2020 újra megtanított ellenszegülni az elnyomásnak, örülni az együttlétnek
Ez a bizonytalan időszak sem tudta eltántorítani az embereket attól, hogy az igazukért harcoljanak, és hogy ünnepeljenek akkor, amikor ez a fojtogató év egy pillanatra levegőhöz engedte őket.
Ha felületesen pillantunk vissza, talán csak két dolgot veszünk észre ebből az évből: egyrészt olyan érzésünk lehetett, mintha 2020-ban megállt volna az idő, másrészt a túlélésért folytatott küzdelem teljesen eluralta az életünket. A kettő valójában ugyanaz. Számunkra, Európában élők számára valahol február végén, március elején akasztotta meg a járvány az időszámítást, felfüggesztett, idézőjelbe tett mindent, amiről azt hittük, hogy a „normális életvitelünkhöz” tartozik, áttolt szinte minden eseményt a jövő évre, meg az az után következőkre. Vesztettünk egy évet – gondolhatjuk –, mert a koronavírus elleni kapkodó, pánikszerű védekezés kiterjesztette territóriumát, és mindent maga alá gyűrt.
Ha azonban közelebbről vizsgáljuk meg a mögöttünk lévő időszak eseményeit, akkor észrevehetjük, hogy a pandémia elleni küzdelembe belefáradt emberiség többször is erős életjelet adott magáról. 2020 nemcsak szimplán reménykeltő, hanem egyenesen történelmi mozzanatokat is tartogatott. Én ezek közül két, a járványtól maximum csak közvetve függő közéleti történést, és bónuszként egy magánéleti eseményt emelnék ki; nekem ezek már elegendőek arra, hogy ne tekintsem teljesen semmisnek és nyomorúságosnak ezt az évet.
Ez a generáció már nem nyeli le
Vegyük például azt, hogy még ez a bizonytalan időszak sem tudta eltántorítani az embereket attól, hogy az igazukért harcoljanak, igazságot követelve utcára vonuljanak. A Covid-válság árnyékában korszakot meghatározó tettek születtek. Itthon és a tengerentúlon egyaránt.
Rég láttunk Magyarországon olyan tartós és kreatív kiállást, mint amit a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói művelnek már nyár óta. Ahogy korábban Hajdu Szabolcs, Péterfy Gergely és még sokan mások megállapították: bármi lesz is a diákság küzdelmének végeredménye, ez a generáció már nyert magának valamit. Megtanultak ellenállni a hatalomnak, hogy az a megkérdezésük nélkül, erőszakkal ne tuszkolhasson le egy nemkívánatos dolgot a torkukon. Eddig mind visszaköpték, amivel a kormány és annak emberei próbálkoztak.
Megtanulták, hogy nem szabad bedőlni az álkompromisszumoknak, hogy egy alapjaiban illegitim rendszert semmilyen látszatmegoldás nem tud felmenteni. Megértették, hogy mivel az ő életük, sorsuk forog kockán, nekik kell diktálni a feltételeket és nem fordítva. A Fidesz agresszív politikája – amit a CEU kapcsán is láthattunk – méltó ellenfélre akadt. Ezek hasznos tapasztalások, melyek talán ennyi idő eltelte után már beleivódtak a fiatalok emlékező sejtjeibe, és később, ha szükség lesz rá, újra tudnak belőlük építkezni.
Az egyetemfoglaló diákok tette nemcsak pár száz, közvetlenül érintett embert motivált, de megmutatták a széles nyilvánosságnak, hogy lehet ezt így is csinálni. Hogy most már így kell csinálni.
A mérleg pedig egyelőre úgy néz ki, hogy bár a hallgatókat sikerült a blokád fizikai feladására kényszeríteni, azért a céljuktól még mindig nem tudták eltántorítani őket. Az SZFE dolgozói október óta sztrájkolnak, és bár az egyetem újonnan kinevezett vezetése ez ellen jogi lépéseket tett, a Fővárosi Ítélőtábla háromszor is megállapította, hogy a sztrájk jogszerű.
A kuratóriumi elnök Vidnyánszky Attila azzal is bepróbálkozott, hogy érvényteleníti az SZFE idei félévét, azonban az oktatási ombudsman szerint jogsértő ez a fenyegetés. Az egyetem polgársága ugyanis igazolta, hogy a blokád ellenére az oktatás az intézmény falain belül rendben zajlott, így a fenntartónak semmilyen alapja nincsen a tanév akadályozására.
Igazságot a köztereken
Hasonlóan szép és történelmi jelentőségű kiállást láthattunk idén az Egyesült Államokban is, melynek egy tragikus esemény, George Floyd halála volt a katalizátora. A rendőri erőszak áldozatává vált fekete férfi értelmetlenül, de mégsem hiába halt meg: óriási tüntetéshullám alakult ki a nyáron Amerikában (a világ több pontján szimpátiatüntetésekkel támogatva), hogy egyszer és mindenkorra véget vessen az intézményesített rasszizmusnak és a rendőri brutalitásnak.
Floyd tragédiáját sok hasonló eset előzte meg, ahogy utána is több afroamerikaival szemben követtek el túlkapásokat, ám Floyd meggyilkolásának – egy videofelvétel révén – az egész világ szemtanúja volt, ami minden eddiginél nagyobb mozgósító erővel bírt. A Black Lives Matter új lendületet kapott és az amerikai történelem legnagyobb mozgalmaként teljesedett ki, miközben a világ ráébredt arra, hogy a faji megkülönböztetés, az azon alapuló erőszak és elnyomás kigyomlálását mélyen, a láthatatlan gyökereknél kell kezdeni.
Félelmetes, hogy még az ezredfordulót követően is el kellett telnie húsz évnek, hogy a régi rend szimbólumait elkezdjék felülbírálni. Az egykori rabszolgakereskedők, tábornokok, államférfiak és gyarmatosítás-, azaz elnyomáspárti gondolkodók szobrai még 2020-ban is dicsőítik azt a múltat, amelyben kisemmiztek egyes társadalmi rétegeket. Nagyon időszerű volt már, hogy elgondolkodjunk rajta, miért is van még helye ezeknek a szimbólumoknak a köztereken.
Ahogy 2017-ben a Me Too mozgalom is elindított egy lassan kibontakozó folyamatot, amely tartós változásokat generálhat a gondolkodásunkban, úgy az idei amerikai tüntetéseknek is ilyen elemi, a régi beidegződéseket újraszálazó ereje lehet.
A szobordöntések, az Uncle Ben’s névváltoztatása vagy egy bécsi patika nevének a módosítása mind azt jelzik, hogy kicsiben már megkezdődött az átalakulás.
Hogy lehet 2020 egyszerre a legrosszabb és a legnagyszerűbb év?
És akkor jöjjön a végére egy személyes élmény, egy happy end is. A világ előrehaladását kevésbé segítette, az én életemben viszont kétségkívül nagyon fontos eseménynek bizonyult a saját esküvőm. Ezzel valószínűleg azon kisebbséghez tartozom, akiknek ambivalens év volt 2020, egyszerre nyomasztó és gyönyörű. Persze, az amúgy is sok stresszel járó esküvőszervezést nem könnyítette meg a világjárvány. Sok bizonytalanság közepette, gyakorlatilag anyagi és egészségügyi kockázatokat vállalva kellett döntenünk a megrendezéséről.
Jól mutatja, hogy mennyire fogalmunk sem volt még a koronavírus-járvány természetéről, amikor március végén még azt hittük, hogy a májusi lagzit nem fogjuk lemondani. A rokonságból mindenki legyintett: elmúlik ez a járvány májusig. Aztán persze nem múlt el, mi pedig az utolsó pillanatban elhalasztottuk a dátumot. Nemcsak mi jártunk így, a házasulandó párok sorban fújták le a lagzikat, az esküvőipar megroppant, ceremóniamesterek, dekorosok, cateringesek, fotósok, DJ-k, esküvői zenekarok, ruhaszalonok estek el jelentős bevételektől, mentek tönkre.
A kérdés az volt, hogy meddig kell kihúzni esküvők nélkül. Májusban még egész másképp festett a pandémia jövője, mint amilyen ronda mostanra lett: úgy tűnt akkor még, hogy a nyár második felében már biztonsággal lehet lagzit csapni. Jöttek megint az ismert legyintések: „nem lesz itt már semmiféle járvány augusztusban”. Hát belevágtunk, de mérlegelni kellett. Túl fogják-e élni 2020-at azok a szolgáltatók, akikkel leszerződtünk, ha áttesszük az egészet jövő évre? Mennyit fogunk bukni a foglalókon, ha bizonytalan időre „felfüggesztjük” az esküvőnket? A nagyszülők, az idős rokonok megélik-e egyáltalán a jövő évet, ha esetleg 2021-re halasztanánk a nagy eseményt?
Utólag azt mondom, csupán mázlink volt, hogy augusztus végén meg tudtuk úgy tartani a mulatságot, hogy senki sem fertőződött meg. Amit tudtunk, megtettünk annak érdekében, hogy a kockázatot minimalizáljuk, fertőtlenítőket, maszkokat helyeztünk ki, azt kértük, hanyagoljuk az öleléseket, a puszikat, a ceremónia és a buli pedig a természetben, egy sátor alatt volt.
De, ha túlcsorduló érzelmekről van szó, az ember viselkedése nehezen kontrollálható. Nem lehet megtiltani a puszit, ha éppen mindenki egy időzített szeretetbomba.
Valójában tehát nem a mi odafigyelésünkön, a látszatintézkedéseinken múlt, egyszerűen szerencsések voltunk.
De még mennyire! Azt hiszem, nemcsak a házasságunkat ünnepeltük, hanem kicsit azt is, hogy végre együtt lehettünk. Hogy a szeparáltság után végre találkozhattunk, érintkezhettünk a családtagokkal, barátokkal. Hogy 2020-ban egy pillanatra fellélegezhettünk. Ünnepeltük azt, hogy egyáltalán ünnepelhettünk. Erre kell emlékezni, és ez már biztosan velünk marad ebből az évből.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
És még ezt is kibírta a közoktatás
A koronavírus felborította a közoktatás működését, egyik pillanatról a másikra kellett átállnia az iskoláknak a távoktatásra, diákoknak a távtanulásra. Nem mindenütt hatékonyan, de a pedagógusok jó része azért megpróbált megbirkózni a feladattal, a tapasztalatok pedig még akár jó irányba is változtathatják az egyszer majd újra offline módba kapcsolt iskolákat is.
