Tarantino kinyitja, majd becsukja a mennyek kapuját

Tarantino kinyitja, majd becsukja a mennyek kapuját

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Kovács Gellért
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Közben persze azt is odasúgja nekünk, hogy a filmeken keresztül mindig be tudunk majd lesni a paradicsomba. Például az övén keresztül. A Volt egyszer egy… Hollywood a rendező talán legszebb filmje: végső, szemlélődős búcsú a hatvanas évektől, Quentin Tarantino gyermekkorától. Brad Pittnek Oscart kellene kapnia. De a kutyának biztosan. Kritika.

Quentin Tarantinóhoz képest furcsa film ez – illetve egyszerre nagyon más, mint az életmű korábbi darabjai, és persze rengeteg minden visszaköszön benne számos rendezéséből. Színészek, karakterminták, hangulatok, vágások. De aki most leginkább jelen van, az maga Tarantino. A kisfiútól, aki Los Angelesben eszmélt rá a popkultúrára, a kocsiban hallgatta a rádiót, és moziban szívta magába a mozgóképes korszellemet, a nagyfiú köszön el: az, aki saját számozása szerint kilencedik filmjével jutott el odáig, hogy a Sharon Tate-gyilkosság apropóján szomorkodjon egyet az ártatlanság végső elvesztéséről. Tarantino nyilatkozata, miszerint a Volt egyszer… olyan neki, mint Alfonso Cuarónnak a Roma, ezt a lenyűgöző filmet látva teljesen hitelesnek tűnik.

©

Valami végleg elveszett azon az augusztusi éjszakán, amikor a Manson banda gyilkolni kezdett – és nem csak a hippikorszak kapta meg a gyászruháját. Átalakult Hollywood, minden sötétebb, keserűbb lett, jöttek a kritikusabb, keményebb filmek, vele a kiábrándultság időszaka. Nemcsak Tarantino mondja ezt, naná, hogy nem, de mozgóképen, a filmszakma bennfentes szemszögéből így még nem támogatták meg az elméletet – pláne nem olyan szeretettel, mint ahogy az 56 éves direktoristenség teszi. És olyan figyelemmel, mint ahogy a korszak figurái felé fordul.

©

Valóban, a Volt egyszer egy… Hollywood egy közel három óráig tartó, nagy ölelés. És most Tarantino elsősorban nem a saját rajongását ölelgeti. Ettől lesz a filmje igazán megható. Alig vannak benne úgynevezett tarantinós párbeszédek – ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne felismerhető a rendező kézjegye azon, ahogy a lecsúszóban lévő színész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és dublőr-kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt) beszélget egymással – amikor éppen nem az autóban ülnek és a rádiót hallgatják. Mert hát, ebben a filmben jó sokat autóznak, jó sok zenét hallgatnak (máshogy, másképp is használja Tarantino a soundtracket, mint szokta, eleve, valahogy minden kicsit szerényebb, de nem szegényesebb), és mindvégig nagyon menő, ahogy ezt teszik – ez is a panorámaképhez, illetve annak hangulatához tartozik. Mint ahogy a bárban üldögélés, és az is, hogy nagyjából 20 percet eltöltünk egy westernfilm forgatásán. A hosszú búcsúnak meg kell adni a módját. És Tarantino megadja.

©

Ám mielőtt Tarantinót időhúzással vádolnám (vádolják majd mások, mert az biztos, hogy nem mindenkihez szól a Volt egyszer…, s ez így is van rendjén), valamint azzal, hogy csak azért öltözteti szereplőit Roman Polanskinak, Sharon Tate-nek, Bruce Lee-nek, Steve McQuennek, hogy a szó önző értelmében élvezkedjen, sürgősen meg kell jegyeznem, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood minden egyes kitartott pillanata újabb esélyt ad arra, hogy aki fogékony az ilyesmire, új és újabb ajándék pillanatokat tölthessen a mozimennyországban.

©

A miliő egészen elképesztő: nem csak olyan, mintha 1969-ben lennénk, Los Angelesben – hanem egészen konkrétan ott vagyunk. DiCaprio és Pitt párosa nem csak olyan, mintha „Paul Newman-Robert Redford” erősségű párost látnánk a vásznon játszani, hanem tényleg ez a helyzet. A befejezés (amelyet annyira féltett a rendező, hogy levelet írt Cannes előtt, ne árulják el az újságírók, mi történik ott, pedig hát senkinek eszébe nem jutna elárulni, sőt, igazából az első perctől lehet sejteni, mire készül Tarantino) pedig nemcsak olyan, mintha a rendező-forgatókönyvíró most mintha több lelket vitt volna az arcátlanságba – hanem tényleg beleírta abba a lelkét, és minden vágyakozó szomorúságát.

©

Ha választani kell, ha nagyon kell választani, akkor a Volt egyszer egy… Hollywood inkább Brad Pitt filmje – és nem azért, mert jobb Capriónál, hanem mert Tarantino az ő alázatos, szélsőségesen férfias, titokzatos és nagyon macsó figurájára építi a film érzelmi hatásmechanizmusát. Az se rossz persze, amikor csak félmeztelenül antennát szerel munkaadója-barátja háztetőjén, imádnivaló pitbullját neveli/eteti a lakókocsiban, vagy kimosolyog az autó ablakán a hippilányra, de a történetben Cliff az, aki – mivel nem a karrierje alkonyán sopánkodik, mint Rick, hanem próbál csak úgy, élni – egy hosszú, feszült, egészen briliáns jelenetnek köszönhetően ráeszmél arra, mi lopakodott be a napfénybe. Hogy mi költözött a régi westerndíszletek közé – és mi az, aminek gonoszságával senki sem lehet tisztában.

Pitt karrierjének egyik legnagyszerűbb szerepe ez, Caprio meg „csak” nagyon szórakoztató és erős, ahogy szétcsapja magát, és próbál talpon maradni. Tarantino a tenyerén hordozza mindkettejüket, és velük együtt mindenkit, aki filmjében játszik, vagy örömmel nézi azt.

©

Mindenkit, aki szerint igenis megérdemel egy hosszú jelenetet az, ahogy Robbie Margot jelenésszerű Sharon Tate-je az igazi Sharon Tate-et nézi a moziban. Mindenkit, aki szerint néha (vagy sokszor) jobb a moziban lenni, mint a mozin kívül. Mindenkit, aki szerint nyugodtan lehet egy film nagyon hosszú úgy is, hogy sokáig nem történik benne semmi, mégis el lehet merülni benne, s nehéz kijönni onnan, ha jól érzi ott magát az ember. Mindenkit, aki szerint a mozi nem valami pótlék. Hanem egyeseknek az élet maga.

Lesznek, akik szerint nincs ott semmi látnivaló – ők unatkoznak majd. De azok, akik szívesen fogadják Tarantinót, mint tárlatvezetőt, könnyen előfordulhat, hogy odalesznek a Volt egyszer egy… Hollywood minden kockájáért. Én egyértelműen közéjük tartozom. És megyek is majd vissza újra. És újra.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

 

Hozzászólások