© AP

Nálunk a végletesen polarizált értelmiségieket annyira átitatja a politika, hogy sokan közülük maguk is közéleti szerepben tetszelegnek. Úgy uralkodik el rajtuk a politikai düh, a furor politicus, hogy észre sem veszik. Tagadják, hogy a legkisebb mértékben is elfogultak lennének. Így bár teljes erőből kampányolnak az egyik vagy másik politikai tábor mellett, és mindent megtesznek a másik lejáratására, tiszta lelkiismerettel állítják, hogy az igazságon kívül semmi más sem érdekli őket.

Nem kivétel ez alól a társadalmi utópiák torzóival szembesülő zseniális írónak, Arthur Koestlernek a hazai megítélése sem. Ezért állíthatjuk, hogy Koestler – aki mellesleg 1942-ben megjelent Vegyes transzport című novellájában elsőnek írta le a világon a lengyel zsidók elgázosítását - különösen aktuális nálunk, talán túlságosan is a mienk.

"Arthur Koestler–Diktatúrák tanúja” címmel rendezett konferenciát születésének századik évfordulóján, 2005 október 25-én a Terror Háza múzeum, közösen a Huszadik Század intézettel. A rendezvény plakátján az író portréja egy kommunista és egy náci felvonulás fotója között jelent meg, azt a Koestler által vallott felfogást jelenítette meg, hogy a huszadik század két pusztító totalitariánus diktatúrája: a második világháborúval elpusztított nemzetiszocializmus és az elsorvadt, de megváltozott formában tovább élő kommunizmus lényegében egylényegű, azonos természetű. Ezzel az „üzenettel” azonban a szocialista irányítás alatt álló kultusztárca nem értett egyet, ezért a rendezvényt nem támogatta. Ezért maradt el a Schmidt Mária főigazgató által előzetesen beharangozott Koestler-emlékév, illetve a róla szóló kiállítás megrendezése is.

A Terror Házával egyidőben egy másik nemzetközi konferenciát is tartottak Magyarországon, amelynek résztvevői között ott sorakozott többek között Fejtő Ferenc, Kende Péter, Gábor Éva, Litván György, Tamás Gáspár Miklós, Sárközi Mátyás és Ungvári Tamás.  A konferencia szövege megjelent a Polanyiana folyóirat 14. évfolyamának 1-2 számában.

A Sötétség délben című történelemformáló regény szerzőjéről azonban a mai magyar baloldal sem akar lemondani. Márton László, Koestler, a lázadó címmel, írt munkája és Szívós Mihály Koestler Arthur – tanulmányok és esszék című kötete körvonalazza koncepciójukat. Az előbbi, életrajzi jellegű kötethez az MSZP padsoraiban helyet foglaló Vitányi Iván írt rövid előszót, melyben „testvérünknek, a XX. századi magyarság ízig-vérig egyenes megtestesítőjének” tartja őt. Mint Vitányi írja: „Hát nem ugyanezt csináltuk mi is végig, egynéhány évtizeddel ugyan később, s kevesebb sikerrel, de lélekben mégis hasonlóképpen?” Vagyis: a sztálinizmus ellen küzdő Koestler a történelmi szociáldemokráciából kifejlődő „új baloldal” előfutára volt.

Mind a két kötet részletesen elemzi Koestler cionista, kommunista és antikommunista korszakát. Nemcsak a Sötétség délben című regényt elemzik, de részletesen írnak arról is, hogy a spanyol polgárháború idején George Orwellel együtt világnézeti fordulatot végrehajtó Koestler a Kongresszus a kultúra szabadságáért nevű, 1950 júniusában Nyugat-Berlinben megalakult, és a CIA által a háttérből finanszírozott, tekintélyes értelmiségi világszervezet egyik megteremtője volt.

Érdemes idézni a berlini nyilatkozat hatodik pontját, melyet Koestler személyesen fogalmazott: „Sem a politikai filozófia, sem a gazdasági elmélet nem formálhat kizárólagos jogot arra, hogy az absztrakt szabadságot képviselje. Úgy tartjuk: az efféle elméletek értéke az egyén számára a gyakorlatban biztosított szabadság mértéke alapján ítélhető meg. Hasonlóképpen úgy véljük, hogy sem a faj, sem nemzet, osztály vagy vallás nem formálhat kizárólagos jogot arra, hogy, hogy az absztrakt szabadságot képviselje, sem pedig arra, hogy a szabadságot bármilyen végső eszme vagy fennkölt cél nevében más hitektől vagy csoportoktól megtagadja. Úgy véljük, hogy bármely társadalom hozzájárulása az emberiség előre jutásához a tagjai által élvezett szabadság mértékével és minőségével mérhető.”

Koestler műveiben első kézből származó beszámolót ad arról, hogy a „lenini gárda” német tagja, Willy Münzenberg a politikaszervezés és ügyes üzleti politika kombinációjával miképp nyerte meg tehetséges humán értelmiségiek tízezreit a sztálini Szovjetunió ügyének, melyben akkor, bár szigorú titokban, de már milliós nagyságrendben folytak deportálások és a kivégzések. A „médiatröszt alapító” Willy mesterien használta ki a spanyol polgárháborút a világ haladó értelmiségének megnyerésére – ő küldte egyébként Koestlert interjút készíteni a Franco által megszállt Sevillába s ez a kaland kis híján az író életébe került. 1938-ban Münzenberg szembefordult Sztálinnal, és egy szovjet befolyástól mentes baloldali folyóiratot indított Jövő címmel, melynek Koestler volt a főszerkesztőhelyettese. Münzenberg tervei között szerepelt egy antisztálinista és antifasiszta Népfront, illetve ezt kezdeményező francia politikai párt alapítása is, de 1940 júniusában, Franciország katonai összeomlása után, menekülés közben ismeretlenek – feltehetőleg a szovjet titkosszolgálat, a GPU emberei kivégezték.

Münzenberg örökségéből 1945 után évtizedekig élt a Népfront-eszmét felelevenítő kommunista propaganda, Koestler viszont ekkor már hidegháborús körülmények között, a tőle tanult szervezési elveket ültette át a gyakorlatba a Kongresszus a kultúra szabadságáért mozgalom megalapításakor.

Koestler feleségével

Koestler harcos politikusi magatartása a 70-es évekre megszelídült. Ekkoriban Ausztriában, Alpbachban vásárolt házat, és rendezett a saját szervezésében tudományos kongresszusokat. Ezeknek témája elsősorban filozófiai-természettudományos volt, érdeklődése új irányt vett, a halálbüntetés elleni fellépéstől az önkéntes euthanázia népszerűsítésén túl a parapszichógiáig terjedt. Elhatalmasodtak betegségei: a Parkinson kór és a fehérvérűség, és 1983 februárjában az önkéntes halált választotta feleségével, Cynthiával együtt. Végrendeletében jelentős összeget hagyott egy parapszichológiai tanszék létesítésére, melyet végül az edinburghi egyetemen hoztak létre.

Enciklopédikus érdeklődésű, zseniális és provokatív szellem és nagyszerű író volt, méltó társa a „marslakóknak”, a Budapesten a század első évtizedében született zsidó származású tudósoknak, akik fényes sikereket arattak a tudományos életben. Nagy formátumú személyiség, aki még halála után több mint két évtizeddel is megosztja a magyar értelmiséget.

Pelle János