Nem vagyok a CEU oktatója, bíró sem vagyok és a Magyar Tudományos Akadémia tagja sem. Korábban mindhárom intézményt gyakran kritizáltam – és a legnagyobb bánatomra ezzel egy ideje felhagytam.

Ami napjainkban folyik az országban, abban a legutálatosabb számomra az, hogy a kormány által aljasul megtámadott intézményekkel szemben tisztességes ember nem fogalmaz meg kritikát. Amivel akaratlanul is a kormány céljait szolgálja, mivel a független kritika hiánya is gyengíti ezeket az intézményeket (egyébként a kormányt is, de ez őket nem zavarja – hát, a lelkük rajta).

Most azonban alkalmam nyílt arra, hogy őszinte lelkesedéssel szóljak az egyik megtámadott intézményről. Lovász László mindössze hatperces elnöki zárszava az Akadémia 190., rendkívüli közgyűlésén kétszer is nyíltszíni tapsot kapott. Aki látott már akadémiai ülést, az tudja, mennyire rendkívüli az ilyesmi arrafelé. Lássuk, mit tapsoltak meg az érdemes testület fiatalnak egyáltalán nem mondható tagjai, egyébként némi fáziskéséssel, amiből önmagában is látszik, mennyire nem voltak felkészülve arra, hogy tapsolniuk fog akaródzni.

Lovász az őt ért támadások hangnemére mindössze ennyit reagált: „A stílus, az nem azt minősíti, akivel szemben használják.” Majdnem két másodperc telt el, mire kirobbant a taps. A második ilyen mondata, alig másfél perccel később ez volt: „Én nem azért lettem az Akadémia elnöke, hogy asszisztáljak annak szétdarabolásához, akár a lemondásommal is.” Itt még lassabban tört ki a taps, az elnöknek a következő mondatát újra is kellett kezdenie miatta.

Amikor Lovász Lászlót az Akadémia elnökévé választották, sikerült leírnom számos nagy tévedésem egyik legfájóbb darabját. Ezt írtam akkor: „Az a tény, hogy ezt az embert választotta meg az Akadémia az elnökének és ezt a választást a politika sem akadályozta meg, számomra arra utal, hogy történhet valami hasonló az egész országban is.” A „hasonló” ott arról szólt, hogy a hagyományos magyar ellentségeskedések, „törzsi” ellentétek először a matematikusok között, majd az Akadémián belül is elcsitultak. Az akkor éppen másodjára kétharmados kormánynak megvolt a lehetősége arra, hogy ezt az egész országban elősegítse, ehelyett láttuk, mit tett ez ügyben: durva migránsozás, majd Sorosozás következett.

Attól tartok, kormányzatnak fogalma sincs, micsoda nemzeti kincset kezd ki a maga alpári módján. A CEU-ról sajnos nem írhattam le, hogy a világ egyik legjobb egyeteme, legfeljebb annyit, hogy a magyar egyetemi struktúrának egy fontos és értékes eleme. Lovászról viszont nyugodtan leírhatom, hogy a világ egyik legjobb matematikusa. Háromszoros diákolimpiai aranyérmes, a világ legkiválóbb egyetemein tanított, a Microsoft kiemelt kutatója volt, a legjelentősebb matematikai díjakat nyerte el.

Lovászt mostanában támadják amiatt is, hogy amerikai állampolgársága is van. Ahelyett, hogy azt értékelnék, hogy ezzel együtt itthon él, itthon alkot, és még közéleti tevékenységet is hajlandó vállalni, nem is akármilyen szinten. Nem csoda, hogy egy ilyen ember után két kézzzel kap az amerikai állam, tálcán kínálva neki az állampolgárságot. Ha valaki, ő aztán a saját bőrén érezhette, hogy a nagy világon e kívül is van számára hely. Ő nem azért él Magyarországon, mert „itt élned, halnod kell”.

Hanem miért? Idézzünk még egy kicsit ebből az alig hat perces elnöki zárszóból, bár erre pont nem kapott nyíltszíni tapsot: „Kérem, gondolják meg, hogy mi csábítóbb egy tudósnak. Otthagyni a politikával való ütközést, kutatni, tanítani, könyvet írni, eleget tenni esetleg egy régen esedékes külföldi meghívásnak, vagy feláldozni nyári szabadságát és hétvégéit, miközben a sajtóban támadják, kiszerkesztik a fizetését, satöbbi.” Lovász emberi nagyságára jellemző, hogy minderre több szót nem vesztegetett. Az akadémikusokra pedig jellemző, hogy nem egy ilyen mélyen emberi megnyilvánulástól törnek ki nyíltszíni tapsban, de egy ilyen embert megválasztanak elnöküknek.

Az Akadémia tagjainak kiállása az elnökük mellett példaértékű. Különösen hálás vagyok nekik azért, mert lehetővé tették számomra egy ilyen cikk megírását. És remélem, eljön még az idő, amikor újra nyugodt lélekkel kritizálhatom a CEU-t, a bíróságokat vagy a Magyar Tudományos Akadémiát úgy, hogy közben, József Attila Ars poeticájának szavaival, „sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat”.