Makovecz Imre egyik legfrissebb nyilatkozatától jómagamnak a szocialista realizmus ugrik be. Hogy mi köze a jobboldali elkötelezettségét régóta nyíltan vállaló építésznek a kommunista pártállam hivatalos esztétikájához? Művészetileg nyilván nem sok, bár laikusként ezt aligha én fogom megítélni. De a cége gazdasági ellehetetlenülésének okáról adott diagnózisa bizony a letűnt rendszer pártosan agitatív kultúrafelfogását idézi. Makovecz rövid kórleírása állatorvosi lova annak, hogyan lesz az igazságkereső társadalom-vagy rendszerbírálatból ideológiai tanmese.

Megszűnt az építész vállalkozása, a Makona. „Az építész szerint egy sajátos szabály okozta a Makona vesztét. Az, hogy leszámlázott, de be nem folyt követelései után is ki kellett fizetnie a 25 százalékos forgalmi adót. Makovecz Imre úgy véli, sok-sok magyar kis- és középvállalkozás jár még hasonló cipőben.” Mindezt idáig akár teljes mértékben oszthatnám. Hogy a jelenlegi adórendszer kirívóan polgár-és vállalkozásnyomorító, arról nem is vitatkoznék Makovecz Imrével. Államunk a gazdaság teherbíró képességéhez viszonyítva túl sokat fordít önmagára és jóléti kiadásokra. Tény, hogy nagyon gyakran nemcsak a túladóztatás, hanem abszurd, méltánytalan, irreális és irracionális szabályok is keserítik a közteherviselő életét. Ezt kritizálni teljesen jogos. 

Makovecz Imre terve: Krisztinavárosban épülne  a Szentek és Kárhozottak temploma © budapestjovoje.freeblog.hu

Gond ott lesz a dologból, amikor a rendszer kárvallottja az objektív, strukturális tényezők feltárásán túllépve összeesküvés-elméleteket barkácsol. Mint teszi azt Makovecz is. „Makovecz Imre úgy véli, sok-sok magyar kis- és középvállalkozás jár még hasonló cipőben. Mintha csak a megszüntetésük lenne a globalista hatalmi központok célja, no meg az, hogy minél több, alacsony bérű alkalmazott álljon a multinacionális vállalkozások rendelkezésére.” – folytatódik a cikk. Ennek apropóján volna pár kérdésem a neves építészhez. Ugyan miért akarna jelen pillanatban – egy óriási világválság kellős közepén – még több alkalmazottat a külföldi eredetű nagyvállalati szektor, mikor gyakran a jelenleg nála lévőket is kénytelen elbocsátani?

Az alacsony magánbéreknek valóban a reggelire kisvállalkozókat fogyasztó multik az okai? Nem az, hogy eme bérekre rendkívül magas terheket pakol az állam? Jobbos (s egyes balos) körökben divat a hazai kis-és középvállalkozók minden bajáért a külföldi cégeket (illetve a nekik kedvező politikát) felelőssé tenni. Holott egy világcég többnyire nem a helyi vállalkozókat tekinti riválisának, hanem a másik világcéget. Előfordul persze, hogy a nagy hal megeszi a kis halat, de ugyanilyen gyakori (ha nem gyakoribb), hogy nagy-és kisvállalatok – a hatalmas cápa és az apró kalauzhal mintájára - virágzó szektorközi kooperációt alakítanak ki.

Könnyű belátni: számos olyan kisipari-lokális tevékenység van, amelyet egy nemzetközi vállalatnak kevéssé gazdaságos belső forrásokból kivitelezni. Sokkal egyszerűbb külső beszállítókkal, alvállalkozókkal lebonyolítani. Tipikusan ilyen a tervezés, az építtetés, az építészi-mérnöki szolgáltatások. De ugyanide sorolhatóak a fuvarozás, szállítás, az olyan kiegészítő-rásegítő dolgok, mint vállalati büfé, étterem üzemeltetése. Hogy pl. a külföldi székhelyű bolthálózatokban a hazai áruk gyakran csak szerény részesedést foglalnak el, annak oka sem valamiféle démoni rosszakarat. Hanem az, hogy az eladósodott, bürokratikus vízfejű, jólétileg túlköltekező államunk nem képes adókedvezménnyel, vállalkozásfejlesztéssel úgy támogatni az itthoni magángazdaságot, mint teszi azt számos uniós tagország. Így termékeink ára és/vagy minősége nem versenyképes.

Lehet (sőt kell is) azt mondani: pályázatokkal, kedvező hitelekkel támogassuk az ígéretes helyi cégeket, gazdálkodókat. Hogy tudjanak fejleszteni, beruházni. De akkor azt is őszintén tudatni kell: mindennek ára van. A kisvállalkozóknak, őstermelőknek adott többletpénzeket valahonnan el kell venni. Nyugdíjasoktól, közalkalmazottaktól, egyetemistáktól, segélyezettektől, önkormányzatoktól. Illetve az állam működési keretéből.

Igaz: ezt bevallani (főleg kampányidőszakban) nehezebb, mint bűnbakul szolgáló ellenségképet fabrikálni a hazai kisvállalkozók és külföldi nagyvállalatok mesterséges szembeállításával. Árulkodó mellesleg azon félmondat is, hogy Makovecz szerint „…a kormányzati, illetve állami hivataloktól senki sem ajánlott segítséget a Makona megmentéséhez. Igaz, a tapasztalatai azt diktálták, ne is számítson erre.” Az építész mondata nyilvánvalóan arra utal: politikai hovatartozása miatt nem kaphatott segítséget. Hát a mai holdudvaros-szekértáboros gazdasági mutyi-világban – finoman szólva –   nem kizárt, hogy politikai alapon dől el, hóna alá nyúlnak valakinek vagy hagyják összeesni. 

Csakhogy ez a vád kétélű fegyverré válhat minden olyan vállalatvezető, cégtulaj szájából, aki nyíltan vállalja közéleti identitását. Ha ugyanis egy elkötelezett jobboldali a mostani szoclib hatalomtól nem kap pénzügyi mankót, egy jövőbeni Fidesz-kabinettől viszont nagyon is, az talán nem lehet ugyanolyan gyanús? Nem kétséges,   a vállalkozásfejlesztési pénzek osztásánál szerepet játszik a politikai hovatartozás, a pártfinanszírozási kapcsolatháló. Országos és helyi szinten, jobb-és baloldalon egyaránt. Ezen úgy lehetne változtatni, ha a gazdaságba nem politikai delegáltakból összeállított bizottságok döntése révén áramlana a közpénz, hanem normatív támogatások, adó-és járulékkedvezmények révén. Tehát amennyiben egy cég teljesít bizonyos feltételeket, automatikusan jogosulttá válik bizonyos pénzeket lehívni. Ehhez olyan állam kéne, amilyen most nincs. Olyan, amelyik úgy dönt a közbeszerzésekről, mint egyetemi felvételi testület a vizsgadolgozatokról: név, párttagság ismerete nélkül, csak az eredményesség fényében.  

Papp László Tamás