Mementó 1950: Kádár János lemond
A Szabad Nép 1950. június 24-én számolt be arról, hogy lemondott Kádár János belügyminiszter. Egy kommunista diktatúrában az ilyen posztokról általában ritkán mondanak le önként, Kádárl sem önszántából távozott. Nem sokkal később letartóztatták, talán éppen utódja, Zöld Sándor öngyilkossága miatt. Elődjét felakasztották: Rajk Lászlónak hívták.
A Rajk-per előkészítésében Kádár belügyminiszternek komoly szerepe volt. Ezért aligha volt nyugodt 1950 júniusában - már "lemondása" előtt kezdett körülötte megfagyni a levegő. Szakasits Árpád államfő hirtelen "betegsége" - ahogyan erről Mementó-sorozatunk egy korábbi részében is beszámoltunk - és lemondása pár héttel korábban, április végén,jelezte, hogy a hazai kommunisták és a volt szociáldemokraták kezdenek háttérbe szorulni a javarészt Moszkvából hazatért pártvezetőkkel (a "moszkovitákkal") szemben.
Állítólag Szakasits „lemondása” után, a volt államfő elleni per előkészítésekor hangzottak el az első, Kádárt is nehéz helyzetbe hozó vallomások. Az ÁVH akkori módszereit ismerve nyilvánvalóan fizikai kényszer hatására születttek a beismerések és egyéb kihallgatási jegyzőkönyvek. A hazai kommunisták és a moszkoviták megkülönböztetése ekkor egyébként még nem volt teljesen nyilvánvaló: Rákosi Mátyás pártfőtitkár helyettese ekkor még a Magyar Dolgozók Pártjában Kádár János volt. Arra pedig semmi jel nem mutatott, hogy 1950 derekáig Kádár ne követte volna hűen a párt irányvonalát.
Hogyan váltották le Kádárt?
De nézzük, hogyan számolt be Kádár leváltásáról - akarjuk mondani: lemondásáról - a pártlap, a Szabad Nép. A június 24-i szám harmadik oldalának alsó részébe dugták az információt, „A minisztertanács határozatai” címmel, vagyis Kádár nevét vagy posztját véletlenül sem emelték ki. „A minisztertanács Dobi István elnökletével pénteken délelőtt ülést tartott. Dobi István bejelentette, hogy Kádár János elvtárs belügyminiszter állásáról lemondott, mert a Magyar Dolgozók Pártja fontos pártmunkával bízta meg. A minisztertanács a lemondást tudomásul vette, és Kádár János elvtársnak a magyar népi demokrácia megerősítése érdekében folytatott jó munkájáért köszönetét fejezte ki. A minisztertanács egyúttal felhatalmazta elnökét, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsában a felmentés megadása, valamint Kádár János elvtársnak belügyminiszteri működése során kifejtett munkája elismeréseképpen a Magyar Munka Érdemrend arany fokozatának adományozása iránt előterjesztést tegyen.”
Mindez jól illusztrálja a kor rituáléját: a leváltott vezető más pártmunkát és/vagy szép állami kitüntetést kap, de a valóságban mindenki tudja, hogy a belügyminiszteri poszt kulcsfontosságú. Kádár kezdett ekkoriban ugyanolyan légüres térbe kerülni, mint az 1948-ban külügyminiszterré felfelé buktatott Rajk László. Kádárt nem is olyan sokkal később, 1951-ben le is tartóztatják és el is ítélik, akárcsak a már említett Szakasits Árpádot.
Az is érdekes, hogy a Szabad Nép szerint Kádár csak „jó” munkát végzett, nem pedig kiválót, kimagaslót. Az ötvenes évek pártsajtójában minden rezdülésnek jelentősége volt…
Ki lett Kádár utódja?
Kádár helyére villámgyorsan új embert neveztek ki: az orvos végzettségű, de 1944-től nagyrészt belügyi vezetőként dolgozó kommunistát, Zöld Sándort. Az új belügyminiszter, Zöld már elődje lemondása napján, 1950. június 23-án letette az esküt az államfőnél. Az Elnöki Tanács elnökét egyébként ekkor már nem Szakasits Árpádnak, hanem Rónai Sándornak hívták - ez a váltás is csak pár héttel korábban zajlott le.
A Nagyváradon született Zöld „megválasztásáról” szóló híreket már csak rövidítve közöljük. Ezek szerint a Magyar Dolgozók Pártja jelölte Zöldet, majd a minisztertanács elhatározta, hogy javaslatot terjeszt elő az Elnöki Tanácsnak, majd ez utóbbi „megválasztotta” Zöld Sándort belügyminiszterré. Mindez akár hosszas procedúra is lehetett volna, ám valójában 1950. június 23-án lezajlott a javaslattétel, majd a megválasztás, és még aznap esküt is tett az új miniszter. Ám ő nem egészen egy évig maradt hivatalában, illetve az élők sorában.
A Wikipedia szerint az MDP PB (a párt legfelső vezetősége, a Politikai Bizottság) 1951. április 19-én tartott ülésén Rákosi Mátyás élesen bírálta a belügyi tárca működését, és elítélte Zöld Sándort, amiért baráti kapcsolatokat ápolt az időközben letartóztatott „a Márciusi Frontban szerepet vállalt 'hazai', kommunistákkal. „Az ülés másnapján Zöldet családjával együtt holtan találták otthonukban, a hivatalos tájékoztatás szerint végzett két gyermekével, feleségével és édesanyjával, majd öngyilkos lett. Halála napján felmentették belügyminiszteri tisztéből, és párttisztségeitől is megfosztották” – olvasható az 56-os Intézet honlapján.
Zöld öngyilkossága és annak súlyos következményei
Zöld öngyilkossága után egy-két nappal Kádár Jánost is letartóztatták, erről Farkas Vladimir ÁVH-s tiszt emlékezik meg, szintén az 56-os Intézet honlapján. (Farkas Vladimir Rákosi egyik legközelebbi vezetőtársának, Farkas Mihálynak a fia.) Letartóztatták ekkoriban Donáth Ferencet és Losonczy Gézát is. Farkas Vladimir szerint Zöld öngyilkossága pánikot keltett Rákosiban, ezért döntöttek villámgyorsan a „hazai kommunisták” gyors őrizetbe vételéről. A kommunista párt magyarországi történetének abszurditását mutatja, hogy Losonczy Géza később tisztázatlan körülmények között Kádár börtönében hal meg 1957 végén, mint a Nagy Imre-per egyik vádlottjának kiszemelt fogvatartott.
Pedig Losonczyt 1951-ben még Kádárral azonos évben ítélik börtönbüntetésre Rákosiék. A szintén említett Donáthot – aki addig Rákosi bizalmasának számított Farkas Vladimir szerint - és Kádárt azonos perben ítélték el 1951 végén. Donáthot és Losonczyt az1956-os forradalmat követően börtönbe vetik, szembekerülnek Kádárral, és míg Losonczy éhségsztrájkja – vagy esetleg éppen a kényszertáplálása - közben meghalt (ezt ma már nehéz lenne kideríteni), addig Donáth a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként túlélte az eljárásokat. Előbb 12 évet kapott 1958-ban, aztán 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadulhatott.
Donáth és a rendszerváltás előtti kiegyezés lehetősége
Donáth maga utóbb a kommunizmus utolsó évtizedeiben az ellenzéki mozgalmak integráló személyiségévé vált: ő szervezte például az 1985-ös monori találkozót, ahol a népi írók és a demokratikus ellenzék (a későbbi MDF- és SZDSZ-alapítók) közösen vettek részt.
A monori találkozó előadói voltak: Donáth Ferenc, Csurka István, Szabó Miklós, Csoóri Sándor, Kenedi János, Bauer Tamás, Laki Mihály, Kis János és Vásárhelyi Miklós. (Közülük Vásárhelyi is volt a Nagy Imre-per elítéltje.) A résztvevők között pedig Csengey Dénes, Rajk László (a kivégzett Rajk László fia), Demszky Gábor, Solt Ottilia, Tamás Gáspár Miklós és Haraszti Miklós nevét találjuk a Wikipedián. A találkozó azonban utóbb hiábavalónak bizonyult: nem sikerült a két tábort tartósan összefogni, és a rendszerváltás után a törésvonalak még élesebbek lettek a két csoportosulás között.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Mementó 1950: „Rákosi elvtárs öt éve ismét közöttünk"
A Szabad Nép 1950 elején több évfordulót is ünnepelt. A kommunista pártlap megemlékezett például arról, hogy Rákosi elvtárs kereken öt évvel azelőtt tért haza Moszkvából. Műelemzés is megjelent ekkoriban a Szabad Népben: munkások és parasztok verseit ismertette a pártlap - azokat a verseket, amelyeket szerzőik a Pártról, a Párthoz írtak.
Mementó 1950: megszüntetik a „magyar Benes-dekrétumokat”
A törvénytelenségek sorozatát elkövető Rákosi-rendszerben született egy pozitív döntés is: 60 évvel ezelőtt szüntették meg a "magyar Benes-dekrétumoknak" nevezhető rendeletek alkalmazását. E jogszabályok a második világháború után – a nagyhatalmak döntését végrehajtva – a hazai németség kitelepítéséről és jogfosztásáról szóltak.
Mementó 1950: Kádár titokban kijelöl 19 megyét
Hihetetlen, de a máig érvényben lévő megyerendszert szinte titokban vezették be 1950-ben. A lapok csak a sokadik oldalon, kisebb hírekben számoltak be a történelmi vármegyék és a tradicionális megyeszékhelyek megszüntetéséről. Kádár János belügyminiszterként készítette elő Zala megye megcsonkítását, Esztergom kisvárossá degradálását és Zemplén BAZ-megyébe olvasztását.
Mementó 1950: "Fasiszta vagyok" - vallja Domokos vádlott
Hátborzongató perek zajlottak Magyarországon hatvan évvel ezelőtt. 1950. február 21-én a bíróság halálos ítéletet szabott ki kémkedés miatt Geiger Imrére és Radó Zoltánra. Mindkettőjüket a Standard-perben, egy hírhedt koncepciós eljárás nyomán marasztalták el, és az ítéletet később végre is hajtották. A vád álca volt csupán, mert a kommunista vezetés nem akart kártalanítást fizetni a Standard gyár külföldi tulajdonosainak az államosítás után.
Mementó 1990: vizsgálat a BKV-nál, megugrik az SZDSZ népszerűsége
Mementó-sorozatunkban, amelyben sorsfordító évekre és azokhoz kapcsolódó kerek évfordulókra emlékszünk, ezúttal a rendszerváltás egy húsz évvel ezelőtti napját idézzük fel. 1990. február 7-én a szovjet kommunisták feladták az egypártrendszert, a nyugatnémet kormány a német egységről és az NDK-val tervezett valutaunióról tanácskozott. Magyarországon második helyre jött fel az SZDSZ a közvélemény-kutatásokban, Antall József Washingtonban tárgyalt, a BKV-t pedig átvilágították, mennyire működik gazdaságosan, és megvizsgálták, szüksége van-e a cégnek állami póttámogatásra.
Mementó 1950: egy hátborzongató szilveszter
Az ötéves terv indulására ébredt Magyarország 1950. január elsején. Előző nap, szilveszterkor a gyárakban ünnepi beszédeket kellett hallgatniuk az embereknek a tervgazdálkodásról. Vidéken kulákokat vittek börtönbe - Rákosi elvtárs pedig még mindig Sztálin 1949. december 21-ei születésnapját ünnepelte Moszkvában.
Mementó 1950: létrejön Nagy-Budapest
Pontosan hatvan évvel ezelőtt, a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben létrehozták Nagy-Budapestet. A metropolisz második születésnapja így 1950. január elseje is lehetne, bár ezt az évfordulót nem nagyon ünnepli azóta se senki. Szintén nem emlékezünk ma már Buda és Óbuda 160 évvel ezelőtti egyesítésére, amit 1861-ben érvénytelenítettek.
Mementó: se Rákosi, se Horthy nem szerette március 15-ét
Kevés ünnepünk annyira közös és egyöntetűen elfogadott, mint március 15., mégis egy évszázadon át csak ímmel-ámmal emlékeztek meg róla hivatalosan. A nyíltan ellenforradalmi Horthy-rendszer 1920-ban nem lelkesedhetett semmiféle revolúcióért, a Rákosi-rendszerben pedig a szabadságeszményekkel gyűlt meg az ideológusok baja. Éppen ezért mindkét kor megpróbálta elsősorban ifjúsági és irodalmi ünnepnek beállítani az emléknapot, a szabad sajtó ünnepén pedig zavaros magyarázatokat adtak arra, hogy nálunk miért olyan a sajtószabadság, amilyen…
Mementó 1950: a szovjet küldött szellemi átépítést akar
Hatvan éve zajlott a Magyar-Szovjet Barátság Hónapja. Dobi István kormányfő akkori operaházi ünnepi beszédéből kiderült, hogy Horthy vasfüggönyt húzott Magyarország és a Szovjetunió közé. A szovjet delegátus viszont a magyar szellemi élet átépítését (peresztrojkáját?) hangsúlyozta, már-már követelőzve. Talán ennek igyekezett megfelelni Karinthy Ferenc író, amikor Kelet-Berlint dicsérte, és éhesen lézengő nyugat-berlini munkanélküliekről számolt be egy másik rendezvényen.
Megemlékezés az 1950-es hortobágyi kitelepítésekről
A hortobágyi kényszermunka-táborok hatvan évvel ezelőtti megnyitása alkalmából megemlékezést tartottak az egykori kitelepítettek és családtagjaik a hortobágyi ökumenikus templomban szombaton.
