Azon már elgondolkodott valaki, miért kell Orbán Viktornak elutaznia ahhoz, hogy átalakítsa kormányát? Pontosabban a kormány csakúgy átalakuljon, átalakulgasson, mert a demokratikusan választott kormányok gyakorlatával – amelyek esetében a nyilvánosságnak mégiscsak van valami köze ahhoz, ha változás áll be egy terület irányításában – szakítva, nálunk fölelevenítették a pártállam legnemesebb vezetési hagyományát, miszerint nem bukik meg senki, nincs koncepcióváltás, ami új embert követel, hanem érdemei elismerése mellett, apparátusi köntörfalazás közepette más fontos tisztségbe helyezik, természetesen saját kérésére, míg a szocializmus építése töretlenül halad az eddigi irányban, a miniszterelnök meg a távolból követi figyelemmel a dolgok alakulását, legfeljebb néha ír egy esemest, hogy ki legyen a köztársasági elnök.

Így történt ez Fellegi Tamás lemondásakor is, amikor Orbán Brüsszelből kommentálta minisztere döntését, hogy ti. megérti, „ha valaki két munkát nem bír elvégezni”, márpedig az IMF-tárgyalások olyan terhet rónak Fellegire, hogy azzal együtt már nem jutna ideje tárcája ügyeire. Azóta persze kiderült, hogy ez az emberfeletti terhet úgy kell elképzelni, hogy ül Fellegi egy hosszú asztalnál, kávézgat egyedül szomorúan, s izgatottan fölpattan, ha mozgást érzékel kintről, majd mivel teljesen egyértelmű, hogy tárgyalóküldöttség a közelben sem jár, csalódottan visszahuppan morfondírozni a kokik, sallerek és a szabadságharc természetéről. Azonban most nem erről akarok értekezni, hanem arról, hogy Réthelyi Miklós lemondásának elfogadásához is külföldre kellett mennie a kormányfőnek, egészen a festői Asztanáig, Kazahsztán fővárosáig. Talán a friss kazah levegő indította arra, hogy szijjártópéter útján tudassa a magyar közvéleménnyel: levélben köszönte meg Réthelyinek az eddig végzett „nagyszerű munkát”, és megnevezte utódját is.

Ami azt illeti, nem volt miért köszönetet mondani. Réthelyi nemhogy nagyszerű, de semmilyen munkát nem végzett. Már amennyiben nem tekintjük munkának, hogy abból a romhalmazból, amelyet örökölt, segédkezett apró törmelékekkel egyenletesen borított terepet csinálni. Pedig sem ő, sem Fellegi nem lefelé lógott ki ebből a kormányból, sőt, múltjukat, felkészültségüket, emberi kvalitásaikat tekintve egyikük sem csak a Nemzeti Együttműködés Rendszerében számítana valakinek. Ám nem akarom 168 órásra venni a figurát, s egyből méltatásába kezdeni annak, akit Orbán valami miatt kirúgott. Pontosan azért, mert sem Fellegi, sem Réthelyi nem Hende Csaba-i belátóképességgel és szolga-pályafutással rendelkezik, bukásuk sokszorosan megérdemelt. Az egyik hagyta magát belerángatni a legalább annyira káros, mint ábrándos keleti kalandba, a másik meg elvállalta a maradékelven szerveződő (NEm Fontos MInisztérium), csúcsminisztériumnak csúfolt, első ránézésre működésképtelen struktúra vezetését, és még azt sem tette szóvá, hogy micsoda borzalmas alakokat jelölnek munkatársainak.

Ám ettől még sajnálhatnánk az amúgy rokonszenves Réthelyit. De nem sajnáljuk. Azontúl, hogy bizonyította alkalmatlanságát, és rémes dolgokhoz asszisztált, még a korának, tudományos rangjának, és személyének kijáró tiszteletet is eljátszotta.

Jó egy éve történt, hogy Réthelyi miniszter merészelte elbírálni az Operaház vezetésére kiírt pályázatot, mire föl kormánytag kollégája Navracsics Tibor a lehető legmegalázóbb módon, az MTI-n keresztül közölte, hogy az illetékes miniszternek ehhez nem volt joga, végül Orbán közvetlenül nevezett ki az intézmény élére kormánybiztosként egy a pályázaton nem induló, volt hírtévés műsorvezetőt. Ha Réthelyi ekkor komolyan veszi magát, posztját, a rábízott területet, akkor beront főnöke szobájába, lekever két hatalmas taslit, s üvöltve vonja kérdőre főnökét, hogy „mégis mit képzelsz magadról, taknyos? Ha már kineveztél, és áradoztál rólam, hogy így meg úgy micsoda megtiszteltetés velem dolgozni, akkor hogy jössz ahhoz, hogy felülbíráld a döntésemet, és még csak meg se indokolod, hogy mi a baj az általam kinevezett ürgével? Mi közöd is van neked az Operához? Neked, aki a Pillangókisasszonyra lepkehálóval ül be? Tán nem az, hogy ennek a színháznak a költségvetése már Simicska Lajos számára is értelmezhető?” Majd becsapja maga mögött az ajtót, de úgy hogy visszhangzik a Kossuth tér, és soha többé nem néz a kormány, se a Fidesz tájékára, a konzervatív értelmiség (muhaha) szervezetei pedig nyilatkozatot adnak ki, amelyben méltatják a Fidesznek a magyar jobboldal érdekében tett erőfeszítéseit, de megállapítják, hogy a nemzeti kultúra ügye mégsem néhány kiszuperált futballista kezében van a legjobb helyen, ezért új politikai képviselet után néznek. De Réthelyi Miklós szó nélkül tűrte a megaláztatást, és a konzervatív értelmiség (muhahaha) is csendben sunnyogott magában.

Erről ennyit.

Egyébként is a kormányátalakításról érkező híreknek mindaddig semmi jelentősége nincs, míg a tudósítás nem úgy kezdődik, hogy „távozik posztjáról Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter”. Amíg ezt a mondatot nem olvashatjuk, addig édesmindegy kik alkotják a kormányt, annak élén úgyis egy csökönyös, rögeszmés akarnok áll.