Vándor Éva: Az év, amikor a nők mertek végre dühösek lenni
A dühnek transzformáló hatása van, forradalmakat indít el, nagy változásokhoz adja meg a szükséges lendületet, energiát. És szinte mindig egy asztalra csapó, szavát felemelő, fegyvert rántó férfit képzelünk el. Az ő dühük jogos. A női felháborodást azonban nehezen tűri a társadalom, irracionálisnak állítják be. Ezzel mindannyian elbukjuk a változáshoz szükséges energia felét. Ha van tehát bizalomra okot adó hozadéka ennek az évnek, akkor az a női düh megjelenése. A rabszolgatörvény ellen, az abortusztörvény ellen, a megaláztatás ellen.
Zavarba ejtő érzelem a düh, leginkább azért, mert nehéz eldönteni, mihez kezdjünk vele. Csillapítsuk? Vagy hagyjuk kifutni a tombolását, amíg aztán magától elül? És mi legyen addig is, fogadjuk be, zárkózzunk el előle? Vagy csak jöjjünk zavarba? Leginkább zsigeri reakciót talán akkor vált ki, ha váratlan helyen és időben bukkan fel. Például advent idején, a karácsonyi vásár kellős közepén – a decemberi tüntetéssorozat erejét részben pont ez adta: a kontraszt, az oda nem valóság, a díszletekből és az időzítésből adódó feszültség.
Hasonlóan meghökkentő élmény dühös nőt látni. Kontraszt van benne és feszültség. A lányokat ugyanis úgy neveljük, a nőktől pedig azt várjuk el, hogy szelídek, kedvesek, simulékonyak legyenek. És mosolyogjanak, lehetőség szerint mindig mosolyogjanak. Egy dühös nő viszont nem úgy viselkedik, ahogy nevelték, és elvárnák tőle.
Egy dühös nő maga az anomália.
Nemcsak a dühe miatt lesz zavarba ejtő látvány, hanem a nőisége miatt is. Egy nő dühét feldolgozni nehéz feladat – nemcsak annak, aki kívülről a tanúja lesz, hanem a nőnek is, aki belülről ezt megéli. És ebben a feldolgozásban idén nagyon sokan részt vettek.
A nők dühe persze sokféleképpen megnyilvánulhat. Lehet ijesztő, teátrális, csendes, elszánt, kimért, érzelmi és intellektuális, zsigeri és traumatikus – de mindegyik megnyilvánulás valamiféle diszkomfortérzetet vált ki. 2018-ban nagyon sok dühös nőt láttunk, de azt is, ahogy ezek a nők magukévá teszik, megélik a dühüket, és végre nem elfojtják és rejtegetik, ahogy azt a társadalom elvárná tőlük. A düh ugyanis nagyon is jogos érzelem, mert az igazságérzet táplálja, megfelelően becsatornázva pedig képes változásokat előidézni. És nagyon ideje lenne már annak, hogy a változások végre a nőktől induljanak.
Itt van rögtön egy nagyon magyar példa. Kellett valamiféle elemi felháborodás ahhoz, hogy decemberre a parlament végre elfogadja az otthongondozási díj emelését. Magyarországon ma 53 ezer ember részesül ápolási díjban, jellemzően negyvenes-ötvenes éveikben járó nők. Aligha van ennél láthatatlanabb réteg és ennél láthatatlanabb teher. Ahhoz, hogy észrevegyük őket, kellett a felháborodás, amit például az Abcúg cikke váltott ki. Kellett az, hogy ezek a nők és az ő érdekeiket képviselők végre dühösek legyenek a méltatlan és megalázó helyzetük miatt. És hogy ez a düh elég kínos legyen a kormánynak ahhoz, hogy lépjen, hogy változtasson.
Ahhoz, hogy az év utolsó heteiben tüntetésektől legyen hangos az ország, kellett, hogy néhány nő elég dühös legyen ahhoz, hogy a túlóratörvény zárószavazásának a napján elállja a parlamenti pulpitus lépcsőit. Vagy kellett egy dühös Szabó Tímea, aki a nőktől elvárt mosolygás helyett sípot vett a szájába, hogy közvetlen közelről belefújjon a miniszterelnök arcába. Vagy egy dühös Szél Bernadett, akivel nem tudtak mást kezdeni az MTVA székházában, mint kidobni. Vagy egy dühös Nagy Klára, az egyik tüntetésen felszólaló egyetemista, aki egy vadnyugati hős kimért magabiztosságával tudta lezárni a beszédét azzal, hogy
Boldog karácsonyt, Orbán Viktor! Emlékezni fogsz rá.
Az Orbán Viktor ellenzékében dühöngő nők látványa a maga szokatlansága miatt adott hozzá valami újszerűt a karácsony előtti tüntetésekhez. A meghökkentésben pedig erő van.
És akkor itt egy pillanatra jegyezzük meg azt is, hogy innen, a női sarokból nézve a magának teret kiharcoló, saját jogán létező, mélyen megélt férfi düh szabadsága valahol irigylésre méltó. A férfiak történelemformáló dühét óriási tisztelet övezi: forradalmakat kirobbantó, háborúkat, felkeléseket vezető férfiaknak emelünk szobrokat, nevezünk el róluk köztereket, csinálunk róluk filmeket. Egy férfi dühét könnyen elismerjük, mint a politikai változás katalizátorát, jogosnak és racionálisnak tekintjük, a dühös férfi már-már valamiféle intellektuális ideál, ennek megfelelően jogos és dicséretes a dühének a megélése és kifejezése is.
Egy nőnek már nem igazán jár ez a privilégium. Ha egy nő dühös, akkor ő elsősorban hisztizik, cirkuszol, irracionálisan viselkedik, nem tud uralkodni az érzelmein. Ezek a megkülönböztetések olyan társadalmi, kulturális és pszichés beidegződések, amelyeket nagyon nehéz felülírni – és ami miatt nehéz a női düh erejét társadalmi, kulturális és pszichés változásokra váltani.
Előfordul persze, hogy sikerül.
Hatalmas köveket mozgatott meg például a nők dühe idén Írországban, ahol 1982 óta egészen az idei népszavazásig sokan – egyes becslések szerint több mint 150 ezren – csak csendben fogták magukat, és elutaztak az Egyesült Királyságba, ha abortuszra volt szükségük. Mert az élet olyan, hogy abortuszra néha szükség van. Az írországi törvények viszont a nőkben, amint megtermékenyítették őket, csak a testüket látták, és ez a test már nem az övék volt. Az elmúlt évtizedeket ebben a jogfosztottságban élték le, de egyszer csak dühösek lettek amiatt, hogy a törvény semmibe vette az emberi jogaikat. (Ezt egyébként az ENSZ emberi jogi bizottsága is kimondta két olyan nő esetében is, akinek a terhességénél halálos magzati rendellenességet diagnosztizáltak, mégis külföldre kellett utazniuk, hogy megszakíthassák a terhességüket). Rengeteg trauma rakódott tehát egymásra ennek a dühnek a kipattanásáig, és nők testi és lelki egészségébe, sőt életébe került az, hogy évtizedeken át a törvényalkotók nem voltak hajlandók tudomásul venni a düh jogosságát.
Az idei évre mindezt sikerült egy népszavazásba becsatornázni, amiből aztán következhetett az abortuszszigor enyhítése, és azóta Írországban már nagyon más nőnek lenni, mint előtte.
De előfordul az is, hogy nem sikerül.
Hiába volt dühös nagyon sok nő az Egyesült Államokban, a tiltakozásuk nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozzák Donald Trump elnök főbíró-jelöltjének, Brett Kavanaugh-nak a kinevezését.
Még az sem volt elég, hogy a Kavanaugh egyik vádlója, Christine Blasey Ford a düh legkisebb jele nélkül adta elő a történetét/traumáját és adta ki magát a szenátusi bizottság előtt – vagyis úgy viselkedett, ahogy azt a társadalom egy nőtől elvárja: előzékeny volt, kedves, udvarias, és még mosolygott is.
És akkor egy pillanatra kanyarodjunk vissza a privilégiumokhoz: Christine Blasey Ford – bár a vádjai alapján teljesen jogos lett volna – nem engedhette meg magának a felháborodást, ha azt akarta, hogy komolyan vegyék. Eközben Brett Kavanaugh szabadjára engedhette minden dühét és frusztráltságát, és ez ki is fizetődött: főbíró lett.
Társadalmilag és kulturálisan azt táplálták belénk, hogy egy dühös férfi hiteles, egy dühös nő hiteltelen, és ez hitelteleníti azt is, ami a dühét kiváltotta. Így aztán tényleg nehéz az igazságtalanságok ellen küzdeni.
Kérdezzék csak meg Serena Williamst, aki idén szintén tanulságos történetet tett le elénk a női düh témájában. A konfliktusát a bíróval a US Open döntőjében sokan hisztiként értelmezték. Serena Williams dühös volt, kiabált és csapkodott, de míg például John McEnroe dührohamairól az az elképzelés alakult ki, hogy érdekessé és emlékezetessé teszik a meccseit, addig Williamst inkább meghurcolták a viselkedése miatt.
A düh – legyen akár férfié, akár nőé – természetesen nem mindig jogos, viszont nagyon sok változás vezethető vissza rá, ha úgy tetszik, a düh – sok minden más mellett – képes előre vinni a világot. Idén több olyan könyv is megjelent, amely a női düh mibenlétét és erejét próbálta körüljárni. Soraya Chemaly például azt írja, a düh egyfajta morális füstjel, amely az egyenlőtlenségre és az igazságtalanságra figyelmeztet. Ezért is lenne nagyon fontos társadalmi szinten is, ha a nők megengedhetnék maguknak, hogy dühösek legyenek. Csakhogy:
A düh még mindig az az érzelem, amelyet a legkevésbé fogadunk el a lányoktól és a nőktől, mert ez az igazságtalanság elleni védelem első vonala.
Ő is sokat idézi az író/polgárjogi aktivista Audre Lorde megállapítását, miszerint a düh tele van információval. És ha elfojtjuk valakinek a dühét, elhallgattatjuk vele együtt a tudást is.
Ahogy egy másik, a nők dühével foglalkozó idei könyv szerzője, Rebecca Traister fogalmaz: „A nőkhöz rengeteg üzenet ér el arról, hogy a dühünk nem legitim, hogy következetlen, hogy jelentéktelen, hogy buta, megjátszott vagy fenyegető, bomlasztó, és ellenreakciót vált ki. De a düh az, ami felállítja az embereket a kanapéról”. És néha az egyetlen eszköz, amely a hatalmi struktúrákat megzavarhatja.
Mert könnyen lehet, hogy a világot olyan dühös lányok mentik majd meg, mint a 15 éves Greta Thunberg, aki az idei katowicei klímakonferencián osztotta ki a politikusokat egy hátborzongatóan erős beszéddel.
Vagy mint a floridai iskolai lövöldözés egyik túlélője, a 19 éves Emma Gonzalez, aki mindén dühét beleadta abba, hogy kimondja: a politikusok hazugsága emberéletekbe kerül.
2018-ban nők kezdtek el megbarátkozni a saját dühük különböző szintjeivel és formáival, ennek a dühnek a változásokat előidéző erejével, és kezdték el éppen ezért tudatosabban használni. Évtizedes traumák sokakban idén már nem a tehetetlenség érzetét keltették, hanem az erőt mozgósították bennük.
És még egy adalék az idei évhez: a Világgazdasági Fórum friss jelentése szerint nincs olyan ország Európában, ahol hátrányosabb helyzetben lennének a nők, mint Magyarországon.
Mit is kívánhatnék a jövő évre? Több dühös nőt, és kevesebb gazságot.