Mozart: Figaro házassága
március 11., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Dominique Labelle Tudományos alaposság © Gramofon-archív

Már a zenekar elrendezése is várakozásra adott okot: az együttes a pódiumon foglalt helyet, két oldalt elöl a hegedűk, illetve a brácsák és a csellók. Kicsit hátrébb, magasabb dobogón a második hegedű szekció, még magasabban a fafúvósok, illetve ugyanígy a bőgők és a rézfúvósok. A pódium közepe így szabadon maradt, a játékot körülölelte a muzsika. Két, jelzésszerű ajtónak, három fölöltöztetett varrodai ruhabábunak, középütt pedig egy méternyi magas kör alakú színpadnak jutott még funkció. És két, magasban függő, olykor aláereszkedő női kosztüm-imitációnak; olyan, a kivágós ruhára emlékeztető jelzésnek, amilyennel a kislányok szoktak játszani. Ez a két elem oldotta meg a Grófné és Susanna szerepcseréjét a kerti jelenetben.

Zeke Edit valósította meg Fischer Iván elképzelését, mert nem kétséges, hogy ennek a lényegre koncentráló, minimalista előadásnak a karmester volt a spiritus rectora. A Művészetek Palotájában előszeretettel és többnyire érdekesen használt projektorfal helyett Fischer olyan egyszerű eszközöket vetett be, amelyekkel (pici megalkuvások árán) akár a Zeneakadémia nagytermében vagy a Hősök terén is eljátszhatta volna a Figaro házasságát. A szereplők közé számíthattuk ezúttal a karmestert is, aki egy-egy forróbb, lázasabb jelenetben „belejátszotta” magát a produkcióba. Ez a Figaro minden extra „Aufmachung” nélkül, valóban az emberi kapcsolatokat mutatta be. És kicsit zavarba is hozta a nézőt, hiszen olyan szervesen és logikusan folytatta a harminc évvel későbbi operát, Rossini Sevillai borbélyát, ami kronológiailag persze lehetetlen.

Több lemondás előzte meg az előadásokat, de Fischer végül megtalálta a megfelelő szereplőket. Jekatyerina Sjurina orosz szopránnal bizonyosan érdekes lett volna megismerkedni, de Váradi Zita illúziót keltő, muzikális, a szólamot szépen formáló Susannát keltett életre. Ha Marco Vinco különös színű baritonjához hozzászokott a hallgató füle, felhőtlenül gyönyörködhetett az alakításában. Ma már Budapesten nemcsak a jó tenorista hiánycikk, hanem a Vincohoz hasonló, elegáns alkatú, hajlékony és erős orgánumú bariton is. Varázslatos személyiség, akinek okkal ígérték a Don Giovanni címszerepét Japánban. Markus Werba, a bécsi operaélet egyik ünnepelt alakja, nagy rutinnal illeszkedett a játékba. Marie McLaughlin, aki ugyancsak lemondás miatt került a csapatba, fantasztikus figurát teremtett Marcellinából. Nem terebélyes öreg hölgyet, hanem élete virágában lévő asszonyt alakított, aki elfogadtatta azt az abszurditást, hogy fia korú férfit akar megszerezni magának. Azután megszerzi, pontosabban legalizálja Bartolót. Robert Lloyd játszotta a megszerzésre nagyon is érdemes doktort. A magát „félnyugdíjasnak” nevező énekes bátran aktivizálhatja magát, áriája méltán kapott külön tapsot.

Végül: Dominique Labelle. A barokk zenészek favoritja lassan hódította meg a Müpa publikumát. Labelle, iskolázottságának megfelelően, nagyon finoman, szinte tudományos alapossággal dolgozta ki a Grófné szólamát. Sajnos a hazai közönség – ahogy sokan panaszolják – valóban elvesztette a felfedezés iránti érzékenységét. Hajdan Budapesten kellett debütálni ahhoz, hogy egy nemzetközi karrier elinduljon. Ma a másutt élvonalbeli művészt is nehezen fogadják el. Ezúttal hittek Fischer Ivánnak, és érdemei szerint ünnepelték a szopránt. A zenekar – karmesterének szenvedélyes és ellenállhatatlan tempójú vezetésével – sodró lendülettel, színesen játszott. Mámorító este volt, amelynek másnapos állapota is kellemes.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely