Cikksorozatunk első részében az 1956-os szovjet fordulatról számoltunk be, vagyis a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusán elmondott nyilvános Hruscsov- és Mikojan-beszédekről. Ezekben a pártvezér (első titkár) és szövetségese, a kereskedelmi miniszter óvatosan próbálták elővezetni a desztalinizációt, vagyis le akartak számolni az akkor már három éve halott Sztálin kegyetlen és véres örökségével. Hruscsov és Mikojan nyilvános beszédei azonban rendkívül visszafogottak voltak ahhoz képest, hogy miről esett szó a másfél hétig(!) tartó kongresszus utolsó napján, amikor zárt ülésen az első titkár kemény, bár nem minden részletre kiterjedő szónoklatot tartott Sztálin bűneiről.
A magyar sztálinista pártsajtóban természetesen 1956. február 25-én, amikor a beszéd elhangzott, semmilyen utalás nem történt arra, hogy a szovjet párt első embere titkos szónoklatot tart majd aznap. Másnap sem jelent meg semmi, hiszen a beszéd zárt ülésen hangzott el, és még Nyugaton is csak hónapokkal később írtak erről részletesen a lapok. Így 1956. február 26-án, a Szabad Nép címoldalán a főcím ez volt: „Az SZKP XX. kongresszusának határozata új pártprogram elkészítéséről - Egyhangúlag elfogadták 1956. február 25-én”.
Ez a cím is jelezte azért a váltást, amit Hruscsov kezdeményezett, de messze nem volt olyan radikális, mint amilyen a titkos beszéd volt. Minthogy ez nem a napisajtóban jelent meg, ezért természetesen az alábbiakban a Hruscsov-beszédről utóbb kiadott könyvből, a Kossuth Könyvkiadónál 1988-ban megjelent brosúrából ismertetjük a XX. század egyik legnagyobb hatású szónoklatát.
Kivégzési, letartóztatási arányszámok
Bár a titkos beszédben Hruscsov a Generalisszimusznak, Sztálinnak nem minden vérengzését, kegyetlenkedését írta le a kongresszusi küldötteknek, a szónoklat számos eleme azonban így is elképesztő hatású volt. Az 1956. februári XX. tanácskozás küldöttei Hruscsovtól tudhatták meg például, hogy Sztálin egy 22 évvel azelőtti pártkongresszus delegáltjaival mit művelt.
Az 1934-es, XVII. pártkongresszus szavazati vagy tanácskozási joggal bíró 1956 küldöttje közül 1108 főt utóbb ellenforradalmi bűncselekmény vádjával tartóztattak le. Az 1934-es kongresszuson megválasztott 139 tagú központi bizottságból pedig 98 főt, azaz több mint 70 százalékot, letartóztattak és kivégeztek, elsősorban az 1936-37-es sztálini vérengzések idején. Sorolhatnánk még a Generalisszimusz kegyetlenségeit, amelyeket Hrucsov „Eiche elvtárs” iszonyatos kínzásait leírva érzékeltetett a hallgatóságával. (Eiche – vagy más módon írva: Eihe - a politikai bizottság póttagja, veterán bolsevik, már 1905-ben a párt tagja volt. Majdhogynem a legszűkebb szovjet elithez tartozott 1938-as őrizetbe vételéig. 1940-ben végezték ki, a tárgyalásán az összes addigi, kikényszerített vallomását visszavonta.)
A sztálinizmus nemcsak a kommunista felső vezetésben szedte az áldozatait, és most e cikkünkben minden törvénytelenségre, megtorlásra nem is térhetünk ki. Annyit azonban leszögezhetünk, hogy emberek milliói szenvedtek a sztálini Szovjetunióban, és ezt Hruscsov legalább részben leleplezte - még ha titkos beszédben is.
Abszolutisztikus uralkodó
Sztálint nemcsak a terrorja, hanem hatalomgyakorlási módszerei miatt is bírálta Hruscsov. Kicsit az európai abszolutisztikus uralkodók mintájára viselkedett ugyanis a Generalisszimusz. Az abszolút uralkodók a rendi gyűléseket nem voltak hajlandók hosszú ideig összehívni a középkor végén, az újkor elején, Sztálin is sokáig a pártkongresszus összehívása nélkül kormányozta a Szovjetuniót.
Hruscsov fel is tette titkos beszédében a kérdést: „Normális helyzetnek tekinthető-e az, hogy a XVIII. és a XIX. pártkongresszus között 13 év telt el, amely alatt pártunk és államunk olyan fontos eseményeket élt át? Ezek az események parancsolóan megkövetelték, hogy a párt döntéseket hozzon az ország védelmét illetően a honvédő háborúban, és a békés építést illetően a háború után. Ám még a háború befejezése után is több mint hét évig nem hívtak össze kongresszust.” (A XVIII. kongresszus 1939-ben volt, a XIX. pedig 1952-ben, ekkor vette fel az SZKP nevet a szovjet állampárt.)
Nem hívták össze a központi bizottságot sem
Hruscsov azt is kifogásolta beszédében, hogy nemcsak a párt általános, nagy döntéshozó szervét, a kongresszust nem hívták össze, hanem például az állampárti rendszerben kulcsfontosságú irányítótestület, a párt központi bizottsága (KB) sem ülésezett. Erről Hruscsov így emlékezett meg: „Szinte egyáltalán nem voltak KB-ülések. Gondoljunk csak arra, hogy a honvédő háború éveiben egyetlenegyszer sem ült össze a KB. 1941 októberében volt ugyan egy kísérlet a KB ülésének megrendezésére, a KB tagjai az egész országból eljöttek Moszkvába. Két napig vártak az ülés megnyitására, de hasztalan. Sztálin még csak találkozni és beszélgetni sem óhajtott velük. Ez a tény mutatja, mennyire csüggedt volt Sztálin a háború első hónapjaiban, és mennyire lenézte, semmibe vette a KB tagjait. A gyakorlatban Sztálin figyelmen kívül hagyta a pártélet normáit, és lábbal tiporta a pártvezetés kollektivitásának lenini leveit.” (1941-ben támadta meg Hitler a Szovjetuniót, a német offenzíva kezdetben óriási sikereket ért el, hatalmas orosz seregeket semmisítettek meg a nácik, akik éppen 1941. október-novemberig nyomultak előre, egészen Moszkváig, és csak akkor fordult meg a hadiszerencse, amikor decemberben a Vörös Hadsereg a távol-keletről átirányított erőivel ellentámadásba lendült.)
Az 1956-os Hruscsov-beszédből mindazonáltal jól látszik, hogy az utód igyekezett Sztálin elítélésekor azért valamilyen kapaszkodót keresni a „nagy elődök között”. Ezt szolgálja a Leninre való hivatkozás. De nemcsak Lenint, hanem még Marxot is segítségül hívja a kommunizmus nagy példaképei közül a szovjet első titkár, amikor Sztálin árnyával vív (egyébként utóbb kiderült, nem teljesen sikeres) harcot.
Marx-idézettel Sztálin ellen
Hruscsov idézi például Marxot, amint a XIX. századi teoretikus elítéli a személyi kultuszt: „Mindennemű személyi kultusz iránti ellenszenvemben, az Internacionálé idején sohasem engedtem a nyilvánosság elé jutni az elismerés számtalan manőverét, amelyekkel a különböző országokból molesztáltak, s soha nem is válaszoltam rájuk, kivétel itt-ott rendreutasítással. Amikor Engelsszel először beléptünk a titkos Kommunista Társaságba, ez csakis azzal a feltétellel történt, hogy a szervezeti szabályzatból eltávolítanak mindent, ami előmozdítja a tekintélybe vetett babonás hitet.”
Hogy Hruscsov miért próbált taktikázni, az utóbb egyértelmű. Már sorozatunk első részében is írtunk arról, hogy a XX. kongresszuson a sztálinisták továbbra is jelentős pozíciókat birtokoltak a pártvezetésben - még ha kiszorulóban voltak is.
Belső harcok az SZKP-ban
Mihail Heller és Alekszandr Nyekrics a Szovjetunió történetéről szóló művükben hangsúlyozzák, hogy Hruscsov már a kongresszus idején kicsikarta az SZKP KB Elnökségétől a döntést, hogy zárt ülésen hozzák nyilvánosságra a jelentést a sztálini időszak kegyetlenkedéseiről. Ám a KB-elnökségben óriási viták dúltak: „Vorosilov magából kikelve kérte számon Hruscsovtól, hogy mit csinál, Molotov és Kaganovics pedig kontrázott neki. Vorosilov és Kaganovics nem titkolta, fél a személyes felelősségrevonástól, mire Hruscsov nyíltan azt felelte, hogy az elnökségi tagokat különböző mértékben terheli a felelősség, attól függően, személyesen mennyi közük volt a történtekhez. Kijelentette továbbá, hogy ő maga készséggel vállalja a felelősséget mindazért, ami őt terheli” – írja Heller és Nyekrics.
A szerzőpáros szerint Hruscsov ezzel „a kommunista uralmi forma egyik alapelvét, a kéz kezet mos rendszerét ingatta meg, amely nemcsak a pártvezetők között, hanem mindenütt és minden körben meggyökeresedett. A Politikai Bizottság tagjai például nem is olyan rég még egymás után pecsételték meg aláírásukkal a kiszabott halálos ítéleteket”.
A beszéd kiszivárogtatása
A Hruscsov-beszéd elhangzása után hivatalosan nem jelentek meg hírek a felszólalásról. Mindezek után számos történet keringett a beszéd nyilvánosságra kerüléséről. Az ekkori helyzetről és a beszéd kiszivárogtatásának részletes történetéről a hvg.hu már 2006-ban megszólaltatta az események egyik lengyel kulcsszereplőjét, a később Izraelbe kitelepült Viktor Grajewskit.
Grajewski, aki átadta a Hrucsov-beszédet az izraelieknek
Heller és Nyekrics már említett könyvében ugyanakkor kitér arra is, hogy „bár a Hruscsov-beszéd szövegét titkosnak tekintették, tartalma röviddel a zárt ülés után széles körben nyilvánosságra került. A kongresszusi küldöttek hozzászólásaival együtt felolvasták az ország minden pártszervezetében”. A Szovjetunióban számos intézményben, vállalatnál és még a kolhozokban is ismertették a beszéd egy „finomított” változatát a közemberekkel is.
Újjáéled a sztálinizmus?
Ám a sztálinisták hamar magukhoz tértek – erről a Hruscsov-beszédről szóló cikksorozatunk első részében is írtunk. Hruscsov februárban, a kongresszus utolsó napján mondta el titkos felszólalását, de júniusra már megkezdődött Moszkvában a visszarendeződés. A sztálinizmust leleplező kongresszus határozatait a konzervatívok megpróbálták tompítani. Részben sikerrel is jártak. Elsősorban a személyes felelősségrevonás elől próbáltak menekülni a sztálinista vezetők. Kaganovics vagy Vorosilov marsall aligha szívesen idézgette fel a harmincas éveket 1956-ban.
Így aztán az SZKP KB plénuma 1956. június 30-án határozatot hozott „A személyi kultusznak és következményeinek leküzdéséről” – Heller és Nyekrics szerint. E határozatban Sztálint „kiváló teoretikusnak és szervezőnek” nevezték, s csak azzal vádolták, hogy visszaélt a hatalommal. A személyi kultusz eszerint a szovjet rendszer alapjellegét nem tudta megváltoztatni. Ez a határozat - az orosz szerzőpáros szerint - szinte érvénytelenítette a XX. kongresszus döntéseit, s „végül is ez szolgált a rendszer iránti hűség ideológiai alapjául a Sztálin utáni korszakban”.
Hruscsov maga végül belebukott a sztálinistákkal folyó küzdelembe, miközben ő maga is számtalan önkényes, önkényeskedő döntést hozott, és ekkor még szövetségesével, Mikojannal is vitába keveredett. (Mikojan volt a XX. kongresszuson az első, aki nyíltan bírálta a személyi kultuszt, tehát gyakorlatilag Sztálint, és a pártvezetőségben zajló vitákban is fontos szerepet játszott Hruscsov oldalán, illetve az első titkár titkos beszédének előkészítésében.)
Utórezgések
Hruscsovot a hatvanas években végül elmozdították tisztségéből, de – talán éppen az ő általa elkezdett irányvonalnak megfelelően - immár fizikailag nem bántották. Közben azonban az 1956-os februári titkos beszéd olyan eróziós folyamatokat indított el a szovjet világbirodalom végvidékein, így Magyarországon, amire még maga Hruscsov sem számított. 1956-ban a sztálinizmus leleplezése után ugyanis a szocialista országokban újra erőre kaptak azok a reformkommunisták – így Nagy Imre is -, akik módosítani akartak a sztálinista irányvonalon. Ezek a Moszkvától távoli országokban működő reformerek azonban nem mérték fel helyesen a világpolitikai erőviszonyokat, és főleg aztmérték fel rosszul, hogy nem a szovjet birodalom végét látják, hanem csupán a hatalmi technikák átalakulásának lehetnek szemtanúi – de semmiképpen sem alakítói.