A nevetést a munkahelyeken többnyire lényegtelen dolognak tartják, amelyet legjobb esetben is a fecsegés és az irodai humor válthat ki, és amitől egy kicsit gyorsabban telik az idő. Legrosszabb esetben a fájdalmas érzések és a helyzet „komolysága” előli ostoba, illetlen menekülésnek titulálják, ami semmiképpen sem helyénvaló az üzleti életben.

Joseph Geary Dublinban élő pszichológus, a pozitív pszichológia képviselője úgy gondolta, hogy leginkább azzal fejlesztheti a humorát, ha részt vesz egy erre irányuló képzésen. Joseph egy ideig utazgatott, majd a londoni Camden-negyedben beiratkozott egy humoristaképzőbe. A diákokat az első héten arra kérték, hogy meséljék el életük legkínosabb élményét. „Tudtam, hogy ezzel a gyakorlattal azt mérik fel, mennyire vagyunk hajlandók feláldozni az egónkat az őszinteség és az emberek megnevettetése céljából.”

Amikor azonban rá került a sor a mesélésben, Joseph megijedt. Nem tudta, hogy az osztályban ülő idegenek is olyan könnyedséggel fogadják-e majd a kudarcát, mint ő. „Egy ifjúkori randiról kezdtem mesélni, arról, hogyan veszítettem el félig-meddig a szüzességem – a részletektől most megkímélném az olvasót. Ahogy a történetet meséltem az ismeretleneknek, mégis azt vettem észre, hogy függetlenítem magam az érzéseimtől. Függetlenítettem magam az ítéletüktől, és így megmentettem az én kis egómat.”

A kurzus spirituális ébredést hozott, amely csak fokozódott, amikor humorista mentorai arra kérték, hogy gondoljon végig mindent, amit szeret, és mindent, amit gyűlöl az életben. Joseph ismét késztetést érzett, hogy önnön valóját, szenvedélyét megmutassa. Rájött, hogy célja megvalósításához − „hogy jókedvre derítse a világot” − saját sebezhetőségét és szorongásait kell számba vennie. Felismerte, hogy ha először szorongást kelt a közönségben, azzal előkészíti a terepet a nevetéshez.

Ezt a meglátást alátámasztja a hamis riasztás elmélete, amelyet V. S. Ramachandran fogalmazott meg. Ha megfigyeljük a főemlősöket, észrevesszük, hogy bizony velük is előfordul, hogy szokásos környezetükben mozogva zaklatottá válnak vagy összezavarodnak, ami szorongást kelt bennük. Amikor egy csimpánz kígyót lát és megijed, ösztönösen sikítani kezd, hogy a közelben lévőket figyelmeztesse, akik szintén sikítani kezdenek, hogy a riasztást továbbadják. Ha azonban kiderül, hogy a „kígyó” ártalmatlan fadarab, a csimpánz nevetni kezd, amivel „hamis riasztást” ad. A közelben lévők pedig szintén csatlakoznak hozzá, hogy jelezzék: mindannyian ostoba hibát követtek el. Nevetésünkkel fontos üzenetet közvetítünk:

„Ne ess pánikba!”

A humor segít oldani a feszült helyzeteket, és segít felülkerekedni a határzónában felmerülő negatív, kényelmetlen érzéseken. Ahelyett tehát, hogy túl komolyan vennénk az életet, utánozhatjuk Joseph-et, és a sérülékenységből, szorongásból kihozhatunk valami mást: olyasmit, amitől nevetni tudunk magunkon és a helyzeten, és képesek vagyunk könnyedén felfogni az életet.

A fenti cikk Steven D’ Souza és Diana Renner Nemtudás című könyvének szerkesztett részlete. Mit tegyünk, ha ráébredünk, hogy elértünk tudásunk határvidékére, és ami azon túl húzódik, az kusza és félelmetes? A Nemtudás című könyvben neves coach szerzők kalauzolják el az olvasót az új élethelyzetben rejlő buktatók és lehetőségek között. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.