Most, amikor a Hernádi-botrány egy egzotikus horvát belügyből fontos, a két állam kapcsolatát minimum, de jó eséllyel a két ország nemzetközi megítélését is befolyásoló kérdéssé emelkedett, érdemes picit megállni. Ez az a pont, amikor nem árt néhány jól irányzott, normatív, tehát időtől, helytől független állítással rendet rakni a fejekben, olyan mondatokat leírni tehát, amellyel remélhetőleg a józan többség egyetért, a többiek pedig hadd ordibáljanak. A botrány ugyanis láthatólag megint a magyar közélet ismert barázdáiba zökken, vagyis merő hitvitává válik. A csapatok máris felálltak: a meccsben egyik oldalon a nemzetietlen hazaárulók, a másikon pedig a szerecsenmosdató korrupt cinkosok állnak, egyik oldalon mélyen hisznek Hernádi ártatlanságában, a másik oldalon pedig bűnösnek kiáltják ki. Ezért már az írás elején leszögezném, egy úri pillanatra eltekintenék ennek megítélésétől. Ezúttal másról lesz szó, én kérek elnézést.

Szóval a mondatok.

Magyarország nemzeti vagy nemzetbiztonsági érdeke semmiképpen sem azonos egyetlen (bármennyire is fontos) ember védelmével. Hernádi Zsolt számára a magyar állam, és annak jeles képviselői a múlt héten egészen nyilvánvalóan olyan, szinte biankó védelmet kínáltak fel, amely egy hasonló helyzetben lévő átlag magyar állampolgárnak természetesen nem járna. Ilyen csak oligarchikus államokban fordulhat elő, és jó lenne azt hinni, Magyarország nem az.

Ezt a speciális védelmet csakis azért kapta, mert egy részben állami tulajdonban lévő, nemzetinek hívott olajvállalat vezetőjeként érték korrupciós vádak egy idegen országban. De a Mol-vezérének személyes érdekei sem a nemzet (lásd előbb), sem az olajvállalat érdekeivel nem azonosak. Sem Magyarországnak, sem a Molnak (egyébként szerintem Hernádinak sem) nem érdeke a jelenlegi helyzet fenntartása, amikor a cég első számú embere menekül az igazságszolgáltatás elől, amikor nemzetközi és európai elfogatóparancs egyszerre van érvényben ellene, fényképe és személyleírása jeles helyen szerepel az Interpol leginkább körözött bűnözőket összesítő listáján. Ez magyarok számára ugyanúgy sértő, mint a Mol-alkalmazottak számára.

Hernádi így nem lesz képes tisztázni magát a vádakkal szemben sem a magyarok, sem a horvátok, sem a cég nemzetközi befektetői előtt. Egy tőzsdei vállalat esetében a korrupciós gyanúk kivizsgálása mindennél fontosabb, a befektetőket is érintő ügy. Különösen felhívnám ezért a figyelmet a cég etikai kódexére, amely a feddhetetlen magatartás követelményét helyezi előtérbe, és azt, hogy minden közösségben, ahol a cég működik, a helyi szabályoknak és törvényeknek megfelelően, azokat tiszteletben tartva járjanak el a cég alkalmazottai. Jelen pillanatban éppen a vállalat első számú vezetője miatt beszélünk erről, feddhetetlenségén sérelem esett, és ő bujkál a vádak elől.

Egy vád még nem azonos az ítélettel. Azzal, hogy Hernádi – mint azt a horvátok szeretnék – elmegy Zágrábba, részt vesz a tervezett kihallgatásán, még nem kell, hogy elfogadja azt, ami történik, nem kell például beismernie a bűnösségét, sőt akár a vallomást is megtagadhatja. Erről szól ugye az igazságszolgáltatás. Gondolom Horvátországban is vannak például sztárügyvédek, hogy csak a legnyilvánvalóbbal kezdjem. A magyar álláspont ebben az ügyben azt sugallja, hogy az igazságszolgáltatást a politika rángatja, feltételezhetően azért, mert, ha Magyarországon ez a helyzet, akkor másutt sem lehet ez másként.

Természetesen a cégvezetőnek is jár a tisztességes, pártatlan eljáráshoz való jog, hogy képes legyen magát megvédeni a vádakkal szemben, és igen, lehetnek, és kell is, hogy legyenek kétségeink a horvát igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatban, főleg ebben a politikával erősen átitatott ügyben. Mindez azonban nem elég indok arra, hogy az érintett ne működjön együtt az ottani igazságszolgáltatással. Fontos részlet az, hogy a horvát igazságszolgáltatásnak éppen a friss uniós csatlakozás előtt erősen össze kellett rántania magát, következésképpen egy ilyen eljárásra az uniós szervek is figyelnének. A magyarénál rosszabb minősítést egyébként is a háborús bűnök kezelése miatt kapta az ottani rendszer, a Freedom House legutóbbi jelentése éppen azt emelte ki, hogy a horvát bírósági reform biztató, főleg a korrupció elleni fellépésben jeleskednek, mindezzel pedig teljesen egybevág az EU 2013-as anyaga. Ezzel szemben a magyar ügyészség teljesítménye a korrupciós ügyekben gyászos, a nemzetközi együttműködésben különösen. Emlékezhetünk például a Magyar Telekom balkáni korrupciós ügyeire, amelyekben csak a külföldi hatóságok nyomoztak, a magyarok csak az aktákat toligálták, és nem akarták megtudni, mi is történt valójában, vesztegettek-e a vezetők? (Az amerikaiak szerint igen.)

Hernádi és a magyar állam nem működik együtt a horvát igazságszolgáltatással, ami két uniós állam esetében különösen fájó, de természetesen nem példa nélküli. Az ír gázoló ügyében Magyarország is felháborodott, jogosan. Ugyanígy fel lennénk háborodva, ha egy magyar miniszterelnököt vesztegettek volna meg kétes balkáni elemek, de nem segítenének nekünk arrafelé, hogy a vádakat bizonyítani lehessen. Márpedig a horvátok két éve kérik szép szóval, hogy Hernádi tegyen vallomást, de az ügyészség nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva rendre elhajtja őket, hiába a jogsegélykérelmek sora. A magyar ügyészség megállapította, hogy nem történt semmi, következésképpen még az idézéseket sem továbbítják Hernádinak, aki így jogosan azt állítja, nem is tudja hivatalosan, hogy eljárás folyik ellene.

Ahol tehát most tartunk, az egy klasszikus lose-lose szituáció. A vállalat részvényárfolyama esik, a horvát-magyar kapcsolatok romlanak, Hernádi pedig az Interpol körözési listáján virít. Megoldás csak az lehet, ha a főszereplő rendelkezésére áll a hatóságoknak, a magyarok pedig komolyan veszik az együttműködést. Ez az ügy a Molnak, Magyarországnak és Hernádinak is a körmére égett, és még mindig abban az illúzióban ringatják magukat, hogy az ilyet ki lehet ülni. A hasonló nemzetközi botrányok sorra azt bizonyítják, hogy nem lehet. Ami most történik, az mindenkinek árt.