Budapest anyagcseréje: mit mond el rólunk a saját szennyvizünk?
Az ókori rómaiak élénk társasági életet éltek közben, Csokonai Vitéz Mihály versbe foglalta, a Mozart család gyakran levelezett róla, Budának és Pestnek századokon át jelentett óriási kihívást, mi az? A válasz az ürítés. Igen, az alábbi cikknek az emberi végtermék lesz a központi témája, de rögtön hozzá is tesszük: nem a mi fejünkből pattant ki az ötlet. A Kiscelli Múzeum szentelt kiállítást a WC-csészék és a csatornázás kultúrtörténetének.
Bélrendszerünk működése, az anyagcsere-folyamatok, a kiválasztás – ezek azok a témák, amelyekről általában ritkán beszélünk egymás közt. Ha nagyon muszáj, akkor is inkább finomkodva ejtünk szót például a „nagyvécézésről”, eleve nem szoktunk nagy dobra verni, hogy mikor hogyan „végezzük a dolgunkat”. Az sem téma általában, hogy kinek milyen márkájú WC-ülőkéje van az otthonában, kocsmai sörözések alkalmával sem jön elő gyakran, hogy mondjuk, mi a másik véleménye a kerti budikról. A székelés a biológiai működésünk természetes része, mégsem illik beszélni róla.
Régen azonban nem volt ez teljesen így, és amennyire egyértelmű, hogy ma már a legtöbb háztartásban egyetlen gombnyomással eltüntethetjük magunk után a végterméket (probléma volt-nincs), annyira hosszú és rögös út vezetett el idáig. Erről az útról szól a Kiscelli Múzeumban megnyílt Kloáka, kanális, klozet – kis dolgok és nagy változások című kiállítás is.
Mint ahogy Perényi Roland, a tárlat társkurátora elmondta, az ötlet onnan jött, hogy 2018-ban egy Damjanich utcai műteremlakásból felajánlottak a múzeumnak egy, az 1900-as évek elejéről származó szecessziós WC-csészét, amely a kék növényi ornamentikájával egy az egyben képzőművészeti alkotás. A Kiscelli Múzeum munkatársának ekkor jutott eszébe, hogy akár lehetne is egy kiállítást szervezni a csésze köré, és átfogó történeti tárlatot szentelni a szaniter tárgykultúránknak, valamint a budapesti közhigiénia történetének.
És amilyen profán a téma, olyan sok lehetőség rejlik benne! A Kiscelli Múzeumban szeptember 26-ig megtekinthető kiállítás az egyik legjobb tárlat az idén: stílszerűen a föld alatt rendezték be a múzeum sziklapincéjében, és gazdagon, játékosan illusztrálták. A klozetek történetét a fürdőszobák, valamint a fővárosi csatornahálózat, az épületgépészet kialakulásával együtt, rengeteg, tömény információval, de kellő humorral mutatják be. Lehet például egy 1914-es, legalább ezer oldalas fürdőszobai katalógust (mi ehhez képest az IKEA-katalógus!) lapozgatni egy WC-n ülve, a rómaiak székelési szokásait bemutató résznél pedig a nyitott kőülések fölé hajtva a fejünket nézhetünk bele a Brian életébe a Monty Pythontól. Egy ponton megismerkedhetünk a WC-papír rövid történetével is: tudta például, hogy ugyan a papírt a kínaiak találták fel, a gurigás, perforált megoldást Amerikából importáltuk? A pince járataiban hol vízcsobogás, máskor film- és híradó-részletek, régi reklámok hangjai vezetnek egyik teremből a másikba.
Perényi Roland és Molnár Álmos kurátorok részben a Kiscelli saját műtárgyanyagából dolgoztak, részben viszont a Vateráról, aukciókról vásárolták össze a kiállítandó berendezéseket, vagy a többi között a budatétényi Épületgépészeti Múzeumból kölcsönöztek. Ez az a téma, amelyhez egy sima építkezéskor a föld alól előbukkanó régi csődarab is értékes lehet, sőt Perényi még a 80-as években a házfelújításkor félrerakott fürdőszobai csempéket is magával hozta.
A kiállítás velejét az újkori Buda és Pest csatornázásának és a házi biliknek, majd a vízöblítéses WC-knek a története adja, de kapunk egy kis ízelítőt az ókori, középkori latrinákból, árnyékszék-megoldásokból, és az irodalom, a film-, valamint a képzőművészet a székeléshez fűződő viszonyáról is.
A klozetkiállítás megmutatja, hogy az évszázadok során miként változott meg az ember kapcsolata a saját végtermékéhez. Ahogy haladunk előre az európai történelemben, úgy lesz egyre inkább tabusított és a privát szférába szoruló szükséglet a vécézés. A rómaiak még egymás mellett ülve, a törléshez közös tengeri szivacsot használva (ezt ecetes vízbe mártva próbálták meg tisztán tartani) tartottak traccspartikat, miközben a dolgukat végezték. De még a kora újkorban sem volt szégyen szóba hozni a hétköznapi levelezések során, vagy épp a műalkotásokban a feneket vagy a fekáliát; nem volt elég vulgáris és undorító a téma ahhoz, hogy például XIV. Lajos-korabeli hercegnők az emésztésükről levelezgessenek, és hasonlóan tett a Mozart család is. Mozarték különösen nyitottak voltak ebben a tekintetben – hívja fel a figyelmünket Perényi Roland –, a zeneszerző Amadeus nem riadt vissza attól sem, hogy az egyik kánonjának a Leck mich im Arsch (Nyald ki a seggem) címet adja. Kortársa, a költő Csokonai Vitéz Mihály egy teljes költeményt szentelt az árnyékszéknek, annak a helynek, ahol minden ember egyenlő: a király, az apáca éppúgy görnyed a lyuk fölé, ahogy bölcs és a fényes dáma.
Ahogy azonban az egészségügy, a tisztálkodásról való gondolkodás fejlődött, és a viktoriánus kor beköszöntével a közerkölcs szigorodott, a téma is egyre inkább a hétköznapi társalgások és a hétköznapi életterünk perifériájára szorult.
Pedig az ürülék elhelyezésének és elvezetésének problémája azóta központi ügy az emberiség történetében, hogy az első nomád népek letelepedtek – a skót Orkney-szigeteken található újkőkori, körülbelül 5000 éves települések romjai között már felfedezhetők az egykori illemhelyek és a csatornakezdemények nyomai.
Nagyon sok idő eltelt, rengeteg betegség tizedelte meg az emberiséget, úgyis mondhatnánk, hogy sok szenny lefolyt addigra a Dunán, mire az emberek rájöttek, hogyan lehet a saját piszkukat maguk után biztonságosan eltávolítani. A rómaiak már építettek komplett csatornarendszereket, ezért a csatornázás a középkorban sem volt ismeretlen fogalom – az egy tévhit, hogy ebben az időben mindenki az ablakon hajította vagy öntötte ki a bili tartalmát az utcára.
Általában keveset tudunk a középkori higiéniáról, ezért mindenképp jó ötlet volt a kiállításszervezőktől, hogy szenteltek egy sarkot ennek a néhány évszázadnak is. A kolostorokban, várakban például már külön helyiségeket, zárt erkélyeket alakítottak ki az árnyékszékeknek (latinul latrináknak), ezeknek egy része ma is látható a romokon. A középkori várfalakra erősített mellékhelyiségek továbbra is pottyantós budik voltak, melyek tartalmát általában a várárokba vezették. A településeken ezzel szemben a telkek végében található pöcegödör szolgált hasonló funkcióval. Perényi Roland kiemeli, hogy a „sötét középkornak” csúfolt időszakban lehet, hogy kevesebbet tudtak az emberek a higiénia mibenlétéről, de a maguk módján ügyeltek ők is a tisztaságra. A városokban például az utca kővére került hulladékot takarítók tüntették el a városhatárokon túlra: a mai Széna tér és a Bem József tér helyén is egykoron trágyadombok, szemétlerakók működtek.
A csatornázás kultúrtörténete egyúttal a bűzzel való együttélés és a járványkezelés kultúrtörténete is lehetne.
A szenny elvezetése az intenzívebbé váló városiasodással párhuzamosan lett kardinális kérdés a 18-19. század táján – szemléletes példát nyújt erre Pest és Buda, melynek lakossága a kezdetektől fogva a Dunába engedte a szennyét. Még az 1800-as évek első felében is többnyire nyitott árkokban, szűrés nélkül vezették le a folyóig a latrinák tartalmát. Ennek egyik hátránya volt, hogy az árvizek, a Duna vízszintjének megemelkedése rendre visszanyomták a kezdetleges nyitott csatornákban, a szabad betorkollásokon keresztül a szennyvizet a házakba, az utcákba. Ezek után el lehet képzelni, hogy a bűz, a mindenféle kipárolgások és a rossz elvezetés miatt a különféle fertőzések miként nyomorították meg az itteniek életét.
A 19. században a lakosság rohamosan nőtt, az ivóvizet szolgáltató ásott vagy fúrt kutak közelében futó csatornák és pöcegödrök átszivárgásai pedig komoly egészségügyi problémákat okoztak, így az 1830-as évektől kezdődően tízévente rendszeres látogatásokat tett a városokban pár kellemetlen vendég: a kolera és a tífusz. Egyre sürgetőbb lett hát, hogy a rossz közhigiéniai állapotokra végre valamilyen megoldás szülessen.
A magyarok az angolokhoz fordultak segítségért, a britek ugyanis élen jártak a közegészségügyi forradalmi megoldásokat tekintve. Egy Alexander Cummings nevű óragyáros találta fel például a vízöblítéses WC-t, mert rájött, hogy ha S-kanyarulatú lefolyóval látja el a csészét, akkor a csőben megálló víz elnyomja a visszaszivárgó bűzt. Ezt a találmányt Széchenyi István mutatta be a magyar arisztokráciának.
Hasonlóan egyszerű, mégis óriási találmány volt az angolok részéről a csatornák befedése, beboltozása is. Pesten az 1870-es években angol mérnöki munka alapján kezdték el kiépíteni a belváros föld alatti, átfogó csatornahálózatát, ez a munka nagyjából a 20. századra fejeződött be. Érdekesség, hogy bár az 1860-as évektől megjelent nálunk is a vízöblítéses, csatornahálózatra kapcsolt WC, ezzel együtt pedig megszülettek a lakásonkénti illemhelyek és fürdőszobák, az emberek nagyrésze, ahova a csatornahálózat nem ért el, továbbra is a szobákban, bilikben végezte a dolgát. Egy egészen nagy gyűjteményt láthatunk a Kiscelli Múzeumban a trükkös, az enteriőrbe belesimuló, bútordaraboknak álcázott, bűzzáró fedéllel ellátott „szobai ürszékekből” is.
A modern illemhelyek és a tisztálkodáshoz kialakított helyiségek nagyon sokáig nem voltak mindenki számára elérhetők (ma sem feltétlenül azok). Az első pesti nyilvános WC-t, amely 1870-ben nyílt meg a Deák Ferenc téren, a nők például még nem használhatták. A társadalom jelentős része a huszadik század elején még lavórban mosakodott: Budapest lakosságának 80 százaléka 1930-ban még fürdőszoba nélkül élt.
Ma már persze, teljesen magától értetődő, hogy vannak közművek, melyek óriási mértékben teszik egyszerűbbé és egészségesebbé a mindennapjainkat, hogy a fürdővíz melegítésére nem kell 12 órát várni, vagy hogy a csapból meleg és hideg víz is folyik; de ahhoz, hogy ez a keleti kényelem meglegyen, feltalálókra, mérnökökre, aprónak tűnő, de annál fontosabb technológiai fejlesztésekre volt szükség.
Ennek tükrében értjük meg annak is a jelentőségét, hogy például egy William Lindley nevű angol mérnök (akit Budapest első vízellátó rendszerének az atyjaként tartanak számon) feltalálta a csatornahálózatba beépített úsztatórendszert, melynek köszönhetően a szenny a vízzel együtt könnyebben távozik. És csak akkor jövünk rá, hogy mekkora ötlet volt kerek vagy ovális keresztmetszetű csatornákat kialakítani, amikor megtudjuk, hogy eleinte négyszögletes kialakításúak voltak az elvezető járatok, emiatt a szenny nem tudott könnyen távozni, ezért időnként a hulladékkal kevert ürülék fennakadt és beposhadt.
Bádogosokból lett nagyvállalkozók, gépészmérnökök, gyárosok, az épületgépészet úttörői (mint Knuth Károly), vagy épp néhány hazai porcelángyáros fejlesztése (így a Zsolnay család fajansz termékei) kellettek ahhoz, hogy mára a megszokott körülmények között tudjunk tisztálkodni – a Kiscelli Múzeum kiállítása nekik is állít emléket.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
