Lázár János ugyebár rárontott a Nemzet Oligarchájára, s immár tudhatjuk (de legalábbis sejthetjük), hogy miért is. Lázárról azt eddig is tudni lehetett: Orbán ökleként gátlástalanul érvényesíti az erősebb jogán, legalizált zsaroláson és állami sarcoláson nyugvó voluntarista hatalmi filozófiát. Az energiaszektorral szemben éppúgy, mint a városát is érintő önkormányzati kötvénykibocsátás ügyében. Nem igazán vagyunk meglepődve. Jómagam például úgy negyedéve bátorkodtam prognosztizálni: a NER-állam kiépülési folyamata során a „nemzeti oligarchák” betörésére, domesztikálására is sor kerül.

Na de kik is azok az oligarchák? A népi ihletésű kocsmai vulgárpolitológiában démoni rámalakok, akik az Egyszerű Melós alól kilopták a gyárat, bankot, földet, s ördögi vigyorral zsákmányolják ki a széles tömegeket. A valóságban pedig hús-vér figurák, valahol félúton a Harmadik Világ klánfőnökei, drogbárói és hadurai, illetve a nyugati országok milliárdos tőzsde-és cégmoguljai között. A Nyugathoz csatlakozni, felzárkózni akaró (valamint azzal rivalizálni kívánó), ugyanakkor a keletiség mocsarában kapálózó peremvidéki, „átmeneti társadalmak” elmaradhatatlan kísérőjelenségei. Egyszerre vadkeleti és vadnyugati jellemvonásokkal rendelkező „pénzügyi keresztapák.” Akik legtöbbször a nyugati tőkekultúra sajátos mutációi vagy karikatúrái. Akik reprezentálni és honosítani próbálják, de módszereikkel gyakran inkább lejáratják a szabadpiaci kapitalizmust. Vagyonukat a „zűrzavaros időkben” alapozták meg, a konszolidáció során pedig igyekeznek lepaktálni a mindenkori hatalommal.

Ugyanakkor az orosz modell – ami felé tartunk – azt is bizonyította: egy tekintélyuralmi rezsimnek igazából nem a keleti végeken amúgy is gyenge civil társadalom, független média vagy az ellenzéki pártok jelent fenyegetést. Hanem a tőle elkülönülő, autonómiájukat a formális hűségnyilatkozatok dacára is makacsul őrző szuperburzsoák. Az oligarchák, mint hatalmi alközpont. Putyin is velük számolt le, hogy biztosítsa de facto egyeduralmát. Az Uniót leszámítva két hatalmi tényező volt, amelyet Orbán gépezete nem tudott félresöpörni. Nem, nem az összeszedettnek aligha nevezhető hazai „demokratikus ellenzékre” gondolunk. Két faktor van, amely igazi, fájó pofonokat adhat a rezsimnek. Egyik a külhoni magyarság. Amely többségének úgy Szlovákiában, mind Romániában elege lett a mindinkább gyarmatosítóként viselkedő, őket bábként, előretolt NER-helyőrségként kezelő Fideszből. Csak hát a romániai és szlovákiai magyar politikai elit Orbán-kritikus részére sajna, bizonyos fránya ortodox nemzetközi jogi akadályok miatt mégse lehet ráküldeni Budai Gyulát, az adóhivatalt vagy az ügyészséget.

Na de az ugyancsak ficánkoló „nemzeti oligarchák” kéznél vannak. Ők, a maguk diszkrét csatornáin keresztül már lázadoznak. Jobbra igazolt oligarcháinkat ugyanis konkrétan halálközeli élmények sorozata érte az utóbbi két évben.

Képzeljük el, hogy a kényelmes tempóhoz szokott, kissé megereszkedett, kedélyes oligarcháink hogyan reagálnának, ha egy olyan sportkocsi hátsó ülésén találnák magukat, amelynek vezetője őrjítő sebességgel cikázna a hajtűkanyarokban, a szabályokat a KRESZ unortodox kiadásából sajátította volna el, és direkt csak a szakadék előtt néhány méterrel lép rá a fékre. S ha esetleg szóvá tennék a sajátos vezetési stílust, akkor a sofőr fölhívná szíves figyelmüket, hogy ki is lehet szállni, és a szakadék felé mutat.

Ezt élte át az úgynevezett „nemzeti vállalkozó réteg” az utóbbi másfél évben. Az egy másodpercig nem érdekelte őket, hogy a jogállami normákat, a demokratikus szabályokat a kormánynál lévők betartják-e, de abban reménykedtek, sőt, igazából biztosak voltak benne, hogy a piac törvényeit figyelembe fogják venni. Az persze mindent elárul képességeikről, hogy nem fogták föl, hogy a világnak eme szegletében a piac törvényeihez a jogállami-demokratikus minimum hozzátartozik.

Most viszont a saját bőrükön kell megtapasztalniuk, hogy ezt a csávót tényleg nem érdekli semmi. Hogy simán szakadékba viszi a sportkocsinak tekintett országot, s vele zuhan vagyonuk, ingatlanaik, részvényeik, fizetésük. Csak nekik – szemben a csóró magánnyugdíjpénztár-tagokkal vagy a klientúra cselédpublicistáival – van informális hatalmuk, befolyásuk az ámokfutó szankcionálására. Ezért veszélyt jelentenek. Így hát most, hogy a külső szabadságharc elbukott, nagyon sanszos, hogy a „belső reakció” lesz az új pofozóbábu. Az oligarchák, akik úgy hitték: a fülkeforradalom megáll a haciendájuk mezsgyéjénél. Hát, úgy tűnik, nem fog. Már várnak a helyükre náluk lojálisabb tényezők.