A Gondolat Kiadó által megjelentett új kötet tanulmányai azt bizonyítják, hogy a „zsidókérdés” nemcsak azért élt tovább a kommunista rendszer évtizedei alatt, mert az előítéletek nehezen változnak, hanem azért is, mert a kommunista politika állandóan újrateremtette. Igaz, a nyílt antiszemitizmust nem tolerálta. Kádár János a hatnapos háborút követően a Politikai Bizottság előtt mondott beszédében kiadta az utasítást a pártapparátus megtisztítására a megbízhatatlan zsidó káderektől. Ugyanakkor határozottan letörte a pártapparátus próbálkozásait, hogy – lengyel és szovjet mintára – Magyarországon is nyilvános és hangos anticionista kampány kezdődjék. Nyomasztó a kép, ami a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek zsidó intézményes életéről kibontakozik: míg a hitközségi vezetők szervilis kollaborációja súlyosan kompromittálta a hitéletet, a politikai rendőrség komoly apparátussal figyelte és vegzálta az egyes, megszerveződő, majd felbomló, öntudatos kis zsidó csoportokat. Nem csoda, hogy a rendszerváltás után, amikor megengedetté vált a diskurzus a kényes kérdésekről, gyorsan és nagy erővel robbant be a köztudatba a „zsidókérdés”.

A kötet több tanulmánya foglalkozik azzal a problémával, hogy hogyan is építi fel identitását egy olyan zsidóság, amely – mint magyar – egyfelől asszimiláltnak tekinti magát, másfelől olyan közegben él, ahol folyamatosan jelen van az antiszemitizmus. Ebben a helyzetben – írja Kovács András – a zsidók magától értetődő természetességgel tekintenek magukra a „másik”, a nem zsidó szemével, és próbálják kitalálni, hogy miként jelennek meg ők annak a szemnek a recehártyáján. De így van ezzel a „másik” is. A zsidókhoz való viszonyukat jelentősen befolyásolja, hogy hogyan képzelik el a zsidók róluk alkotott képét. Ez egy „tükör a tükörben” jellegű helyzet: a partnerek mindegyike hajlik arra, hogy önmagát a másik szemével nézze, és amikor a másik szemében a róla alkotott képet igyekszik rekonstruálni, ehhez azt a képet használja, amely őbenne a másikról él. Ez a kép aztán nagy szerepet játszik a csoportok közötti interakciók alakulásában – és következésképpen a zsidó identitás megteremtésében.

A két kép sokszor konfliktusok forrása: a zsidók szemében más minősül antiszemitizmusnak, mint akár a nem antiszemita nem zsidók szemében. A megkérdezett zsidók 80 százaléka például antiszemitának tartja azokat, akik egyenlőségjelet tesznek a zsidóüldözések és a kommunizmus bűnei között. A magasan iskolázott nem zsidók 62 százaléka ezt nem tekinti antiszemitizmusnak.

A szerző először vizsgálja empirikus adatok alapján, hogy valóban van-e  – anticionizmus és Izrael-ellenesség formájában megjelenő – „új antiszemitizmus” Magyarországon, és igaz-e, hogy a filoszemitizmus mögött rejtett antiszemitizmus bújik meg. A válasz mindkét kérdésre hasonló: részben. Míg Nyugaton az új antiszemitizmus a szalonképtelenné vált régi antiszemitizmus helyébe lépett – sokszor a politikai paletta baloldalán  –, addig Magyarországon a kettő a legtöbbször együtt jár. Akik csak „új antiszemita” nézeteket támogatnak, azok az idősebb és a politikailag tudatosabb csoportokhoz tartoznak – tehát ők a fiataloknál nyilván erősebben érzik a „régi antiszemitizmus” illegitimitását. Az Izrael-ellenesség is sokarcú jelenség; ebben a csoportban például az SZDSZ és a MIÉP támogatói szerepelnek az átlagosnál nagyobb arányban. Az előbbiek amúgy többségükben nem antiszemiták (és fiatalok), míg az utóbbiak inkább. Összességében a nem antiszemita Izrael-ellenesek csoportja a legnagyobb a teljes népességben (16 százalék), míg az antiszemita Izrael-barátoké kb. ugyanannyi, mint azoké az antiszemitáké, akik Izrael-ellenesek (7-8 százalék).

A filoszemitizmusról folytatott vizsgálat nem igazolta a német filozófus, Ernst Bloch mondását, miszerint „filoszemita az az antiszemita, aki szereti a zsidókat”. Az országos reprezentatív minta tagjainak mintegy harmada adott filoszemita válaszokat a megfelelő kérdésekre, és egyharmadukról gyanítható, hogy emellett antiszemita sztereotípiákat is elfogadnak.

Az asszimiláció problémájának újszerű és árnyalt megközelítése sok tekintetben korrigálja Bibó Istvánnak a zsidókérdésről írt nevezetes tanulmánya hipotéziseit  – mindenekelőtt azt, hogy a végbement asszimiláció az asszimilálódó csoport teljes felszívódását jelentené. Kovács András szerint napjainkban Közép-Európában egyedül Magyarországon  –  ahol 80-130 ezer zsidó él  –  van lehetőség arra, hogy kialakuljon egy modern etnikai identitás körül kikristályosodó csoport. Ugyanakkor a magyar zsidók egyes csoportjai növekvő mértékben észlelnek maguk körül antiszemita jelenségeket, és ezekre érzékenyen reagálnak  –  a holokauszt történelmi traumája után akár hatvan évvel is.

Figyelemre méltó tény ugyanakkor, hogy az antiszemitizmussal kapcsolatos beszámolók nagy része szimbolikus jelenségekre utal: a médiában, szélsőséges politikai szervezetek gyűlésein, utcai feliratok formájában megfigyelt jelenségekre. A hétköznapi életben csak a megkérdezettek kisebb része érzékelt zsidóellenességet, személyesen pedig senki sem találkozott diszkriminációval, illetve zsidó voltának fizikai fenyegetettségével. Franciaországban, Németországban vagy Belgiumban éppen fordított a helyzet.

P. J.