Egyelőre még NATO-körökben is csak találgatják, Magyarország miért nem ratifikálta még Finnország és Svédország NATO-csatlakozásáról szóló jegyzőkönyvet. Május 18-án, három hónappal azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, Finnország és Svédország benyújtotta NATO-tagsági kérelmét, feladva ezzel hagyományos semlegességét. A két északi állam most a NATO-tagsági kérelmük ratifikálására vár. Október 16-ig a 30 NATO-tagállamból 28 már lezárta a hivatalos eljárást, ezzel támogatva azt, hogy Finnországot és Svédországot a katonai szövetségbe fogadják. Két tagállam ugyanakkor még nem ratifikálta a jegyzőkönyvet. Az egyik Törökország, a másik Magyarország.

A Recep Tayyip Erdoğan irányította Törökország esetében elég világosan látszik, hogy mi húzódik a kivárás hátterében. Azon túl, hogy Erdoğan sajátos hintapolitikát folytat az orosz-ukrán konfliktus farvizén Oroszországgal és a nyugati szövetségeseivel szemben (erről itt írtunk bővebben), a török elnök nagyobb támogatást szeretne a kurd militáns csoportokkal szembeni harcban. Ankara azzal vádolja a NATO-tagságra váró skandináv országokat, hogy támogatják az általa terroristáknak tartott militáns csoportokat. Erdoğan azt is szeretné, ha a két északi állam kiadná az ilyen csoportok állítólagos tagjait, egyúttal határozottan ellenzi Finnország és Svédország fegyverexport-embargóját.

A török elnök a NATO-bővítés támogatásáért cserébe a svédek és a finnektől, vagy a szövetségtől vár valamiféle engedményt, mert bármit is ér el, azt fel tudja mutatni, mint eredményt. Eredményre pedig szüksége van a jövő nyáron esedékes elnökválasztási kampány hajrájában. Előbb-utóbb valószínűleg Erdoğan is beadja a derekát. A svédek és a finnek hagyományosan támogatják Törökország európai uniós csatlakozási törekvéseit, ráadásul az Ankarának is előnyös, ha a NATO erősödik. Márpedig a két állam csatlakozásával jelentősen nőne a katonai szövetség képessége levegőben, szárazföldön, tengeren, de hírszerzési területen is.

A törökök esetével szemben az már korántsem egyértelmű, hogy Orbán Viktor miért és mire akarja kijátszani a NATO-bővítés politikai kártyáját. Merthogy a késlekedés mögött minden bizonnyal az ő döntése áll, legalábbis a NATO berkein belül azzal mindenki tisztában van, hogy a miniszterelnöké a végső szó, még ha jelenleg az Országgyűlés is az, amely nem vette napirendre a ratifikációt. Több, az ügyre rálátó forrás is arról beszélt a hvg.hu-nak, hogy előbb-utóbb Magyarország ratifikálja a jegyzőkönyvet, de a folyamat lassításával politikailag Orbán akár nyerhet is, míg ha azt gyorsan szavazta volna meg a parlament, azért úgysem kapott volna külön elismerést a NATO-ban most amúgy is “fekete seggűnek” számító magyar vezetés.

Szijjártó Péter, Orbán Viktor és Szalay-Bobrovniczky Kristóf a madridi NATO-csúcson júniusban

JONATHAN ERNST / POOL / AFP

Úgy tudjuk, hogy a finnek és a svédek megnyugtatására informálisan már jelezték is az érintett államoknak a magyarok, hogy ratifikálni fogják a jegyzőkönyvet. Ezt támasztja alá Eero Heinaluoma, a finn Szociáldemokrata Párt korábbi elnökének nyilatkozata is. A jelenleg európai parlamenti képviselőként tevékenykedő Heinaluoma azt mondta, hogy a magyar törvényhozóktól származó információi szerint október 24-én ratifikálják a csatlakozást. Ennek némileg ellentmond ugyanakkor, hogy az Országgyűlés nyilvánosan elérhető ülésterve szerint a kérdés nyár óta áll: sem vitára, sem szavazásra nincs meghirdetve, nem látni, hogy a 24-én kezdődő és november 2-ig tartó ülés idején szavaznának erről.

Ha gyorsan ratifikálná a parlament, azzal Orbánék nem nyernének semmit, ellenben a halogatásból akár politikai tőkét is kovácsolhatnak - így szól az érvelés kormányzati körökben, és ebben valóban lehet igazság. A halogatással Orbán nemcsak gesztust tehet Moszkvának, hanem ütőkártyát is adhat a Kremlnek, amely előszeretettel használ fel minden alkalmat, amikor rámutathat, hogy a nyugati szövetség (legyen az akár a NATO, akár az EU) nem egységes. Így jár el a kormány az Oroszország elleni szankciók esetében is, amikor a Kreml irányította orosz állami médiagépezet nem felejti el hangsúlyozni, hogy van olyan uniós tagállam, amelyik ellenzi azokat.

Így lett Szijjártó Péter az orosz agresszor, Putyin szendvicsembere

Az orosz nagyhatalmi politika és Putyin elnök reklámembere lett alig egy évtized alatt Szijjártó Péter külügyminiszter - a szó szoros és átvitt értelmében is. Az orosz külügy nemcsak a Szputnyikkal oltott magyar miniszterrel reklámozta a vakcinát, de Moszkva más téren is hasznát veszi Szijjártónak.

Az orosz propaganda szerint ráadásul a háborút a Nyugat provokálta ki azzal, hogy a NATO-t bővíteni akarta keleti irányba, és ezt a narratívát mára már a magyar kormányzati szereplők és megmondóemberek is átvették – olyannyira, hogy erre a minap a diplomáciában amúgy szokatlan módon még az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége is felhívta a figyelmet egy videóban. Az tehát, hogy a nyugati szövetségi rendszer a magyarok és a törökök miatt nem mutat egységet, politikailag a Kremlnek kedvez.

Ez azonban csak az egyik lehetséges magyarázat a magyar halogatásra. Legalább ennyire benne lehet a pakliban, hogy Orbán és Erdoğan ugyanazt a lavírozós politikát csinálja, csak előbbi kicsiben, utóbbi nagyban. A magyar politikai vezetésnek ráadásul nem csak politikai, de üzleti kapcsolatai is vannak a törökökkel, ráadásul Orbán – Németország és Oroszország mellett – Törökországgal szemben folytatja a „legbarátságosabb” külpolitikáját. Orbán évek óta mondogatja, amit egykor Putyinnal tartott 2019-es sajtótájékoztatóján is megismételt: a magyarok régóta a Moszkva–Berlin–Isztambul háromszögben élnek, így ezek jelentik számunkra a legfőbb igazodási pontokat.

Egy ilyen alkalom remek lehetőség Orbánnak, hogy gesztust tegyen Erdoğannak. Ha a török elnökön nyomás nehezedik a NATO-bővítés miatt, akkor Erdoğan mutogathat Magyarországra, mint olyan EU-tagra, ami szintén nem kapkodja el a döntést. Persze ugyanez igaz fordítva is: amíg Törökország hezitál, addig Orbánnak is marad ideje. Ezért van az, hogy a legtöbben arra számítanak: Magyarország legkésőbb akkor fogja ratifikálni a jegyzőkönyvet, ha ezt megteszik a törökök is.

Ezen kívül még egyetlen politikai magyarázata lehet a magyar fél hozzáállásának: Brüsszel. Egészen pontosan az az alkudozás, ami az EU és a magyar kormány között zajlik az uniós pénzek megszerzéséért. Finnország és Svédország is azon tagállamok közé tartozik, amelyek azon az állásponton vannak, hogy Magyarországnak nem kellene adni pénzt, mert már nem jogállam és azért, mert az EU-s forrásokat Orbán körei ellopják.

Antti Kaikkonen finn és Peter Hultqvist svéd védelmi miniszter októberben Brüsszelben

STEPHANIE LECOCQ / POOL / AFP

Bármi is áll ratifikálás halogatása mellett, ez nem segíti Magyarország megítélését a NATO-n és az EU-n belül sem. Az Oroszország elleni szankciók ellenzése, az ezzel kapcsolatban indított manipulatív nemzeti konzultáció, a háborús uszító Kirill pátriárka megvédése, az ukrán-és Nyugat-ellenes kormányzati megszólalások eleve azt a gyanút erősítik, hogy a magyar kormány az egységes nyugati fellépés megfúrásában érdekelt. Arról persze megint csak találgatni lehet, hogy a különutas magyar külpolitika mögött milyen motivációk vannak.

Miért viselkedik így Moszkvával Orbán Viktor?

Ha megpróbáljuk megérteni, mi állhat Orbán Viktor "Putyin-politikája", a kormányzati sajtóban megjelenő orosz propaganda mögött, akkor olyan magyarázatokat is találhatunk rájuk, amelyek nem feltétlenül szólnak piszkos háttéralkukról és zsarolásról. Igaz, még a kézenfekvőnek tűnő magyarázatok is csak elméletek. Ami biztos, hogy a rendszerváltáskor a szovjetek kivonulását követelő és ebből politikai tőkét kovácsoló Orbán ma már nem akar konfrontálódni Moszkvával.

A szankcióellenesség is mutatja: Orbánnak minden fontosabb az ukránok életénél