Irak: a civilizáció bölcsőjébe rejtett pokolgép
Irakban tíz éve kezdődött a háború, ami csak egy a Mezopotámiában évezredek óta dúló harcokból. Először a víz kellett, aztán az olaj. A föld legrosszabb országai, hatodik rész.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
A sorozat eddigi részei: Szomália, az unortodox sikersztori, Jemen: az arab világ veszélyes lecsúszottjai, Haiti, a gránitszilárdságú alkotmányok országa, Afganisztán, az ország, ahol háromezer éve háborúznak, Kongó: a Zugló-pokol-tengely
Meglepő, vagy sem, Irak történelme is pont úgy alakult, mint a föld legrosszabb államainak többségéé. Egymást kaszaboló birodalmak, brit fennhatóság, belső ellentétek, és végül egy diktátor, aki kezdetben ügyesen lavíroz kelet és nyugat között, aztán a saját eszetlenségével romba dönti nagy művét, hogy végül a CNN mutogasson fegyverekkel őrjöngő helyieket, az ország pedig a bukott államok listáján kössön ki.
A civilizáció bölcsőjeként emlegetett Mezopotámiát egymás elől hódítgatták el a különféle harcias népek, csak akkor még nem az olaj, hanem a víz miatt ment a háborúskodás. A sumérokat az akkádok söpörtél el, őket az asszírok, akiket meg babiloniak. Babilonnak a perzsák vetettek véget, akiket viszont Nagy Sándor intézett el. A perzsákat azonban nem volt olyan könnyű kipakolni Mezopotámiából: Nagy Sándor után párthus, majd római uralom alá került a terület, aztán újra a perzsáké lett.
A sort az arabok folytatták. A 7. században Mohamed próféta útitársa, Kalid Ibn al-Walid hódította meg a területet. Később az egész arab birodalom központja Bagdad lett. Az iszlám aranykort a mongolok döntötték romba 1257-ben, majd másfél évszázaddal később Timur Lenk csapatai is végigrabolták-gyilkolták a térséget. A közhiedelem szerint a fejedelem csak azokat a katonákat engedte haza, akik két helyi levágott fejét bemutatták. Végül az egész terület az oszmán törököké lett.
A menetrend szerinti brit fennhatóság későn érkezett: az angolok 1917-ben foglalták el Bagdadot. A bábkirályság trónjára a szíriai uralkodócsalád egyik száműzött tagját, Fejszált ültették. Bár 1932-ben a britek elismerték Irak függetlenségét, a támaszpontok használati jogát azért megtartották maguknak. Fejszál utódai csak 1941-ig maradhattak a trónon, amikor is a miniszterelnök, Rasid Ali al-Gajláni és a hadsereg puccsistái elzavarták a hatalomból Fejszál unokájának régensét, Abd al-Ilahot. Az épp Hitlerrel háborúzó britek azonban féltették az olajat, úgyhogy egy 29 napos háború során újra megszállták az országot. A monarchia időszaka végül az 1958-as Abd el-Kárim Kászim dandártábornok vezette katonai puccsal zárult.
Az ezt követő időszakban államcsíny államcsínyt követett. Végül 1968-ban az arab szocialista Baasz párt vette át a hatalmat. Az elnöki pozícióba Ahmed Hasszán al-Bakr került, alelnöke pedig a fiatal és energikus Szaddám Huszein lett. Szaddám a párt hírszerzésének vezetőjeként és a Nemzeti Gárda újraszervezőjeként szerzett magának hírnevet, a belügyi és biztonsági szervek irányítójaként pedig kiváló pozícióban volt a hatalom megszerzésére, amit nem is felejtett el kihasználni. Szaddám a 70-es években sorban leszámolt politikai ellenfeleivel, miközben egyre többet szerepelt a betegeskedő al-Bakr elnök mellett. 1979-ben, mikor lemondásra kényszerítette a súlyos szívbeteg elnököt, már valójában évek óta az ő kezében volt az ország.
A diktátor
Az új diktátor az arab világ teljes megrökönyödésére eltörölte a sáriát, kihirdette a nők egyenjogúságát és nyugati jellegű jogrendet vezetett be. Nem hagyta ki ugyanakkor a személyi kultusz ziccerét sem: Irakot elborították a Szaddámot éltető monumentális szobrok, emlékművek és falfestmények.
Ugyanabban az évben, mikor Szaddám vezetésével egy szunnita, arab és szekuláris politikai vezetés vette át az uralmat Irakban, a szomszédos Iránban síita, perzsa és vallási fundamentalista rezsim került hatalomra. Bár Iránhoz hasonlóan az irakiak többsége is síita muszlim, ez a konstelláció nem sok jóval kecsegtetett. És valóban, csupán egy évet kellett várni, hogy Irak 1980 szeptemberében lerohanja Iránt.
A hadüzenet nélkül, mondvacsinált okokból indított támadás a forradalom után meggyengült Irán és a politikai belharcokban lefejezett hadserege számára a legrosszabbkor jött. Szaddám kezére játszott a világpolitika is: az unszimpatikus iráni forradalmárokat sem az arab világ, sem a nagyhatalmak nem sajnálták különösebben. Bár Szaddámnak jelentős területeket sikerült elfoglalnia, azokat a lassan magához térő iráni hadsereg másfél-két év alatt visszafoglalta. A fokozatosan növekvő veszteségei hatására már Irak is visszakozott volna, azonban egyik fél sem volt képes megalkudni a béke érdekében, a harcok 1988-ig elhúzódtak.
Ekkor ismerte meg a világ Vegyi Alit, Ali Hasszán al-Madzsidot, aki a hadjáratok egyik vezetője, később védelmi- majd belügyminiszter lett. Az iraki hadsereg vegyi fegyvereket vetett be az irániak és saját kurd kisebbsége ellen is. A kollaboráns kurd város, Halabdzsa elleni vegyi csapás a történelem legsúlyosabb civilek elleni vegyi fegyveres támadása.
Az egyre mocskosabb eszközökhöz nyúló felek elkeseredetten harcoltak éveken át. Irán hadköteles korú férfiak hiányában gyermekkatonákat kezdett besorozni, Irak pedig 1984-ben hadat üzent az iráni olajszállító tankerflotta ellen. A támadás célja Szaddám Huszein ravasz logikája szerint az lett volna, hogy az olajszállításban nélkülözhetetlen Hormuzi-szoros iráni lezárását kiprovokálva elérje a térségbeli érdekeit féltő amerikaiak intervencióját. Válaszul az irániak azonban az irakiak olaját szállító kuvaiti tankereket kezdték támadni. A világot azonban ekkor még nem sikerült belerángatni az iraki konfliktusba.
Hogy háborúját finanszírozhassa, Irak óriási kölcsönöket vett fel az USA-tól és az arab világtól. A harcok az iráni rezsimet a háború eredeti céljával ellentétben megerősítették, a hatalmas adósságokba verődött Huszein pedig lépéskényszerbe került. Hogy tartozásait törleszthesse, Iraknak érdeke lett volna az olaj világpiaci árának felemelése, ezért megpróbálta rávenni az olajtermelő országokat, hogy termelésük csökkentésével verjék fel az árakat. Kuvait eleinte nem volt erre hajlandó, azonban irakiak haderejétől rettegő szaúdiak végül rávették őket.
Hajsza az olajért
Venezuela azonban keresztülhúzta Szaddám tervét. Mivel az arab államok által csökkentett termelésben saját piaci részesedése növelésének lehetőségét látta, így növelte saját kitermelését. Ennek következtében viszont az olajárak alacsonyak maradtak. Ezért Szaddám Huszein végül úgy döntött, erőből oldja meg a gazdasági kérdést, és lerohanja Kuvaitot. Csakhogy a világpolitikai hozzáállást megint elszámolta, mivel úgy gondolta, hogy az USA-nak érdeke, a tartozásai visszafizetése, ezért cserébe elnézi, neki, ha legyalulja Kuvaitot.
Huszein megvádolta Kuvaitot, hogy a két ország megállapodásában szereplő mennyiségnél többet termelt ki a iraki-kuvaiti közös olajmezőkről. Semmisnek nyilvánította a kuvaiti kölcsönöket és követelte a lopott olaj ellenértékének visszafizetését. Mikor a kuvaiti vezetés ezt visszautasította, 1990 augusztusában az iraki hadsereg lerohanta Kuvaitot.
Az ENSZ szankcióira magasról fütyülő Szaddám 1991. január közepéig kapott határidőt a kivonulásra. Válasz hiányában a szövetségesek 17-én hullámokban kezdték támadni Irakot. A diktátor ekkor harmadszor számította el a nemzetközi reakciókat. Azt gondolta, hogy Izrael bombázásával a háborúba provokálja a zsidó államot, amivel így az arab világot a saját oldalára állíthatná. Izrael azonban kimaradt a háborúból, de nem is volt szükség a belépésére: az egy hónapos koalíciós bombázóhadjárat és az azt követő szárazföldi támadás végül a világ negyedik legnagyobb hadseregéből napok alatt Irak második legnagyobb hadseregévé zsugorította Szaddám haderejét. A szövetségesek tankjai megálltak Bagdad előtt, Szaddám a helyén maradhatott, de minden területi és jóvátételi igényéről, illetve tömegpusztító fegyveréről le kellett mondania.
A figyelem 1998-ban irányult újra Irakra, amikor is Szaddám Huszein kiutasította az ENSZ fegyverzetellenőreit az országból, kémkedés vádjával. A válaszként életbe léptetett gazdasági szankcióknak legoptimistább számítások szerint is többszázezer iraki áldozata volt. Szaddám 2002-ben engedte vissza az ellenőröket, mikor a szeptember 11 után harci lázban égő Bush-adminisztráció al-Kaida kapcsolatokkal és tömegpusztító fegyverek rejtegetésével vádolta meg Irakot.
Hajsza a nem létező fegyverekért
A tíz éve kezdődött második iraki háború végül annak ellenére indult meg, hogy a fegyverzetellenőrök semmivel sem tudták bizonyítani az amerikai vádakat. A hadjárat gyors sikereket hozott, Szaddám gigantikus bagdadi palotájának giccses kanapéit amerikai katonák, civil „zsoldosok” és karrierdiplomaták foglalták el. A demokráciaexport azonban csúfos kudarcot vallott. A többnyire épségben maradt iraki állami és katonai szerveket felszámolták, aminek következtében káosz szabadult el az országban. Az ideiglenes kormányzat korrupcióval, pazarlással terhelt működése, a nagy számban alkalmazott civil fegyveres cégek embereinek erőszakoskodásai csak rontottak a helyzeten.
Az őrizetlenül maradt hadianyag raktárakból lázadói csoportok fegyverkeztek fel, a síiták és a szunniták harcot hirdettek egymás ellen, megjelentek az al-Kaida és más szélsőséges iszlamista csoportok harcosai. 2006-ra lényegében mindenki mindenkivel harcban állt. Az iraki városokat naponta rázták pokolgépes merényletek, amik az iraki civilek és a szövetséges katonák között is tömegével szedték az áldozataikat. A szélsőséges csoportok nyugati civileket raboltak el és gyilkoltak meg, miközben a terroristákra vadászó amerikaiak iraki civileket kínoztak az Abu Graib börtönben.
2006 végére úgy tűnt, Irak Amerika második Vietnamja lesz. A gordiuszi csomót végül David Petraeus tábornok vágta el, akit Bush 2007 elején nevezett ki az iraki erők parancsnokává. Petraeus egy év alatt úrrá lett a káoszon, többek közt iraki milíciák maga mellé állításával. Eközben egy többé-kevésbé vállalható iraki kormányt és hadsereget is sikerült felállítani, így 2011. december 18-ra az utolsó amerikai katona is kivonulhatott Irakból.
Az ENSZ 2011-ben engedélyezte az országnak a polgári célú nukleáris programot és az iraki kormány visszakapta az irányítást olajipara fölött. A történet akár happy end is lehetne, de az iraki lázadómozgalom a kivonulással és az arab tavasszal új lendületre kapott és az erőszakos cselekmények száma is újra élesen emelkedni kezdett. A tavalyi év óta erősödő és a kormány ellen tiltakozó szunnita mozgalom, a térség destabilizációjában érdekelt terrorszervezetek és az adminisztráció harca egy hosszan tartó és véres polgárháború képét vetíti előre.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
