Ha az ember elindul Budapesten egyre több remek bisztróra, jó pár kulináris szentélyre, és megannyi gulash-turistás helyre bukkan. Ha azonban külföldi barátaink megkérdezik, hol tudnának igazi, házias magyar ételt enni, rendszerint azt feleljük, jöjjenek hozzánk, összedobunk otthon egy jó csirkepaprikást. Szerencsére azért akad még egy-két hely, aminek nincs szüksége megreformálásra, mert amit csinált s csinál, azt jól csinálja, és megvan hozzá a mindenkori “családja”.  Ilyen a budai Horváth Étterem is.

A berendezés legkevésbé sem az, amire az étlapot végigfutva számítanánk (a facebook előnyeit már ők is kihasználják, ott a teljes, mindenkori étlap, minő véletlen, mintha egy focilabda sejlene fel a háttérben). Kockás terítős retró helyett pubhangulat a nem túl nagy étteremben, amit Puskás Öcsi szelleme leng be. A falakon relikviák, ahogy illik is a hivatalosan elismert Puskás Emlékhelyhez. Belépve leülnénk az egyik asztalhoz, amikor a főpincér rendkívül udvariasan megkérdi, nem bánnánk-e, ha máshova ültetne. Ez ugyanis Erzsébet asszony, a legendás játékos feleségének kedvenc asztala, és nemsokára ő is itt lesz ebédelni. Persze, nem jelent gondot, sőt.

Végül Szoó Csabával, az üzemeltető cég tulajdonosával az étterem másik végében ülünk le enni és beszélgetni. Arról esik a szó, miért vette meg a Horváthot mindenfajta vendéglátós múlt nélkül.

„Szerettem volna egy helyet, ahová jól esik beülnöm enni” – az üzletember el kezdett arról mesélni, hogy a fél életét töltötte üzleti ebédeken a város különböző pontjain, de hol éhesen maradt, hol meg nem volt elégedett a minőséggel.  Egy olyan helyre vágyott, ahol jóféle ételből adnak tisztességes mennyiségeket.  “S ha Öcsi bácsinak jó volt, annyi even át, talán ez éppen megfelel”.

Hát itt arra bizony nem lehet panasz, a extranagy étkűek még külön Horváth adagot is kérhetnek, a többi csak “normál”.  

Mi tagadás, ezek után - kifinomult gasztronautaság ide vagy oda -  degeszre esszük magunkat a Horváthban. Padlizsánkrémmel és lazactatárral indítunk. Az utóbbiban sincs hiba, de az előzőn el lehetne éldegélni. A hagymás, picit csípős vinettát egy erdélyi lány készíti, meséli vendéglátónk.

Fiala Gábor

A folytatásban egy klasszikus, húsleves következik. Az aranylóan gyöngyöző levest kicsit sósnak érezzük, Csaba felkapja a fejét, és beviharzik a konyhába, majd kicsivel később visszatérve mondja,nem fér bele, hogy a húsleves ne legyen tökéletes... A szó végül arra terelődik, hiába próbálnak kiegyenlített minőségű alapanyaghoz jutni, sajnos nem mindig sikerül. Azért az étlapon nemcsak szigorúan hagyományos fogások vannak, Csaba egyik kedvencét ajánlgatja, hamar a tányéron is figyel a baconba göngyölt camembert mézes körtével. Egyszerű és nagyszerű, előételnek, de könnyű ebédnek is tökéletes.

Fiala Gábor

Na, de a folytatás már csak nagypályásoknak való. A ház egyik favoritja következik, a csülkös-káposztás sztrapacska, ahogy a nagy könyben meg van írva. Brutális, férfias étek, de megéri nekiveselkedni. Közben megtudjuk, hogy házi tejtermékeket használnak. „A szakácsok nem nagyon szeretnek vele dolgozni, mert szezontól függően mindig picit másmilyen, de ebből nem engedek ”- jegyzi meg Szoó Csaba. Ugyancsak házi a túró a harcsapaprikás túrós csuszáján is – megkóstolva megértjük, miért nem egyeznek ki az ipari minőséggel. Szó esik még szárnyasokról és steakről is, de erőnk fogytán, már csak a desszertbe tudunk belekóstolni. Somlói, ahogy kell, de az igazi befutó az almás krémes. Nem derül ki ugyan, miért hívják így, mert köze sincs a krémeshez, de valami mennyei. Könnyű és fahéjas, eszméletlenül finom.

Fiala Gábor

A továbbiakban evés helyett már csak az étlapot tudjuk lapozgatni, ami a mai trendekhez mérve nagyon hosszú. „Akármikor próbáltunk szűkíteni a kínálaton, a törzsvendégek egyszerűen visszakövetelték a kedvenceiket” – magyarázza Szoó Csaba, midőn rákérdezünk, miért tartanak ennyi ételt. Havonta kétszer szezonális kínálattal is készülnek, ilyenkor hol az idényalapanyagok, hol az adott ünnepek köré szerveződik ajánlat, ha a törzsvendégek mégis igényelnének valami változatosságot. „Ide visszatérnek az emberek” – biccent vendéglátónk az étterem másik sarkában ülő Erzsébet asszony felé, aki éppen nagy beszélgetésben van a főpincérrel.