Steffen Kröhnert: Bocsásson meg, amiért megvárakoztattam, de egymás után kérnek nyilatkozatot német kollégái friss felmérésünk eredményéről, miszerint a fiatalabb német nőknek immár csak töredéke hajlandó gyereket vállalni.

Zentai Péter: És miért nem vállalnak?

S. K.: Mert félnek a jövőtől: a szociális, gazdasági helyzet drámai romlásától, és mert megriadnak az anyákkal szemben támasztott társadalmi, családi, iskolai elvárásoktól.

Z. P.: Hogyan lehetne megváltoztatni a negatív gyerekvállalási trendet?

S. K.: Nincs az a politika, ami alapvetően megváltoztathatná ezt a trendet: Németország és – teszem hozzá – majd' minden európai ország népessége tovább fog meredeken esni.

Steffen Kröhnert

berlin-institut.org

Ha nem sikerül integrálni a következő években sok milliónyi külföldit, akkor negyven év múlva mintegy tízmillióval kevesebben leszünk.

Z. P: A jelenlegi nyolcvan  helyett hetven millió német polgár lesz csupán?! Ennyire csak Németországban drámai a helyzet, nemde?

S. K.: Gondolja? Itáliában, Spanyolországban, a kelet-európai országokban szinte ugyanúgy alakul a helyzet, ahogy nálunk. Skandinávia, Franciaország viszont kivételek.

Z. P.: No, ezt magyarázza meg, kérem: a déli országokban állítólag vallásos katolikus a népesség javarésze, már csak ezért sem érthető az „olasz jelenség”, Németországban viszont legalább olyan magas az életszínvonal, az élet minősége, mint Skandináviában.

S. K.: Tömören: ott születik manapság több gyerek, ahol a nő és a férfi helyzete között csekély a különbség, ahol leginkább egyenrangúak a nemek. Franciaországban, Norvégiában, Dániában az állam és a munkaadók egyezségén alapuló átfogó gyereknevelési, gyerekszülési támogatási háló révén elégítik ki a mai nő alapvető igényét, tudniillik: egyszerre akar sikeres üzletasszony, munkavállaló, karrierépítő és anya lenni. Amerikában kétségtelenül szintén sokkal több gyerek születik, mint Európában, ott viszont hagyományosan működik az öngondoskodó gyereknevelő modell: családok milliói fogadnak fel babysittert.

Z. P.: Egy pillanat: nálunk és egy sor más – főként kelet-közép európai országban – azt üzeni a politika, hogy akkor lesz majd több gyerek, ha az állam támogatja az anyukákat: maradjanak minél hosszabb ideig otthon a kisgyerekekkel. A családfő, azaz a férfi pedig keressen annyit, hogy jól megélhessenek együtt, sok gyerekkel.

S. K.: Ez volt a politika Németországban a hetvenes-nyolcvanas években, de kiderült, hogy a fiatal nők többségét depresszióba kergetjük, ha a „tűzhely mellett” jelöljük ki számukra a jövőt. Spanyolországban, Olaszországban mindmáig inkább a férfiak járnak dolgozni, a nők otthon vannak, és mégis: zuhan a gyerekvállalási kedv mindkét dél-európai államban. Mindazonáltal, attól, hogy nálunk, a spanyoloknál, olaszoknál csődöt mondott, önöknél persze akár még működhet a nők otthon tartására bazírozó családpolitika.

Z. P.: És a vallásosság, a hitélet erősítése az oktatásban, a családban, vajon ezzel nem segíthetünk?

S. K.: Lengyelországban, Spanyolországban, Olaszországban járnak a legtöbbet templomba, Oroszországban roppant erős megint a vallásosság – miközben mindezen országokban ugyanakkora gond a népességfogyatkozás, mint nálunk. Nem döntő tényező sem az életszínvonal, sem a vallásosság.

Z. P.: Kevesen születnek ugyan, viszont egyre hosszabb ideig élnek az emberek.

S. K.: Oroszországban nem, de kétségtelenül szerte a nyugati világban ez így van. Németországban tíz év alatt csaknem négy évvel nőtt a várható életkor: a férfiaknál a jobb módú délnyugati tartományokban 79, a nőknél 82 év az átlag.

Z. P.: Az életszínvonal tehát mégiscsak komoly faktor. És miért él egyre tovább az ember? A nyugat-európai és amerikai és japán nagyvárosokban élnek átlagosan a legtovább, miközben ott a legstresszesebb az élet, rossz a levegő, egészségtelenül, kapkodva táplálkoznak, kemikáliák garmadája jut a szervezetbe.

S. K.: Elsősorban az orvostudomány, a gyógyítási technológiák drámai fejlődésének köszönhető a várható életkor hosszabbodása. Aztán azért, mert egyre kevesebb embert próbáló, nehéz fizikai munkát végzünk, több időnk marad az agyat mozgató információszerzéshez, művelődéshez, a szórakozáshoz, továbbá azért, mert valójában nem is eszünk annyira egészségtelenül: egyre kevesebb zsírt, húst fogyasztunk, a globalizáció nyomán elérhető áron egész évben hozzájuthatunk gyümölcshöz, zöldséghez. Tíz- és százmilliók ehetnek olyan ételeket, amelyek korábban a gazdagok kiváltságainak számítottak. Bizonyítottuk viszont, hogy korábban halnak ott, ahol – búslakodásból vagy más okokból – sok alkoholt isznak, és impulzusok, elfoglaltság nélkül élnek az emberek.

Z. P.: Mindenesetre kevesebb a gyerek és egyre több az idős ember. A nagy kérdés világszerte: miből éljenek a nyugdíjasok és miből a fiatalok – mert nem szaporodik ám a munkahelyek száma sehol sem. Sőt.

S. K.: Ha egyszer – a nyugat-európai átlagot tekintve – egy polgár minimum hat évvel él tovább ma, mint harminc esztendővel ezelőtt, akkor az állami nyugdíjkorhatárt legalább 71 évre kellene felemelni a férfiaknál, a nőknél pedig 66 évre. Ezt persze egyelőre nagyon nehéz „eladni”, pedig ez az igazság. A másik igazság, amit meg kellene emészteni: a munkában eltöltött évek során sokkal több pénzt kellene megtakarítani. Tovább dolgozni az egyik oldalon, spórolni, önmagunkról gondoskodni a másik oldalon. Megfigyelhető, hogy mind Amerikában, mind Európában egyre több nagy és kis cég – például a Ford, a BT, a Lufthansa, a Henkel, a Galeria Kaufhof – visszaveszi dolgozni – speciális programokat kínálva – a már nyugdíjba vonultakat.

Z. P.: És mi lesz az ifjúsággal? Látjuk, tudjuk, hogy alig jut számukra munka, ugyanakkor elméletileg nekik kellene eltartaniuk az öregeket.

S. K: Olyan kor köszöntött a fejlettnek nevezett világra, hogy mindenkinek egyre kevesebb pénzből kell kijönnie, a béreknek csökkenniük kell, a nyugdíjkorhatárnak ki kell tolódnia. Azt azonban nem szabad elhallgatni, hogy drámai konfliktushelyzet van kialakulóban a jelenlegi átmeneti időszakban. Az idősebbek spontán politikai lobbiereje növekszik, hiszen ők több szavazatot hoznak a politikusok számára, mint a fiatalok. A politika tehát tendenciózusan nem az ifjúságnak, hanem az idősebbeknek fog kedvezni, s ebből kinőheti magát egy merőben újfajta osztályharc: a korosztályok harca.