Bár gyakran lehet hallani ennek az ellenkezőjét a magyar kormánytól, az EU semmilyen fórumon nem támogatja az illegális bevándorlást, a vonatkozó szabályok pedig egyértelműen kimondják, hogy azoknak, akik jogalap nélkül tartózkodnak az EU területén, vissza kell térniük származási országukba. Ugyanakkor az Európai Unió migrációs politikájának talán leggyengébb pontja a visszaküldési mechanizmus. Az Európai Bizottság 2015-ben hirdette meg a visszatérésekre vonatkozó cselevési tervét – ez azonban eddig csak igen mérsékelt eredményeket hozott. Az Európai Számvevőszék tagjai most a 2015 és 2020 közepéig tartó időszak fejleményeit tekintették át.

Leo Brincat, a jelentésért felelős számvevőszéki tag egy újságíróknak tartott háttérbeszélgetésen elmondta, hogy az egész rendszerrel annak hatékonysága a legnagyobb probléma, ami az EU jogalkotási és politikai megosztottságát is tükrözi.

Az Unió nem mindig szólt egységes hangon a nem uniós országokhoz, és az Európai Bizottság sem mindig vonta be a legfontosabb tagállamokat a tárgyalási folyamat elősegítésébe. Ebből adódóan egyes nem uniós országok nem látnak hozzáadott értéket abban, ha kétoldalú együttműködés helyett uniós visszafogadási megállapodásra törekednek, különösen ha egyes uniós országokkal már nagyvonalú kétoldalú megállapodásokat kötöttek

– foglalta össze a máltai számvevőszéki tag. A jelentés azt is megállapította, hogy nincs megfelelő ösztönzőrendszere arra az EU-nak, hogy a harmadik országokat a megállapodások betartására kényszerítsék. A Számvevőszék szerint két ilyen eszköz van, ami eredményeket mutat: az egyik a fejlesztési célú pénzügyi támogatások biztosítása vagy megvonása, a másik pedig a vízumpolitika. Az Európai Bizottság egyébként a visszaküldések hatékonyabbá tétele érdekében éppen ezt a két területet szeretné a jövőben eredményesebben alkalmazni.

2008 óta évente átlagosan mintegy félmillió nem uniós állampolgár Unióból való távozását rendelték el, mert engedély nélkül utaztak be oda vagy engedély nélkül tartózkodtak a területén. Ugyanakkor ezeknek az embereknek még az egyötöde sem tér vissza hazájába, Európán kívülre. Az Unió ezért 18 jogilag kötelező erejű visszafogadási megállapodást kötött, és további hat országgal hivatalos tárgyalásokat kezdett. A közelmúltban hat, jogilag nem kötelező erejű visszaküldési és visszafogadási mechanizmus tárgyalásait is lefolytatta. A tagállami kétoldalú megállapodások azonban – ahogy Leo Brincat fentebb is utalt rá – sok esetben lerontják a közös erőfeszítéseket.

Az alábbi táblázat azt mutatja meg, hogy mely országok érintettek leginkább az illegális migráció szempontjából, mint küldő országok és milyen hatékonysággal sikerül ezekbe az országokba visszaküldeni a saját állampolgáraikat.

Európai Számvevőszék

Míg az illegális határátlépés “bejövő oldalon” uniós szempontból egyetlen mozzanatból áll, a visszatérítés egy hét lépésből álló, bonyolult és időigényes feladat. A következő szakaszokat kell teljesíteni:

1. A nyilvántartásba vétel és azonosítás során a tisztviselők meghatározzák a származási országot.

2. A nemzeti hatóságok a saját eljárási rendjükön belül kiadják a kiutasítási határozatot.

3. A fellebbezési eljárásban mindenkinek biztosítani kell a jogorvoslati lehetőséget.

4. Amennyiben jogerőssé vált a kiutasítás, a célország hatóságainak is meg kell erősíteni az érintett állampolgárságát.

5. A hatóságok kiállítják a megfelelő úti okmányt.

6. Az uniós országok és a Frontex együttműködésében megtörténik a visszaszállítás.

7. A célország befogadja a visszatérítésre kötelezettet.

Az Európai Számvevőszék ajánlásokat is megfogalmazott az uniós intézményeknek. Például azt, hogy az Európai Bizottság a tárgyalások megkezdése előtt állapodjon meg a tagállamokkal az esetleges ösztönzőkről, vagy azt, hogy a visszafogadásokról szóló megállapodásokban az érintett harmadik országra vonatkozó szempontokat vegyék nagyobb mértékben figyelembe, és a megállapodást szabják még nagyobb mértékben az adott országra.