Az EU soros svéd elnöksége eddig nem tudott konszenzust teremteni abban, hogy ki töltse be azt a két uniós csúcsposztot, amelynek megteremtéséről a minden bizonnyal december elsején életbe lépő lisszaboni szerződés rendelkezik. Az egyik az Európai Tanács elnökének, a másik a külügyi és biztonságpolitikai főképviselőnek a tisztsége. Dönteni kell emellett a tagállami kormányokat képviselő Európai Tanács főtitkárának a személyéről is, de ennek a megbízatásnak nincs igazából politikai jelentősége.

Mivel a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő egyben az EU legfőbb végrehajtó testületének, az Európai Bizottságnak az alelnöke is lesz, addig nem lehet elosztani a biztosi posztokat, amíg nem tudni, hogy melyik tagország tölti majd be a neki járó egy bizottsági helyet a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő személyében.

A svédek eredetileg erre a hétre szerettek volna rendkívüli EU-csúcsot összehívni, amelyen megállapodnának a két csúcstisztség betöltőjéről. Ezt kénytelenek voltak jövő csütörtökre halasztani, de az uniós diplomácia szokásos koreográfiájának ismerői szerint aligha várható, hogy a hátralevő szűk egy hét során minden tagország feladja a többségitől eltérő álláspontját. A legmakacsabbak egészen a csúcsvezetők november 19-i munkavacsorájáig ragaszkodni fognak az általuk favorizált jelölthöz - sőt, esetleg azon túl is, mert immár arról beszélnek, hogy bár szép lenne teljes egyetértésben meghozni a döntést, jogi értelemben elég a minősített többség.

Amíg nem tudni, ki lesz a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő, addig José Manuel Barroso, az Európai Bizottság régi-új elnöke nincs abban a helyzetben, hogy "lapokat osszon", bizottsági tárcákat kínáljon az egyes tagországoknak. Ameddig pedig a jelölteket nem lehet konkrét portfólióhoz kötni, addig nem kezdődhet el meghallgatásuk az Európai Parlament szakbizottságaiban. A mostani vélekedések szerint e meghallgatásokat most már csak januárban lehet befejezni, tehát a bizottság alighanem csak februárra állhat fel hivatalosan.

A két csúcsposztot úgy kellene elosztani, hogy tekintettel legyenek a jobb- és a baloldal, a kis- és a nagy államok, Észak és Dél, Kelet és Nyugat, illetve a nemek közötti egyensúlyra. Pusztán két tisztséggel mindez lényegében kivitelezhetetlen, tehát bizonyára átfogó alkukra, például fontosabb és kevésbé fontos bizottsági tárcák majdani odaítélésére vonatkozó szóbeli ígérvényekre is szükség lesz.

A csúcsversenyzők listája a média ismeretei szerint napok óta lényegében változatlan, de svéd elnökségi közlések szerint nem minden esetleges jelölt neve forog a sajtóban.

Úgy tudni, hogy a franciák és a németek az Európai Tanács elnöki székében Herman van Rompuy belga miniszterelnököt látnák a legszívesebben, de a britek nem adták fel Tony Blair volt kormányfő jelölését. A kalapban van még Jan Peter Balkenende holland és Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, Wolfgang Schüssel volt osztrák kancellár, Mary Robinson volt ír és Vaira Vike-Freiberga volt lett államfő neve.

A külügyi és biztonságpolitikai főképviselő tisztségét illetően David Miliband brit külügyminiszter elutasítja, hogy jelöltnek tekintsék őt, de nem tudni, hogy a britek valójában hogyan taktikáznak. Szó van még Massimo D'Alema volt olasz miniszterelnökről, a brit Catherine Ashtonról, aki kereskedelmi biztosként képviseli hazáját az eddigi - és most már csak ügyvezető jellegű - Európai Bizottságban, valamint Peter Mandelson brit kereskedelmi miniszterről, aki korábban a most Ashton által vezetett tárca gazdája volt. Felmerült Alfred Gusenbauer volt osztrák kancellár neve is, de vele szemben nyomós ellenérv lehet, hogy hazája nem NATO-tag, márpedig az uniós biztonságpolitika irányításához ez nem lenne hátrány.