Hont András
Hont András
Tetszett a cikk?

Nagyon szegény ember az, akinek mindössze arra a trükkre futja, hogy elmenekülve a külső kritikák elől az övéi körében ünnepeltesse meg magát, hogy mennyire megvédte őket.

Sóher csel a délceg ellenálló. Aput kiütik a kocsmában, ezt követően hazatántorog, és üvöltve közli, hogy mindenkit megfenyített, csakúgy menekült előle a vendéglátóipari egység úri közönsége, s hőstette bizonyságaként végigveri közeli hozzátartozóit. Illetve nem is. Nem ez a jó analógia. Aput előállítják kapcsolati erőszakért, de néhány aggódó pedagógus megfigyelésén és bizonytalan fültanú beszámolóján túl mást nem tudnak ellene fölhozni. Apu így hazatér, a hivatalos procedúrát a családot ért támadásnak minősíti, a trauma földolgozására (ivás) és a későbbi támadások elhárítására elszedi az asszony fizetését, a terrorizált nőt odaállítja az ijedt gyerekek elé monológot tartani, hogy apu a legjobb családfő a világon, végül az egész famíliát kizavarja a gangra, hogy fennhangon hirdessék: milyen idilli állapotok uralkodnak náluk.

Évek óta a családon belül erőszak e sajátos ritmusa határozza meg belső viszonyainkat. Áldozatai vagyunk egy mindent maga alá gyűrő, magát örökérvényűnek tekintő és örökérvényűségéért bármire képes hatalomnak, amelynek ha ezt szövetségesei és finanszírozói a szemére vetik, a mi pénzünkből magyarázza el nekünk, hogy valójában minket ért bírálat. Szabály az, hogy nincs szabály. Idén már azt a dadaista duplacsavart is megengedték maguknak, hogy a kormány tevékenységét kritizáló Unió elleni szeánszra az Unió pénzén vásárolt kisbuszokkal utaztassák a közönséget. A pofátlanság ilyen, monumentális megnyilvánulásai előtt a hatalom ellenfelei csak állnak bénultan és ámulnak bávatag, abban a – ki tudja, miből táplálkozó – hiszemben, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz.

Burány Sándor pedig tart egy sajtótájékoztatót a kőbányai szopófantomról.

Vannak pontos mondatok, nem árt őket megismételni. Ez is ilyen: „az EU a leghelyesebben talán akkor cselekedne, ha hagyná a fenébe a vesződést a hetes cikkely szerinti eljárással, és Magyarországot nemes egyszerűséggel visszaminősítené a vicckategóriába”. Mert mit mondjunk mást a büszke és erős országról, amelyik fennen hirdeti, hogy nem hagyja, hogy egy öregember és egy mit sem sejtő város … ööö… mit is csinál? … mindegy, a lényeg, hogy nem hagyjuk. Ahogy azt sem, hogy az iszlám elfoglalja a keresztény Európát, miközben legnagyobb cimboráink egyike egy iszlamista diktátor. Ez nem okoz fennakadást, és az sem, hogy szemrebbenés nélkül oktatjuk ki azokat, akik eltartanak minket. Az eltartás persze erősen különböző színvonalon történik, az ország nagy többsége elégedetten vegetál különösebb perspektíva, de – így hiszi – különösebb kockázat nélkül. Ha a román minimálbérnél is kevesebből, akkor annál is kevesebből. Ami persze rágalom, az ellenséges erők rémhírterjesztése, mi több: féknyúz – írja meg azonnal kormánypárti Origo. „Ja, ha féknyúz, az más, olyan ország amúgy sincs, hogy Románia, legfeljebb a Juncker szerint” – söpör végig a megkönnyebbülés a magyar ugaron, ami után a közmunkás krajcár is kedvesebben kuncog.

Eközben Vajna Tímea fölröppen a felhők fölé magángépen vinni macskáját gyógyíttatni Amerikába. „Bár a magyar orvosok a legjobbak” – tette hozzá később Timi.

Mind a vegetálást, mind az eszement luxust – az Európai Unió és Németország idült gavallérságán túl – a magyar állam szelektív működése teszi lehetővé. Hogy a lopás és a nyugalom megvásárlása zavartalanul üzemelhessen bizonyos állami funkciókat – ha éppen nem jut pénz vagy figyelem – egyszerűen leállítanak. Noha korábban is súlyos milliárdokat vontak ki az oktatásból, az egészségügyből, a szociális ellátásból, a magas kultúrából, de a szemetet legalább tényleg elvitték. Eddig. Innentől pedig, ha muszáj lesz. Majd a jövő héten. Nyugi. A patkányok sem rohangálnak a főváros utcáin, ha majd a megbízást elnyert csókos végre beletanul, hogy mit kell csinálni, vagy kiadja a feladatot alvállalkozásba. És előbb-utóbb a csótányok is elfáradnak a futkározásban a kórházak falain, erre most nincs forrás és energia. Másra kell ideg s velő. Például rendőrhatóságilag eltüntetni szem elől a hajléktalanokat. Lecsapni a felcsúti kisvasutat széttrolkodó kétfarkúakra. Nyomába eredni a hírhedt „Basky” nevű természetes személynek. Szóval fontos ügyekben a magyar állam igenis működik, kivéve persze, ha prostituáltaknak és egyéb kétes egzisztenciáknak vízumot értékesítő volt agrárattaséról van szó, mert akkor három év is kevés a bizonyítékok beszerzésére, és hát, nincs mit tenni, a nyomozást meg kell szüntetni, bocsi.

A némileg fura állami működésre válaszul a miniszterelnök rendez egy szavazást, hogy miként nevezzék el a nyíregyházi állatkert, általa örökbefogadott, újszülött rinocéroszát.

A „csótány vagy orrszarvú” címmel illethető episztemológiai problémában egyáltalán nem biztos, hogy a cuki, migránshátterű, bébi rinó marad alul. Bár a kórteremet megszálló, visszataszító rovarok letagadhatatlanok – legalábbis annak, aki látja őket –, az már korántsem egyértelmű, hogy miként és miért kerültek oda, lehetséges, hogy ez az ellenség, az orvosmaffia, az ápolónő-kartell ármánykodásának köszönhető. Hiszen a minket körülvevő jelenségek közül amúgy is annyi van, amelynek működését nem értjük, hátterükről mit sem tudunk, kénytelenek vagyunk mások magyarázatára hagyatkozni. Aki pedig saját szemével meg sem győződött a csótányokról, az vagy hitelt ad a beszámolóknak, vagy nem, mivel azt már megtanulta, hogy a képek, a felvételek könnyen manipulálhatók. A „mit hiszek” helyét végérvényesen fölváltotta a „kinek hiszek” tétele.

És érkezik Nagy István agrárminiszter belemondani az arcunkba, hogy a sertéspestist egy migráns eldobott szendvicse okozta, és jön Kásler Miklós emberminiszter, aki szerint a Tízparancsolat majdnem tökéletes népegészségügyi program.

A valóság föloldódott az egymással ellentétes vagy az egymással egyáltalán nem érintkező narratívákban. A különféle aktorok pedig kihasználják ezt az általános bizonytalanságot, ami részben érthető védekezési mechanizmus. Az üzleti életnek, a politikai szervezeteknek, az államoknak, az államok közti érintkezésnek, azaz a diplomáciának és a magántársaságoknak szükségük van titkokra. Fedett életükről kiszivárgó információkat, a hallomásokat korábban a média – bármennyire is meg volt győződve igazságtartalmukról – bizonyítatlanság miatt nem közölte. Ma már ezt akkor sem tehetné meg, ha tapintatból valamiről nem akar tudomást venni, mivel így kimarad a tőle függetlenül is terjedő mémkavalkádból, lemarad a versenyben. A nyilvánosság szerkezetének megváltozásával, elsősorban az okostelefonok elterjedésével és a közösségi média térhódításával a belső és a külső élet határai elmosódtak: a rögzített beszélgetések, a lementett képernyőfotók pótolják a bizonyítás, az utánajárás, a hitelesítés nehézkes műveleteit. A titoktalanításra az említett szereplők – már amelyiknek módja volt rá – elárasztással válaszoltak. Ellenőrizhetetlen és tendenciózus híresztelések sokaságát öntik a közvéleményre. Ez különösen veszélyes egy legyengült immunrendszerű országban, ahol a gazdasági és politikai élet kulcspozícióit egyetlen klikknek sikerült megkaparintania, és befolyását egy virtuális valóság megteremtésére összpontosítania.

Ekkor a politikai propagandista szerepét őszintén vállaló, a kormány által milliárdokból eltartott intézetet vezető, állami hirdetésekkel kitömött portált szerkesztő G. Fodor Gábor oldalán a kormánypárti frakciók szóvivőjével, Hollik Istvánnal kiáll keseregni, hogy „a Facebook nem először és minden valószínűség szerint nem is utoljára nyíltan politikai szerepet vállal”. „Ez félelmetes és kiábrándító, és a jövőt illetően is elgondolkodtató” – fűzi hozzá GFG.

Természetesen az alternatív tények buborékvilágát nem lehetetlen átlátni, a propaganda és a hírek között válogatni, némi esztétikai érzékkel a sületlenséget az ismeretek közül kiszűrni. A közönség egy része tökéletesen tisztában van a rendszer természetével és az álca hamisságával is. Nincs szükség újabb és újabb bizonyítékokra, sőt – mivel annak, akinek hatalmában áll egy másik valóságot kreálni, valószínűleg módjában van ellenfeleinek eszközeit hitelteleníteni – minden újabb bombasztikus leleplezés (mert überelni kell a korábbi, szinte überelhetetlen értesüléseket) újabb hibalehetőség. Ebbe esett bele nemrég Demeter Márta, és évekkel ezelőtt részben mi is. Az elégséges szolgáltatás fenntartása mellett tudomásul kell venni, hogy 2018 Magyarországán nincs olyan, hogy hírérték. A jelenségeket nem ismételten föltárni kell, hanem értékelni, azon elmélázni, hogy megannyi információ, tényfeltárás, lebukás miért nem változtatott semmit. Tudósítás helyett esszé, politikai nagyotmondás és szemöldökráncolás helyett a humor.

Eddigre Kocsis-Cake Olivio országgyűlési képviselő is rájött a megfejtésre: „a Párbeszéd szerint Orbánnak menni kell a politikai életből” – tartalmazza a szerkesztőségekbe eljuttatott, „Fényűző repülőutak, hiányos vagyonnyilatkozatok? Hogy is van ez?” című közlemény.

Az ellenzéki alibizés, az újságírói reakcióképtelenség hozzájárul a fake news-rendszer fennmaradásához. Teljes tévedés azt hinni, hogy az úgynevezett tárgyilagos tudósítás, a kiegyensúlyozott hírszolgáltatás az adekvát válasz. Laptársunk (sok sikert nekik) a NER bevásárlási kísérletére, azaz arra, hogy a tulajdonosok között megjelent – föltehetőleg strómanként – egy kormánypárthoz kötődő mellékfigura, azt az ellenlépést találták ki, hogy az olvasókhoz fordulnak, hogy együtt őrizzék az újság függetlenségét. Ahogy vezető munkatársaik fogalmaztak: „a kezükben van egy baseballütő, és mi válaszul elővettünk egy hatalmas láncfűrészt”. Eddig rendben (bár egy ilyen tulajdonosi konstrukciónál már nem az olvasói dotáció jelenti a védelmet, hanem a Sargentini-jelentés, amely után legalább egy darabig nem nagyon tanácsos olyat tenni, ami igazolja az abban foglaltakat). Azonban pár sorral alább a láncfűrész végén érkezik a fekete leves kimutatni a foga fehérjét. „A mi legfontosabb problémánk jelenleg nem is az, hogy a NER meg akar minket fojtani a témáinkkal, hanem hogy úgy tájékoztassunk, hogy kormánykritikusak legyünk, de ne kormányellenesek. […] Olvasóink egy komoly része valószínűleg Fidesz-szavazó, elfogulatlan tájékoztatást kell adni. […] sok más konkurensünk egyszerűen kormányellenes, vagy inkább NER-ellenes. Paradox módon épp emiatt győz a Fidesz, mivel egyetlen kommunikációs szabálya van, hogy »velünk« és »ellenünk« részekre osztja fel a világot. Mi viszont nem vagyunk velük és nem vagyunk ellenük. Egy teljesen más térfélen játszunk, csak egy jó újságot akarunk csinálni.” Lefordítom: attól az még demokrácia. Nos, nem, nem az. Ahogy nincs versengő többpártrendszer, működő piac, úgy-ahogy szabad nyilvánosság. Az ország átváltott abszurdba, és erre nem az a válasz, ha nem veszünk róla tudomást. A probléma nem szakmai természetű, hanem stiláris. Ha kikacag minket az élet, nem marad más, mint visszakacagni.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!