szerző:
Eörsi Mátyás
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Óriási küzdelemnek nézünk elébe, amely kedden, az Európai Parlament előtti vitával kezdődik.

Orbán Viktor mindig is erre vágyott. A 2010–2014-es ciklusban kizárólag befelé keménykedett, nemzetközi partnereivel udvarias és kedves volt, határozott vonalvezetése mellett kenyérre lehetett kenni tárgyalásai során. A második ciklusának közepén jelentek meg Európa határán nagy tömegben a menekültek. Amíg az európai állam- és kormányfőket az nyomasztotta, miként tudnak humanitárius elkötelezettségüknek eleget tenni úgy, hogy az EU minden tagja szolidáris legyen a menekülők célországaival, addig Orbán Viktor leginkább egy óriási lehetőséget látott meg arra, hogy belpolitikai helyzetét megerősítse. Emlékezzünk csak a 2015-ös magyarországi menekülthelyzetre: a Déli pályaudvari embertelen tumultusról, a vonatmizériáról, az autópályán gyalogló menekültekről készült tudósítások egytől egyig a 2018-as választásra való felkészülés jegyében készültek, mint láttuk, sikeresen. A 2018-as győzelem nyomán Orbán Viktor elhitette magával, hogy nagyobb babérokra termett, s bár már korábban is az EU-szkeptikus, idegengyűlöletre építő pártok egyik vezéralakjának számított (a mindenütt ellenzékben lévő pártok számára óriási érték egy hatalmon lévő miniszterelnök felmutatása, ami azzal az üzenettel bír, hogy van esély ilyen nézetekkel hatalomra kerülni), Orbán Viktor 2018 áprilisát követően fogott hozzá ahhoz, hogy egész Európát a maga képére formálja.

Amikor híre ment, hogy Orbán Viktor személyesen vesz részt az Európai Parlament szeptember 11-i ülésén, a legtöbb nemzetközi (és nem kevés magyar) média ezt úgy interpretálta, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnököt ekkor fogják szembesíteni a demokratikus intézmények és a jogállamiság szétverésével, és ekkor fogják számonkérni rajta az "európai értékeket". Minden bizonnyal így lesz. Ám Orbán Viktor azért megy el az Európai Parlament strasbourgi ülésére, hogy megnyissa immár európai szintű kampányát. A rendelkezésére álló hét percben el fogja sütni az összes, itthon ismert fordulatát az európai kultúra és a kereszténység fenyegető végnapjairól, hadd ne folytassam. Milánói látogatását követően Orbán Viktor beleborzongott az örömbe, hogy Emmanuel Macron megnevezte őt, mint fő ellenfelét Salvini mellett. Tudunk-e a magyar történelemben olyan magyar miniszterelnököt, aki a francia köztársasági elnök ellenfele lett volna? Na ugye, hogy nem!

Kik Orbán Viktor szövetségesei ebben a harcban? Nézzük csak: a bajor CSU az volt, ám Orbán pechére a vezérükből szövetségi belügyminiszter lett, aki kinevezését követően még keménykedhetett egyet-kettőt, mára már ritkábban halljuk hangját, értelemszerűen a német szövetségi kormány politikáját hajtja végre.  A német AfD, francia Nemzeti Front, a holland Szabadság Párt, a Svéd Demokrata Párt megerősödött, de a hatalomtól messze van. Salvini fontos szövetséges, hiszen miniszterelnök-helyettes belügyminiszter, tehát hatalmon lévő politikus, és persze itt van még Sebastian Kurz osztrák kancellár. De várjunk csak!

Sebastian Kurz és Orbán szövetségesek abban, hogy egy migráns se érkezzék az EU-ba, de Kurz – szemben Orbánnal – különbséget tesz migráns és menekült között, és ellenfelek a megoldás mikéntjében. Hasonló a helyzet Salvinivel, aki erőteljesen kvótapárti, hogy ezzel az Olaszországra nehezedő menekültügyi nyomás csökkenjen (igaza van), ismét csak szemben Orbánnal, aki a kvóta legdühödtebb ellenfele. Elismerés illeti a két politikust azért, hogy milánói találkozójuk kifelé történő kommunikációjakor sikeresen fedték el ezt a közöttük lévő különbséget. Ezt a célt szolgálták az "én hősöm" típusú, tartalom nélküli, gesztusértékű mondatok, amelyekről a dörzsölt Orbán pontosan tudta, hogy a média fel fogja kapni, így az érdemi kommunikációt megtakaríthatja. Érdemes visszatérni a Salvini–Orbán-találkozóra azon okból is, hogy megértsük, mennyire szövetséges nélkül van, és ez mennyire zavarja Orbánt. Az ugyanis gyakran előfordul, hogy állam- és kormányfők elmennek egy másik ország testvérpártjának politikai nagygyűlésére, és ott felszólalnak, de arra nemigen van példa, hogy egy miniszterelnök elutazzon egy másik ország egy városába azért, hogy egy ottani párt belügyminiszterével bilaterális tárgyalást folytasson. Orbánnal például ez idáig még soha nem fordult elő ilyesmi. A mostani eset arra utal, hogy Orbán is hiányát érzi az eddigieknél több és fajsúlyosabb szövetségesnek, és a Nagy Ütközet előtt igyekszik a hiányt pótolni.

Meglehetősen világos a helyzet Orbán többi legfontosabb szövetségesével kapcsolatban: Macron francia köztársasági elnöknek ez idő tájt a legnagyobb ellenfele Le Pen Nemzeti Frontja, míg Angela Merkel legfőbb ellenfele az Alternativa für Deutschland. Na már most: Macronnak érdekében áll Le Pennel megküzdeni, ugyanis ebben a csatában a gaullista jobboldal (és a baloldal is) Macront fogja támogatni Le Pen ellenében. Ebből következően Macronnak az is az érdekében áll, hogy megnevezze Le Pen szövetségeseit, akik a saját ellenfelei is egyben. És ha már megnevezte, le is kell győznie, mert ezzel saját választási esélyeit növeli odahaza. Nem véletlenül üzente meg Macron, hogy az EPP-nek választania kell Merkel és Orbán között, ezzel Merkelt is maga mellé állítva. Azok a francia EPP-képviselők, akik Macron és Le Pen közül habozás nélkül Macront választják, lényegesen meghaladják a Fidesz súlyát, ugyanis 20-an vannak, szemben a Fidesz 12 képviselőjével. Így sikerült Orbánnak Macron mellett 20 EPP-s képviselőt maga ellen fordítania. A német konstelláció (33 képviselő) ettől némelyest eltérő. A CDU-ban – kivált a CSU-ban – szép számmal vannak Orbán-hívők. Ám az AfD a támogatottságát a CDU és a CSU kárára növeli, így a CDU–CSU elemi érdeke az AfD megállítása. Miért is lenne érdeke bármelyik CDU–CSU-politikusnak halálos ellenfelük fő szövetségesének a megvédése? Elég sokatmondó, hogy a CDU nem adott ajánlást képviselőinek a magyar-jelentésről való szavazáshoz, és szokatlan módon ezt nyilvánosságra is hozta. Ez pedig nem egyéb, mint finom bátorítás a jelentés elfogadása mellett.

A Fidesz szövegei arra utalnak, ők is felkészültek a parlamenti vereségre. Kifejezetten megmosolyogtató, hogy hirtelen felfedezik az olyan demokratikus értékeket, mint például az eljárási szabályok egyoldalú megváltoztatásának a tilalma. Amúgy nem mondanak igazat, mert ilyesmire az Európai Parlamentben soha nem kerül sor, és milyen érdekes, hogy amikor a Fidesz sorozatosan művelt ilyesmit az elmúlt nyolc évben, valahogy nem bökte a csőrüket. Említésre érdekes az is, hogy azt az Európai Parlamentet vádolja a Fidesz csalással, amelynek az elnöke, Antonio Tajani, a Forza Italia egyik alapító politikusa, állítólag Orbán Viktor egyik legfontosabb szövetségese. Nocsak? Biztos, hogy a 68-as balosok, liberálisok és migránssimogatók gátolják itt Orbánt?

Orbán Viktor tehát nagy csatára indul. Európa megmentőjének próbálja magát beállítani, felveszi a magyar lakosság által honorált áldozati szerepet. Önképe szerint egy kis ország nagy miniszterelnökén a nagy országok kis vezetői akarnak bosszút állni, mert "kimondja az igazságot". Csakhogy óriási a különbség Magyarország és a Magyarországon kívüli világ nyilvánossága között. Magyarországon a Fidesz által kistafírungozott médiából egy olyan világ sejlik fel, ahol Európa jövője a migrációtól vagy a migráció megfékezésétől függ, egyik oldalon állnak Európa elvesztői, a másik oldalon pedig Orbán Viktor magyar miniszterelnök, aki a Politico szellemes megfogalmazása szerint "láthatóan azzal a gondolattal ébred mindennap, hogy ő Hunyadi János, a XV. századbeli törökökkel vívott csaták hőse".

Az a jó hírem van a demokrácia híveinek, hogy a Lajtától nyugatra ennek a vitának a tétje egészen más, mint Jumurdzsák megállítása és a kis Czeczei Vica megmentése. A Sargentini-jelentés az alkotmányos intézmények működéséről, a bíróságok függetlenségéről, a korrupcióról, az emberi szabadságjogokról, a tudományos élet függetlenségéről, a kisebbségek helyzetéről, a migránsok, menedékjogot kérők és menekültek alapvető emberi jogairól és szociális jogokról szól. Hiába támadja a kormánypárti média eszetlen dühvel Judith Sargentinit, a jelentést ugyan Sargentini neve fémjelzi, de ez nem Judith Sargentini jelentése. A jelentés az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának a jelentése, amelynek elkészítésében – összhangban parlamenti súlyukkal – legnagyobb részt EPP-képviselők vettek részt, és jelen voltak, felszólaltak, vitáztak a Fidesz képviselői is. Akárhányszor is elmondja majd Orbán a hét percében, előtte az EPP-nek és utána a sajtótájékoztatón, hogy ez a vita "valójában" azok között zajlik, akik támogatják a migrációt és akik megvédik Európát és a kereszténységet, egyre kevesebben hiszik ezt majd el neki. Ezzel szemben, amikor azt mondja majd, hogy ez a vita Európa jövőjéről szól, ebben egyre többen fognak vele egyetérteni. Egyik oldalon a kegyetlen elbánás védtelen emberekkel, a másikon a humánum. Egyik oldalon a média gleichsajtolása, másik oldalon a vélemények sokszínűségének a támogatása. Egyik oldalon a választások manipulálása, elcsalása, a hatalmon levők minden eszközzel való elvtelen támogatása, a másik oldalon egyenlő feltételek garantálása a választásokon. Egyik oldalon az állami szervek pártérdekeknek megfelelő működése, a másikon professzionális, ám pártpolitikailag semleges, az ország polgárai érdekében megkülönböztetés nélkül működő államszervezet. Egyik oldalon a bíróságokra a folyamatos nyomásgyakorlás, a másikon a bíróság csak a törvények szerint működik. Az egyik oldalon beavatkozás a tudomány, az egyetemek működésbe, stúdiumok engedélyezése és tiltása, egyetemek ellehetetlenítése, kulturális háború, a másikon a tudomány, az oktatás szabadsága, a kultúra sokszínűsége. Egyik oldalon a Kelet felé fordulás, Putyin, Erdogan és Alijev, a másik oldalon töretlen hit azokban az értékekben, amely Európa szerencsésebb felét a világtörténelem egyik legsikeresebb projektjévé tették. Igen, Európa jövőjéről szól a küzdelem.

Óriási küzdelemnek nézünk elébe, amely kedden, az Európai Parlament előtti vitával kezdődik meg, és amelynek soron következő tétje a 2019-es európai választás. Éppen ezért örömteli, hogy Orbán lassacskán felhagy a pávatánccal, a kettős beszéd is szép lassan kitisztul. Azok, akik kissé furcsállva bár, de hittek Orbánban, mára jószerével kiismerték, ki is ő valójában, és mit akar. Így aztán – lépjünk be itt egy percre Orbán világába – Európa nyugati felén is: Kard! Ki kard!

Orbán Viktor megkapta azokat az ellenfeleket, akikre mindig is vágyott. Még mindig számíthat sikerekre. Ezek a sikerek azonban csak átmenetiek lehetnek. Orbán történelmileg a szükségszerű vesztes oldalát választotta, így nem lepődnék meg azon, ha ez a harc lenne a végső, amely persze fájdalmasan sokáig is elhúzódhat. Mégis ez lehet a végső, hiszen – és ebben egyetértek Orbán Viktorral – Európa jövője a tét.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!