Saját oktatási ellenreformját készül eltörölni a kormány
2010 után minden progresszív oktatási elképzelést, tanulmányt, szakkifejezést igyekezett kiradírozni az Orbán-kormány. Most a versenyképességre hivatkozva kiradírozná a radírozást. A munkaalapú társadalom helyett tudásalapú társadalom lett a jelszó. Vélemény.
Tudjuk persze, hogy a negatív negatívja pozitív, de itt közben eltelt majdnem egy évtized. Az „elmúltkilencév” legpusztítóbb területe épp az ország jövőjét, versenyképességét ásta alá: az oktatást. Gyerekek milliói szenvedték meg azt a dühöt, amire alapozva a Hoffmann Rózsa által fémjelzett – valójában Orbán Viktor és Parragh László által szított – oktatáspolitika felborította a gyerekek érdekeit szem előtt tartó, a valódi minőségi oktatást célzó, a nemzetközi trendekhez is alkalmazni próbáló, addig valamilyen szinten meglévő oktatási konszenzust.
És nem, 2010 előtt sem volt jó a magyar iskola színvonala, ezt sokszor leírtuk már (például itt), mindenképp kezdeni kellett vele valamit. A szakadék szélén álló rendszert azonban nem belelökni kellene a mélységbe, hanem kirángatni onnan. Ez lett volna a kétharmad esélye és küldetése.
Új emberek kovácsai
Ehelyett az új kormány gyorsan átalakította az egész rendszert. Csökkentette a területre szánt forrásokat. Új köznevelési, felsőoktatási, szakképzési törvényeket hozott.
Utóbbit leválasztotta a közoktatásról és a gazdasági tárcához kötötte, s egyben úgy lebutította mindenféle lózungokra („egy jó szakma többet ér, mint a diploma”, „a német mintára behozott duális képzés versenyképes szakmát ad a fiataloknak”, „kevés a szaki, miközben az egyetemisták csak a romkocsmákban merednek maguk elé”) hivatkozva, hogy alig akad szülő, aki szívesen adja oda a gyerekét.
A miniszterelnök és az iparkamara elnöke munkaalapú társadalomról beszélt, miközben a világ a tudásalapú társadalom kiépítését tűzte ki célul.
Új tartalmi szabályozásokat vezetett be, amelyek „végre megint” a lexikális ismeretekre épülhettek. Jött az erkölcstan/hittan, jött a gyerekek, szülők jogainak megnyirbálása, majd a pedagógusok autonómiának lenullázása. (Cserébe hatalmas béremelést lódítottak, ami akkorára sikerült, hogy egy kezdő tanár fizetése ma kevesebb, mint egy kezdő szakemberé – fel kell emelni a garantált bérminimumra.) Eljött ismét az egyentankönyvek, egyentantervek kora. Épp, hogy nem vezették be a gyerekek testi fenyítését.
Államosították az iskolákat, kivéve persze az egyházi iskolákat, akik viszont jóval több pénzt, és jóval több szabadságot kaptak (többek között a gyerekek kiválogatásában is, ami sok helyen a törvényes szegregációnak ágyazott meg).
Szinte szitokszóvá vált a kompetenciaalapú oktatás (hiszen az nyilván egy magyarbálinti liberális métely), a csoportmunka, differenciálás, projektalapú oktatás az új – hoffmanni – időkben maximum az alternatív iskolák laborjaiban működő tűrt kategóriává váltak. Az informatika csak egy tantárgy lett továbbra is, a nyelvoktatásra voltak szintén mindenféle ötletelések magától Orbántól és (így aztán) Hoffmanntól is, de végül maradt a „letudunk sok és hatékonytalan órát”.
A XXI. századi alapvető egyéb munkavállalói képességek, mint a logikai gondolkodás, az érvelés, a kreativitás, az együttműködés, a tanulni tanulás még a lózungokban is alig került elő, nemhogy az iskolai gyakorlatban. És sorolhatnánk.
Sorra mutatják a hazai és nemzetközi vizsgálatok, hogy a magyar iskola teljesítménye egyre romlik, a magyar iskola esélykiegyenlítő szerepe a legrosszabb az unióban. A lecsökkentett tankötelezettség miatt egyre nő a lemorzsolódás.
A lebutított szakképzés miatt egyre kevesebben tanulnak szakmát, azok, akik végeznek, nem itthon helyezkednek el. Mindezt eddig a kormányzati sikerpropaganda nem nagyon ismerte el, próbálta leplezni – hiszen kilenc év oktatási „reformja” után ez a kudarc nyílt beismerése lett volna.
Milyen alapon?
A 2019-es esztendő már most a kormányzati pontok, tanulmányok, stratégiák évének látszik. Nemrég jelent meg a jegybank 330 pontja, és az Innovációs és Technológiai Minisztérium Szakképzés 4.0 című dolgozata.
„Az oktatási rendszer egyik legnagyobb feladata, hogy a munkaerőpiac olyan jövőbeli állapotára készítse fel a fiatalokat, amelyek előrejelzése a gyorsuló technológiai fejlődés miatt egyre nehezebb” – írja az előbbi a Tudásalapú társadalom című fejezetében.
„Csökken a szakképzettség nélkül is ellátható betanított munkahelyek száma, miközben nő az igény a rendszerek tervezésével, építésével, üzemeltetésével foglalkozó informatikai, robotikai képzettségű szakemberek iránt. … Ez pedig megváltoztatja a kompetencia-elvárásokat is: egyre nagyobb a hangsúly mind a kreativitáson, mind az emberi együttműködésen. A tudásalapú társadalom erősítésére van szükség” – olvasható a Szakképzés 4.0-ban.
Legutóbb pedig a Nemzeti Versenyképességi Tanács rukkolt elő a Program a versenyképesebb Magyarországért című tanulmányával. Ebben ugyan nem szerepel a tudásalapú társadalom kifejezés, de a tartalmából ez körvonalazódik.
Mindhárom tanulmány tehát egyértelműen elismeri az elmúlt évek kudarcait és újabb, alapvető reformokat vetít elő az oktatásban. És e reformok iránya többé-kevésbé épp ellentétes az eddigi orbáni trendekkel.
Vissza a jövőbe
Tudják, mi a mottója például a versenyképességi tanács dolgozatában az oktatási a fejezetnek?
Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, és megtalálja a munkát, amit szeretni fog.
Szent-Györgyi Albertnek ezt a gondolatát eddig legfeljebb Vekerdy Tamás idézte, nem Parragh László. (Aki tagja a tanácsnak. Értik? Kilenc évig az ő vezetésével szántják be az iskolarendszert, és most is az ő nevét olvashatjuk az új reform dokumentumaiban.)
Az oktatási fejezet nem áll meg a szlogennél: gyakorlatilag az eddigi szitokszavakat emeli be (vissza) – hasonlóan az MNB-tanulmányhoz – az oktatáspolitikába. Olyan főbb programpontokat ír le, mint:
- A Nemzeti Alaptanterv kidolgozása során a készség és képességfejlesztési célok előtérbe helyezése a lexikális tudáselemekkel szemben.
- Intézmények helyi tanterveinek átdolgozása, hogy a készség- és képességfejlesztési célok minél inkább érvényesüljenek az oktatás minden szintjén.
- Korszerű, interaktív oktatási módszertan alkalmazása a jelenleg erőteljesebb frontális ismeretátadás helyett.
Épp az ilyen célkitűzéseket törölték el a 2011. decemberi törvénycunamival és az abból következő további szabályozásokkal. De ez még nem minden. Erősítenék és modernizálnák a jelenleg működő értékelési rendszereket, továbbá – idézzük–: „létre kell hozni és működtetni kell egy egységes pedagógus továbbképző rendszert”. Azért idéztük, mert egységes pedagógus-továbbképzési rendszer már 1997-től volt Magyarországon, ami az első Orbán-kormány idején is jól működött, de az utóbbi másfél évtizedben fokozatosan kivérzett.
Van lemorzsolódás, és nincs mobilizáció
A versenyképességi program (csakúgy mint a másik két anyag) azt is elismeri, hogy Magyarországon magas a korai iskolaelhagyás aránya. „Távolodunk a 2020-ra magunk elé kitűzött maximum 10 százalékos céltól, eközben az EU-tagországok összesített átlaga javul. A 2015-ös PISA-jelentés szerint a tanulók teljesítménye és a családi hátterük között Magyarországon a legerősebb kapcsolat. … A piaci igények és a munkaerő felkészültségének harmonizálásához nemcsak az oktatás szerkezetének alkalmazkodása, hanem a tanulók szociális, családi hátteréből, valamint sajátos nevelési igénye okán adódó esélykülönbségek kiegyenlítése is nélkülözhetetlen.”
Az eddig kevéssé elismert diagnózisból sajnos most sem következik a tervezet szerint a tankötelezettségi korhatár visszaállítása, ám fontosnak tartják a fejlesztésre szoruló tanulók részére a pedagógiai szakszolgálatok létszámbővítését, annak megteremtését, hogy minden rászoruló tanuló részt vehessen az Arany János Programokban, vagy a Szakképzési Hídprogramban, illetve az esélyt teremtő kollégiumi programok valamelyikében. (E programok közül van, amelyik jól működik, és van, például a hídprogram, amelyiknek semmi eredménye.) Mint írtuk, felmerült a felső tagozatok összevonása is, nem csak gazdasági hatékonyság alapon, hanem minőségi és esélykiegyenlítési célból, igaz e tekintetben elég sok kérdőjel és a szakértői félelem.
Minden friss tanulmány kiemelt helyet szentel az idegen nyelv oktatásának, szerencsére eltávolodva a fentebb említett korábbi hoffmanni elvektől, és túllépve a miniszterelnök korábbi „ne az angol legyen az első”, illetve a legújabb, „mindenki menjen kétszer két hétre anyanyelvi környezetbe” iránymutatásán. A versenyképességi dokumentum szerint többek között az első idegen nyelvre kellene fókuszálni, e mellett meg kellene erősíteni a két tannyelvű oktatást, és be kellene vonni az oktatás minden szintjén anyanyelvi lektorokat a tanításba.
Az eddigi intézkedéseket tekintve most megint valami teljesen új készül az oktatásban, de ezúttal, mintha átgondoltabb formában, hozzáértő szakemberek (és nem csak laikus politikusok) bevonásával indulna neki a kormány eltörölni saját kilencéves oktatási ámokfutását.
Kár, hogy az azóta eltelt időszakban közel egymillió gyerek hagyta el a közoktatási rendszert, akiknek nagy része már érezte a Hoffmann–Czunyiné (emlékszik még rá valaki?) –Palkovics által levezényelt (felsőbb utasításra végrehajtott) változásokat.
Sokatmondó az is, hogy a reformtervek egyike sem az Emmiből érkezett.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
