© Stiller Ákos

Salátáskosárnak (panier a salade) nevezi a francia köznyelv a rácsos rabszállító kocsit. Ezekben szállítja el a rendőrség a különböző szabálysértések elkövetőit, akiket az őrszobára visznek. Itt kihallgatják őket, felveszik az adataikat, és ha a gyanú megalapozott, megindítják ellenük az eljárást. Nevét onnan kapta, hogy Franciaországban jó alaposan megmossák a salátát, majd utána kinyújtott karral többször megforgatják, hogy semmi víz ne maradjon rajta, ugyanis csak a száraz salátára öntik a dressinget. Ehhez a művelethez van szükség minden francia háztartásban egy horganyozott drótból készült kosárra, melyről a párizsiak úgy vélték, hogy hasonlít a rabomobilhoz. Az utcai rendbontók begyűjtéséhez, mindenféle könnyen telepíthető kordonokra és kerítésekre is szükség van, hogy az engedetlen népséget bele lehessen szorítani a „salátáskosarakba”.

Ha mostanában kinézek az ablakon, vagy lemegyek sétálni, kifejezetten rossz érzésem támad. A Lipótvárosban, a Honvéd utcában lakom, s nemrég két teljes napig parkolt az ablakom alatt két “salátáskosár”, rabszállító autó, azzal a céllal, hogy a Parlament körül újra fel-feltünedező, begyűjtött tüntetőket elszállítsa. Egyáltalán: mifelénk annyi a kordon, a kerítés és a járőröző rendőr, mintha elrendelték volna az ostromállapotot. Rémálmomban már látni vélem Gyurcsány Ferencet, amint tábornoki egyenruhában, a szívére tett kézzel esküszik a kamerák előtt, hogy a nemzet javáért kész minden áldozatra.

Aggódva figyelem, hogy a környékünkön állandósulnak a rendőrök és a tüntetők összetűzései: mihelyst vagy három tucat összeverődik, megjelennek a Kossuth-tér északi részen felállított támaszpontjukról nomád portyázóként ki-ki csapó rohamrendőrök, és elkezdik a “tömegoszlatás” című alaki mutatványt. Ettől a demonstrálók meghátrálnak, úgy tesznek, mintha szétoszolnának, majd egy óra múlva újra engedély nélkül összegyűlnek, és a mutatvány kezdődik előröl. Esténként a beszűrődő vezényszavak foszlányai ringatnak el, melyek szinte összeolvadnak a gyújtó hangú szónoklatokkal, a hazafias énekekkel, fújolással és ujjongással, meg egy búsongó nyekergéssel, melyben felismerni vélem az ősi kuruc hangszer, a tárogató hangját.

Normális ember (ha még maradt ilyen az V. kerület északi részén) nem érthet egyet a jelenlegi abszurd állapotok fenntartásával, azzal, hogy a Kossuth teret a rendőrség minden jogalap nélkül, “műveleti területté” nyilvánította, és akként használja. Ráadásul a legutóbbi fejlemények arra mutatnak, hogy a rendőrök a “kordon védelmében” immár a környező utcákban is fellépnek a gyülekezők ellen. Legutóbb már hevenyészett barikádot állítottak fel a Kálmán Imre és a Báthory utcában, ami tekintettel az erőviszonyokra (kétszer annyi rohamrendőr, mint amennyi tüntető), túlzott óvatosságnak tűnik. De előrevetíti annak a lehetőségét, hogy a rendbontások megelőzése érdekében nagyobb területre is kiterjesztik a kordonokat. Lehet, hogy előbb-utóbb előbb a Lipótvárost, aztán az egész Nagykörúton belüli területet “zónává” nyilvánítják? Ha Kossuth-tér körülzárásához elég volt Gergényi Péter egyoldalút, megfellebezhetetlen döntése, kinek lehet kifogása az ellen, ha ugyanerre hivatkozva a magyar főváros bármely tetszőleges pontján ellenőrző pontokat állítsanak fel, ahol igazoltatják a járókelőket?

Arra, ami a tüntetések korlátozása, illetve a médián belüli “tematizálásuk” és az intézkedések értelmezése körül az utóbbi hónapokban zajlik, 1989 óta nem volt példa Magyarországon. Az nem lep meg senkit, hogy újra és újra feltűnik a nacionalista tüntetők “kemény magja”, akiket a média elrettentő példaként mutat be, félelmet gerjeszt velük, amivel a baloldal saját összetartását, kohéziós erejét igyekszik erősíteni. Ilyen figurák, néhány tucat követővel mindig akadtak, megjelentek, majd eltűntek az éji homályban, mint a “Potyka bácsi” vezette bőrfejűek, akik éppen a Kossuth téren zavarták meg az október 23-i ünnepséget, 1992-ben. Arra viszont nem akadt példa , hogy a rendőrök, és a mögöttük álló politikusok „szakszerűen” kezelték volna a radikálisokat, mintha maguk sem tudnák pontosan, mi előnyösebb a számukra: ha hagyják hőzöngeni őket, vagy ha erőteljesen fellépnek ellenük.

Nem vált be a szeptember 18-án követett recept, amikor (jobb híján?) hagyták, hogy a Gyurcsány Ferenc kiszivárgott öszödi beszéde miatt feldühödött, és összegyűlt tüntetők száz-százötven fős, radikalizálódott csoportja megostromolja, és elfoglalja a Magyar Televízió épületét. Ekkor “kiengedték a szellemet a palackból”, még azon az áron is, hogy a rendőrség, mely az indulatok elszabadulása előtt minden további nélkül kiüríthette volna a Szabadság teret, súlyosan lejáratta magát. A korlátozott mértékű rombolást ráadásul nem sikerült hiánytalanul a politikai ellenfél nyakába varrni, mely többé-kevésbé sikeresen határolódott el a történtektől, ahogy ezt az október elsejei önkormányzati választásokon elért győzelme is mutatta.

De az október 23-i recept, a “kemény kéz” politikája sem bizonyult célravezetőnek.A rendőrség részéről indokolatlan erőszak, vízágyú, gumilövedékek és viperák alkalmazása tiltakozást váltott ki itthon és külföldön, sár fröccsent a “makulátlan magyar demokrácia” mellényére. A Kossuth-tér “műveleti területté” való nyilvánítása és több mint száz napja tartó bekerítése egyértelműen arra utal, hogy a rendőrség kitart az október 23-án alkalmazott stratégiája mellett, a legutóbbi három nap eseményei pedig azt jelzik, hogy a hatóság részéről az eszkaláció sem zárható ki. Ha ez igaz, március idusától eseménydús időszak elő nézünk mindenütt az országban, de különösen itt, a “salátáskosarak” tőszomszédságában.

A FIDESZ képviselők február 2-iki, kordonbontó akcióját a kormányzó pártok (az ellenzéki MDF támogatásával) igyekeznek “felelőtlen radikalizmusnak”, „a tűzzel való játéknak” feltüntetni. Ugyanakkor Orbán, Deutsch-Für, Szájer és társaik inkább a daliás időket, az 1989 augusztusi prágai szereplésüket igyekeztek vele felidézni, amikor a csehszlovák kommunista diktatúra elleni tüntettek engedély nélkül , és emiatt vették őrizetbe őket.

A kordonbontással Orbán Viktor annyit mindenképp elért, hogy hatástalanította Gyurcsány Ferenc “reformideológiai” kampányát, mely addig uralni látszott a médiát. A fideszes képviselők partizánakcióját nem követték drámai fejlemények, a kordonbontás szimbolikus üzenet maradt, arra a tarthatatlan helyzetre figyelmeztet, melyet egyébként a parlament szocialista elnökasszonya is elítélt. Mindez az SZDSZ szempontjából a legrosszabb pillanatban történt, ugyanis épp az elnökválasztás előtt osztja meg a liberálisok táborát. Fodor Gábor, az egyik jelölt egyértelműen a „népszuverenitás háza és a nép közé emelt korlátok” lebontását követeli az önkormányzati és rendészeti minisztertől. Milyen álláspont marad ezek után Kóka Jánosnak, a másik versengő SZDSZ-es politikusnak, aki miniszterként valószínűleg maga is egyetértett a Parlament bekerítésével? Közben Szájer József már azzal vádolja a kormányt, hogy a sajtószabadságot is korlátozza, mert a parlament parkolójában összehívott sajtóértekezlete megtartására a rendőrség nem adott engedélyt. Lefogadom, hogy Orbán, mint az Európai Néppárt alelnöke is rendez majd nemzetközi sajtókonferenciát a lezárt parlamenti parkolóban, ahová azonban már nemzetközi hírügynökségek és a legnagyobb lapok tudósítói is hivatalosak lesznek.

Gyurcsány Ferenc vitathatatlanul nehéz helyzetbe került. Bár mint miniszterelnök, minden további nélkül utasíthatja a rendőrfőkapitányt, hogy bontsa le a kerítéseket a Kossuth-téren, de ezt mégsem teheti, mert nyilvánosan meghátrálna, ráadásul éppen az MSZP elnökválasztó kongresszusa előtt hozná lehetetlen helyzetbe a szocialista pártvezetőket, akik nyilvánosan kiálltak mellette. De nem tarthatja fenn - holmi rendőrfőkapitányi döntésre hivatkozva - a fémketrecet a Parlament körül, mert ezzel magára veszi a rácsokért viselt felelősséget, ami nem épp lelkesítő perspektíva, és már most rémes az üzenete itthon és külföldön egyaránt.

A társadalmi feszültség nem növekedett a Fidesz kordonbontó akciójától, mert az enélkül is elég nagy volt. A sokak számára céltalannak tűnő egészségügyi és oktatási megszorítások, az infláció és a munkanélküliség növekedése, a küszöbön álló sztrájkok tovább hevítik az indulatokat. Mégis, bár sokak számára ez váratlan fordulat, úgy tűnik, a közeljövőben a politikai szabadságjogok gyakorlásának joga körül csapnak össze legforróbban szenvedélyek. Vagyis a jobb- és baloldal közötti harc március 15-e előtt új síkra tevődik át, szimbolikus dimenzióba kerül. Ezt a máris dróthálókkal és kordonokkal eltorlaszolt Lipótváros lakói elsőként fogják érzékelni, csak ki kell nézniük az ablakon.

Pelle János