Egy alkotói válságba jutott írónő küszködik az új regényével – a témától önmagában nem csillan fel izgatottan a szemünk. Ha viszont pszichothrillerbe csomagolva kínálják, ahol a bemutatóban ráadásul leszbikus erotikát is belebegtetnek – nos, ha nem is ostromolják meg tömegek a mozikat, azért jóval többen váltanak rá jegyet. Roman Polanski neve az átlag néző számára ráadásul még mindig garanciaként hangzik, pedig a lengyel rendező legkésőbb a kilencvenes évek óta nem tudott olyan igazán mellbevágót alkotni, mint amilyen akkoriban például a Sigourney Weavert és Ben Kingsleyt szerepeltető kiváló bosszúthriller, A halál és a lányka volt.

Az Igaz történet alapján Delphine de Vigan azonos című regényének adaptációja, amelyben Delphine (Emmanuelle Seigner), az írónő maga, előző könyve nagy sikerét követően képtelen tovább lendülni a munkával, és szép lassan a végkimerülés és az idegösszeroppanás felé sodródik. Ekkor lép színre titokzatos rajongója (Eva Green), aki Delphine számára a tökéletes nő megtestesülése. Rendkívül vonzó, magabiztos és intelligens, mindig olyan, mint akit éppen a skatulyából húztak elő, ráadásul mindig tudja, mikor mit kell mondani, tenni. Az ismeretlen nő, aki Elle-ként mutatkozik be (a franciában ez a női személyes névmás is) fokozatosan behálózza az elgyötört Delphine-t, egyre közelebb férkőzik hozzá, mígnem szinte parazitaként egészen rácsatlakozik az írónőre: beköltözik hozzá, asszisztensként intézni kezdi a szakmai és magánügyeit, írói tanácsokat osztogat neki.

A történet persze vészjósló fordulatokkal halad előre, Elle jelenléte bántó gyorsasággal válik ordítóan fenyegetővé, a film cselekménye pedig egyre több helyen hajaz Stephen King Tortúra című regényére, amelyben szintén egy író és rajongója torz, bántalmazó kapcsolatának alakulását követhetjük a szükségszerűen erőszakos végkifejletig.

Csakhogy King klasszikusának növekvő feszültsége helyett itt a magabiztosan felvázolt kiinduló helyzetet követően a néző hamar azon kapja magát, hogy értetlenkedik és unatkozik. Az ok pedig amilyen hamar nyilvánvalóvá válik, annyira kiábrándító: Polanskit olyan szinten nem érdekelte sem a hőse, sem a lélektani thriller lélektani része, hogy a játékidő felére mindössze egyetlen gyötrő kérdés marad a filmmel kapcsolatban: mégis miért forgatta le?

Eva Green

WASSIM BEJI / MARS FILM / COLLECTION CHRISTOPHEL

Polanski ugyanis egyedül a film thriller részével foglalkozik, de úgy listázza a kötelező hozzávalókat, mintha kezdő rendező lenne, nem egy világszerte jegyzett veterán. Emellett külön fárasztó ezredszer is végignézni, ahogy Eva Green a szemét villogtatja – bármilyen nyugtalanító és izgató femme fatale-ként lépett színre a 68-as diáklázadások idején játszódó Álmodozókban, a színészi eszköztára sajnos tényleg nem áll ennél többől.

A fent említett érdektelenség már csak azért is problémás, mert a film dinamikáját alapvetően meghatározza a két nő kapcsolata, az erőviszonyok változása: a köztük fellobbanó vonzalom vagy gyűlölet, a rivalizálásuk, a féltékenységük… Mindaz, amivel kapcsolatban Polanskinak egy álomjelenetet leszámítva egyetlen kreatív ötlete sem volt. A hitelesen felépített lélektani folyamatok ábrázolása nélkül viszont a thriller sem működik, mert nincs kiért aggódni, egyszerűen nem érdekelnek a figurák. Kapunk egy üres és jellegtelen főhőst, akivel egyre szörnyűbb dolgok történnek, de olyan értelmetlen, ahogy ezekre reagál, ráadásul Seigner alakítása annyira rossz, hogy teljesen hidegen hagy a sorsa. (De komolyan, régen voltam olyan vetítésen, ahol a közönség egy emberként nyögött fel ingerülten egy-egy ostoba fordulatnál, rossz megoldásnál – igazából csodálkoztam, hogy senki sem ment ki közben.)

Egy vélt vagy valós fenyegetéssel küzdő nő idegösszeomlásának témája Polanskinál egyébként nem új, mondhatni ezzel indította a karrierjét. Klasszikus gaslighting (a részletes meghatározást lásd keretes írásunkban) helyzetre építette fel a Rosemary gyermekét. Az Iszonyatban egy lakásba zárt nő őrül meg és gyilkolja le az őt megerőszakoló férfiakat. A halál és a lányka pedig egy kihallgatás során terrorizált és többszörösen megerőszakolt nő önbíráskodásának történetét mondja el.

Polanski most arról csinált filmet, hogy egy írónőre milyen termékenyen hat az alkotói válsága idején a fenyegetettség és az erőszak.

Roman Polanski,

• aki 1977-ben pezsgőt és nyugtatót adott egy fotózáson egy 13 éves lánynak, majd megerőszakolta;

• akiről a bíróság előtt bizonyították, hogy liliomtipró, de a bírósági ítélettől tartva 40 éve szökésben él azokban az európai országokban, amelyeknek nincs kiadatási egyezsége az Egyesült Államokkal;

• akinek az ügyével kapcsolatban 2014-ben ismét kimondta egy kaliforniai bíró, hogy nem lezárható;

• aki szerint a #metoo mozgalom a „kollektív hisztériáról” és képmutatásról szól, és aki szerint az áldozatok felé tanúsított együttérzés az észak-koreai vezetők erőltetett meggyászolásához hasonlít, és nem bírja nevetés nélkül nézni.

A Femen aktivistái tiltakoznak Polanski ellen Párizsban

CREDITMICHEL STOUPAK / NURPHOTO