Ezt arra hivatkozva állítják „bennfentesek”, hogy a magányos, boldogtalan emberek nem képesek elviselni, hogy körülöttük mindenki a családja körében lubickol a szeretetben, s ezért végeznek magukkal. Magyarországon, mely hosszabb ideig, egészen pontosan 1988-ig világelső volt a százezer lakosra eső befejezett öngyilkosságok terén, mélyen meggyökerezett ez a legenda.

Tudományos vizsgálatok soha nem támasztották alá a néhány konkrét esetre alapozott általánosítást. Az Egyesült Államokban végzett felmérések arra az eredményre jutottak, hogy az öngyilkosságok száma csökken az ünnepek előtti napokban és az ünnepek alatt, viszont a következő napokban emelkedik. Egy kiterjedt hazai vizsgálat, melyet 1970 és 2002 kötött végeztek, azt mutatta, hogy a karácsony és a húsvét a nők öngyilkossági hajlandóságát egyáltalán nem befolyásolja. A férfiak öngyilkossági késztetése karácsony első ünnepén alacsonyabb az ünnep előtti és utáni napokhoz képest, húsvét mindkét ünnepnapján pedig markánsan csökkent a férfiöngyilkosságok száma. Az új év első napján viszont határozott emelkedés mutatkozott mindkét nemnél – mintha a férfiaknak és nőknek, akiknek jó része egyedül töltötte a szilvesztert, nem lenne kedve nekivágni az új évnek, amelytől semmi jót sem vár.

Erről és sok másról olvashatunk a Miért dobtad el az életed? című könyvben, melyhez a témával évtizedek óta foglalkozó pszichiáter, Zonda Tamás írt utószót. A könyv, melynek alcíme azt ígéri: „Tabuk nélkül a fiatalkori öngyilkosságról”, gyerekek, serdülők és fiatal felnőttek tragikus sorsát idézi fel, mindenekelőtt a szerző fiáét, aki eldobta magától az életét. Jankovics Éva megírta és publikálta gyermeke történetét, melyre válaszul sok szülő kereste meg, akiknek hasonló sors jutott osztályrészül, és akik egyedül képtelenek voltak feldolgozni a történteket. Az Atheneum könyvkiadó gondozásában megjelent riportkötet tizenkét interjút tartalmaz, melyet a szerző készített sorstársaival. A vegyes színvonalú írásokat szociológiai és pszichológiai megfigyelések egészítik ki, és a szakember, Zonda Tamás írása zárja le.

Az interjúk rendre ugyanazt a típustörténetet ismételik. Mindegyik sztori megerősíti, mennyire igaza volt Karl Kaspersnek, a filozófus pszichiáternek, aki megállapította: „Az öngyilkosság igazi oka, eredete az egyén közölhetetlen titka marad.” Többnyire adva van egy lelkileg sérülékeny, depresszióra hajlamos fiú vagy lány, akinek a szülei is többnyire elváltak, s nem jut idejük olyan mértékben törődni a gyermekükkel, ahogy azt igényelné. Az elmagányosodott fiatal pedig, miután csalódik párkapcsolatában, illetve iskolai kudarcok érik, nehezen képes beilleszkedni a társadalomba. Gyakran kábítószerhez folyamodik, ami csak fokozza azt az érzését, hogy „senkinek sincs szüksége rá”, „csak teher a családjának”. Ezek után szánja rá magát, általában a depresszió mélypontján, az önpusztításra, melyet gyakran csak azért követ el, hogy „felhívja önmagára a figyelmet”. Sajnos, a halállal való játék kockázata túl nagy, ezért fordulhat elő, hogy az az érzelmi válságba jutott fiatal lány is végzett magával, aki a szerelmének búcsúlevelét így fejezte be: „Én még mindig hajlandó lennék veled, elölről kezdeni mindent, ha te is úgy gondolod. (Szeretlek)” .

Figyelemre méltó, amit a könyv a pszichiátria hazai állapotáról elárul, vagyis hogy a jelenleg működő gondozói hálózat Magyarországon egyszerűen nem képes kezelni a problémákat. Az öngyilkos fiatalok szüleinek, akik valósággal összeroskadnak az önvád és a gyász terhe alatt, szervezetten senki nem nyújt lelki segítséget. Fejlettebb nyugati országokban az ilyen súlyos traumák kezelésére a pszichiáterek sorstárs-csoportokat szerveznek, ahol a gyászoló szülők szembesülhetnek azzal, hogy az őket ért csapás nem egyedi, megoszthatják egymással az élményeiket. Nálunk a gyermeküket elvesztett szülőkkel senki nem törődik szervezetten. A növekvő számú veszélyeztetett fiatal is csak ad hoc kap, gyakran elégtelen segítséget, orvosoktól és pszichiáterektől, akikkel az egészségügy fenekestül felforgatott hálózatában összeakad. Rettentő sok múlik azon, hogy szüleik, ha egyáltalán felismerik, hogy veszély fenyegeti a gyermeküket, a megfelelő szakemberhez vigyék őket. Budapesten és egyes nagyvárosokban, a szülőnek - ha elég empatikus és intelligens - még van némi esélye, hogy harcba szálljon a meghívott halállal. De mit tegyen akkor, ha mondjuk Kelet-Magyarországon lakik? Itt van olyan megye, ahol a Jankovics Évának nyilatkozó szakember szerint egyetlen gyermekpszichiáter sem praktizál. És persze az sincs rendjén, hogy ha sorozatos öngyilkossági kísérletei miatt kórházba kell küldeni egy gyereket vagy fiatalt, jobb híján a felnőttek mellé fektetik be valamelyik pszichiátriai osztályra. Egész Magyarországon nincs egyetlen, a fiatal korosztály mentális problémáinak gyógyítására szakosodott kórház, illetve az öngyilkosságokkal foglalkozó pszichiátriai centrum, külön felnőtt és külön gyermekrészleggel.

A pszichiátriai és mentálhigénés gondozás terén eddig is elszomorítóak voltak a hazai állapotok, a jelenleg zajló egészségügyi reform éppen e területen idézte elő a viszonyok további romlását. „E sorok írásakor verik szét a még meglévő pszichiátriai osztályokat, évszázados tradíciókkal rendelkező országos intézményt adnak el a betegek feje felől, és engedik szélnek a veszélyeztetett beteget” - írja az utószóban Zonda Tamás. Hangja hasonlít az öngyilkosságok pszichológiájából ismert segítségkéréshez, amit cry for help-nek neveznek.