Az SZFE mézesmadzagjától Jókai Mór kultuszáig – ez volt a február a kultúrában
Felmondások, irodalmi viták és a régi falvédőkről ismerős szövegek adták meg az elmúlt hónap alaphangulatát. Februári visszatekintés a hvg.hu Élet + Stílus és Kult rovatának a cikkeire.
Nagyon tanulságos, hogy az irodalmi kánon kérdése milyen heves érzelmeket vált ki az internetezőkből, akik foggal-körömmel ragaszkodnának ahhoz, hogy a gyerekeik elolvassanak valamit, amit ők biztos nem vennének a kezükbe. Februárban Tóth Krisztina Könyves Magazinnak adott interjúja indított el láncreakciót, a lap ugyanis azt a vakmerő kérdést tette fel az írónak, hogy milyen könyveket venne le a kötelező olvasmányok sokat vitatott listájáról. Tóth Krisztina felvetette, hogy a nemi szerepek ábrázolása miatt talán érdemes lenne lecserélni Jókai Mór Az arany ember című regényét vagy Szabó Magda Bárány Boldizsárját. Rövid úton kiderült, hogy az internet tele van mindenre elszánt Jókai-rajongókkal, akik válogatott beszólásokkal támadták Tóth Krisztinát, mintha csak szentségtörést követett volna el. De beindult egy civilizáltabb párbeszéd is arról, hogy milyen könyveket adunk a gyerekeink kezébe, és milyen eséllyel nevelünk belőlük olvasó felnőtteket.
Vannak, akiknek meggyőződése, hogy nem teljesen lehetetlen közel hozni a kötelező irodalmat a diákokhoz, bár ehhez sokszor rendhagyó módszerekre van szükség. Erre vállalkozott a színházpedagógusok által alapított Szabad Labor Drámaműhely, amelynek tagjai a drámapedagógia eszközeinek segítségével próbálja meg rávezetni a gyerekeket a Toldi vagy a Hamlet dilemmáira. Szerintük ugyanis „ha magára van hagyva egy gyerek a Toldival, vagy Az ember tragédiájával, akkor az elsuhan a feje fölött.” A színházpedagógusok viszont addig fogják a gyerekek kezét, míg rá nem jönnek, hogy nekik ezekhez a témákhoz közük van. Hogy miként működnek a módszereik, arról ebben a cikkünkben írtunk.
Az olvasást mi sem hanyagoltuk az elmúlt hónapban. Kézbe vettünk például két úgynevezett Brexit-regényt, Ali Smith Őszét és Nick Hornby Olyan, mint te című könyvét, és eszünkbe jutott róluk, hogy Európában nem lehet nem Európához tartozni, bármiben is állapodjanak meg a politikusok.
Emma Donoghue pedig eszünkbe juttatta a közhelyet, hogy a történelem ismétli önmagát. Az ír szerző Hívnak a csillagok című regényében, az 1918-as spanyolnátha-járvány árnyékában szorulnak be a női sorsok egy szülőszoba falai közé, ahol egy thriller visszafojtott feszültségével bontakoznak ki három nap történései. A regény végére pedig kiderül, hogy a főhősök életét nem annyira a csillagok irányítják, mint inkább a nőgyűlölet, a bigottság, a szegénység és a bántalmazás.
Női történet köré szőtte a legújabb regényét a kortárs irodalom egyik legnagyobb sztárja, az olasz Elena Ferrante is. A felnőttek hazug életében egy lány útját követhetjük végig a rondaságtól a szépségig: úgy, hogy közben valójában semmi nem változik rajta. Giovanna ugyanis abban a korban van, hogy csak mások szemét tudja tükörként használni, és folyton ebben a torz tükörben keresi, de sehogy sem találja magát.
Egy sokkal kevésbé regényes, ellenben nagyon valóságos hírből levonhattuk azt a következtetést, hogy a lányok felnőttként is meglehetősen torz tükröt látnak maguk előtt, ha azt történetesen egy szexista társadalom kínálja fel nekik. A tokiói olimpiai 83 éves főszervezője azzal robbant be februárban a nemzetközi köztudatba, hogy az egyik ülésen kijelentette: bosszantja őt, hogy időbeli megkötések nélkül szólalhatnak fel a bizottság női tagjai, mert „túl sokat beszélnek”. A szexistának bélyegzett megjegyzése miatt egy héttel később le kellett mondania – ő nem akart, de túl nagy lett lett a nyomás rajta. Mori Josiro kijelentésével nem csak az volt a gond, hogy szexista, hanem az is, hogy nem igaz. Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy a tárgyalóasztaloknál épp a nők azok, akik kevesebbet jutnak szóhoz, például azért, mert a férfiak nem hagyják őket szóhoz jutni.
De a múlt hónapban láthattuk azt is, mi történik, ha egy lányt már egész fiatal korában hagynak kiteljesedni, ha úgy tetszik, a nemi szerepek megkötése nélkül. Megismertük ugyanis a székesfehérvári Fenyőházi Pannát, aki imád iskolába járni, rajzolni és programozni, tavaly dobogós lett egy programozóversenyen az általa elképzelt, 3D-nyomtatóval kivitelezett UhuBot nevű viccmesélő baglyával. A rajzairól pedig J. K. Rowling is elismerően nyilatkozott. És Panna még csak 12 éves. Azt mondja, az ő korosztályában még nem érzékelhető, hogy „férfiuralom” lenne, sőt, több lány jár programozni, mint fiú. Azt sem gondolná, hogy másképp gondolkodnak a fiúk, mint a lányok. Csakhogy egyelőre az a valóság, hogy a számítástechnikában dolgozóknak kevesebb mint nyolcada, az informatikát tanulóknak pedig hatoda nő.
A legifjabb generációk mellett azonban foglalkoztunk kicsit a nosztalgiával is, egész pontosan a 90-es évek első felének legfontosabb helyével, ahol együtt bulizott az akkori belügyminiszter a Fidesz tagjaival, ahol rendszeresen fellépett a még ismeretlen Quimby vagy Kispál és Borz, ahonnan a Tilos Rádió indult. Igen, a Tilos az Á-ról van szó, amelynek az emléke azért tört ránk ekkora erővel, mert felvetődött az újranyitása. Az egykori alapítóval, Németh Vladimirrel beszéltük át, hogy a legendás hely megszületésében milyen szerepe volt a holland házfoglalóknak, egy lakásnyeremény-betétnek, a jószerencsének és mindenekelőtt a rendszerváltás utáni bizakodó légkörnek.
A jelen családbarát légkörének tart viszont sajátos tükröt Barcza Réka festőművész, akivel a Godot Galériában látható kiállítása apropóján beszélgettünk arról, hogy miként erősödött fel a női princípium narratívája az elmúlt években, és hogy a politikusok kijelentései miért olyanok, mintha a régi falvédőkről ismert patriarchális gondolatokat visszhangoznák. De ő volt az is, aki szivárványos nyakkendőt adott Szájer Józsefre az egyik festményén.
Hogy a látszat és a valóság milyen pontokon ér össze, arra az Álhíres című dokumentumfilmből kaptunk mellbevágó példákat. Mitől lesz valami, vagy valaki híres? Több mint 40 millió embernek van több mint egymillió követője az Instagramon. Ez hírnév? Miért lett az amerikai fiatalok álomszakmája az influenszerkedés, és egyáltalán, mit jelent egy influenszerkarrier? Eszközt, hogy eljussanak valahová, vagy célt, mert híresek akarnak lenni és pont? Az biztos, hogy az HBO dokumentumfilmje elég jó ahhoz, hogy egy kicsit jobban zavarjon minket az, amiről már eddig is sokat tudtunk: az illúzió.
A szenvedély Covid-kompatibilis illúzióját próbálták megteremteni az Eufória alkotói is a Malcolm és Marie című filmben. Az biztos, hogy a rendező Sam Levinson nehezített pályát rakott össze magának a járvány alatt, speciális körülmények közt, minimális stábbal és mindvégig csak két színésszel, Zendayával (Eufória) és John David Washingtonnal (Tenet) forgatott filmjéhez, de miután megnéztük, meg kellett állapítanunk, hogy el is botlik az akadályok nagyobb részében.
Sokkal jobban sikerül hangulatot megragadnia az HBO új sorozatának, az Ez bűnnek (It’s a Sin), amely a nyolcvanas éve Londonjába visz el, abba a korszakba, amikor már a melegek is szabadon szerethettek és szabadon bulizhattak, de amikor egyszer csak egy rejtélyes kór elkezdte megtizedelni a közösséget. Az Ez bűn pedig úgy tud az AIDS-ről beszélni, hogy közben nagyobbrészt mégis egy humorral, zenével, bulival, szerelemmel, szexszel és életvidámsággal teli sorozatról van szó, amelynek ráadásul olyan a ritmusa, mint egy négyórás videoklipnek.
Ha az igazi bűnözők világához akarunk közel kerülni, akkor egy igazi nagymenő oknyomozó újságíró, Mariana van Zeller fog kézen, és kísér el bennünket az alvilág sötét bugyraiba a tavalyi év egyik legjobb dokumentumfilm-sorozatában. Bejutunk egy fentanillaborba, a Sinaloa-kartell bunkerébe és egy, a határon fegyvert csempésző anya kocsijába is. A Mariana van Zellerrel készült interjúnkból kiderül: A bűn kereskedői című sorozat többhónapos előkészületet igényelt, hogy a stáb biztosan életben maradjon a forgatások végére.
És februárban kicsit belenéztünk abba is, hogy hagyan születik meg egy sorozat. Ebben a márciusi Berlinale sorozatterv-seregszemléjén bemutatkozó Balaton Brigád producerei, Krigler Gábor és Krigler-Tóth Emőke voltak a segítségünkre.
Tömegével adták be február 19-én a felmondásukat a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatói: a közleményük szerint 26 tanár döntött úgy, hogy nem folytatja tovább a tanítást az intézményben. Finoman fogalmazva is derékba töri az életünket ez a döntés – magyarázták lapunknak. A hvg.hu-nak nyilatkozó távozó oktatók mindegyike kiemelte, hogy már hamarabb ott akarta hagyni az érdemi párbeszéd nélkül alapítványi fenntartásba kényszerített, autonómiáját vesztett intézményt, de csak most tudott úgy lépni, hogy ezzel a legkevesebb kárt okozza a hallgatóknak.
A lehetséges károkat és hasznokat mérlegelik azok a fiatalok is, akik évek óta szerettek volna bejutni az SZFE-re. Tizennégy felvételizővel beszélgettünk, akikben csak egy a közös: mind dühösek vagy szomorúak.
Pedig nem lehet azt mondani, hogy az SZFE új vezetése ne húzná el előttük a mézesmadzagot. Hiszen most, hogy elérkezett az új aranykor, „az új vezetésnek köszönhetően” már jól felszerelt és felújított épületek adnak majd otthont az oktatásnak, a romos kollégium helyett sokkal szebb helyen lakhatnak a hallgatók, a lepusztult (és gyorsan a református egyháznak adott) Ódry Színpad helyett korszerűbb játszóhelyet kap az SZFE. De mi inkább azt néztük meg, mi van, ha abból az alapvetésből indulunk ki, hogy „az oktatási rendszer csak olyan jó, mint a tanárok, akik alkotják”.
Csakhogy egy igazán nagy vadat, Koltai Lajos Oscar-díjas operatőrt leszámítva az SZFE újonnan leigazolt oktatóinak szakmai múltja, reputációja, díjai nem érnek elődjeikéi nyomába. „Én csak azt tudom, hogy engem felkértek egy feladatra, én pedig elvállaltam” – mondta Koltai Lajos, az SZFE új osztályfőnöke, mi pedig megnéztük, hogy ez az érvelés miként vonul végig életének főművén, az Oscar-díjas Mephistón.
Februárban meghalt az az ember, aki saját magánháborút folytatott a járvány ellen. A 100 éves Sir Tom Moore kapitány hatalmas győzelmeket aratott, és ezekből a győzelmekből semmit sem vesz el, hogy végül a koronavírus őt is elragadta. Mi volt ebben a sztoikus, sokat megélt veteránban, ami milliók érzelmeire hatott, és ami milliókat vett rá arra, hogy adakozzanak a nevében? Megpróbáltunk utánajárni.
És megpróbáltuk kideríteni azt is, hogy valószínűleg az ország legnagyobb levelezője, Balogh László hogyan vett rá olyan világpolitikai figurákat, mint Bill Clinton, Angela Merkel, Kim Dzsong Un vagy Moammer Kadhafi arra, hogy zászlót küldjenek neki. Az ő szenvedélyéből jött létre a Zászlómúzeum, amely márciustól az önkormányzati megszorítás áldozata lehet.
Ha pedig túl gyorsnak tartja a tavasz érkezését, ajánljuk a haza sípályákról készült, nagyon életszagú körképünket még február elejéről.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
