Eric Voegelin, a kiváló német filozófus nem engedte, hogy bárki beskatulyázza valamilyen világnézetbe, ideológiába. „Ha valaki azt akarja, hogy katolikus vagy protestáns legyek, azt mondom neki, hogy reformáció előtti keresztény vagyok. Ha tomistaként vagy augusztiniánusként akar rajtakapni, akkor azt mondom, hogy a niceai zsinat előtti keresztény vagyok. S ha egy korábbi skatulyába akar bezárni, akkor felvilágosítom, hogy még Szűz Mária sem volt a katolikus egyház tagja.”

Ugyan Lengyel László sem Szűz Mária, de ő se tagja semmiféle (politikai) egyháznak. S mint Voegelin s történelmünk jó néhány kritikus elméje, ő is kibújik minden skatulyából. Mindig átmegy a másik partra. Kamaszkori trockista kalandja után a pártban szinte az első pillanattól kezdve rebelliskedett, reformatáskodott, Marx helyett Hayeket olvasta s idézte, biztatta a vörös és zöld bárókat, hogy átbukfencenzve a fejükön szülessenek újra gyönyörű demokratikus hercegekként… Tette ezt addig-addig, míg végül kipenderítették ebből a gyülekezetből.

Aztán jöttek sorba a demokratikus és féldemokratikus kormányok; szerepet vállalhatott volna bármelyikben, de ehelyett nekik esett és ostorozta őket, a baloldaliakat éppoly hévvel, mint a jobboldaliakat, számon kérve rajtuk az európai demokrácia és a versenyképes piacgazdaság semmibe vett normáit. S ahogy rongálódott Magyarországon a demokrácia intézményrendszere és a piacgazdaság gyakorlata, úgy vált kritikája egyre élesebbé, kíméletlenebbé. A politikusok kapkodták s kapkodják a fejüket. Baloldali? Igen. Kormánypárti? Nem. Jobboldali? Nem. Ellenzéki? Igen. Nem támogatja a kormány reformjait? Nem. Reformokat sürget? Igen. Végül is mit akar?

Hankiss Elemér

Erre a kérdésre adnak választ most megjelent könyvének tanulmányai. Azt akarja, hogy legyen már végre vége a gazdasági, társadalmi, szellemi „ellenreformációnak” ebben az országban. Azt akarja, hogy a politikai osztály hagyja abba az ország lerohanását, a hatalom központosítását, a „jozefinizmussal” és a jobb- illetve baloldali populizmussal való felelőtlen kacérkodást. Azt akarja, hogy a kormány a sok szócséplés után végre lásson komolyan munkához; dobja sutba a „Nagy Reformátor” üres és kártékony pózát, kezdjen komoly tárgyalásokat a társadalom szereplőivel, dolgozza ki az ország távlati stratégiáját, vegye komolyan a „politikai erkölcs és a célszerűség” egymást feltételező, kiegészítő, erősítő kettősségének princípiumát.

Azt akarja, hogy a hajdan szebb s tisztességesebb napokat megélt „reformértelmiség” ébredjen végre föl, engedje el kedvenc politikai pártjainak uszályát, vállalja nyíltan és tisztán a maga baloldaliságát vagy liberalizmusát vagy konzervativizmusát, tegye a dolgát, a fejére és ne a zsigereire hallgasson, elemezze tárgyilagosan a helyzetet, és keresse a lehetséges kiutakat.

Azt akarja, hogy a jelenlegi tunyaság vagy kapkodás helyett józan, felnőtt országként keressük helyünket a világban, a Bush-doktrína, a „színes forradalmak”, az ide-oda kacskaringozó olajvezetékek, az éhséglázadások, az emelkedő új nagyhatalmak és egy Új Európa világában.

Politikusok számára kellemetlen, kényelmetlen könyv ez. Számunkra, többé-kevésbé normális polgárok számára különösen érdekessé teszi az, hogy Lengyel Lászlónak nemcsak gondolkodóként, hanem szerzőként is több lénye s arca van. Vannak, akik politológusnak, politikai elemzőnek tartják. Mások a jelenkor történészeként tartják számon. Vannak, akik különösen élvezik tanulmányainak írói, szépirodalmi fordulatait s eleganciáját. De fontos szerepet töltött s tölt be „íródeákként” is: az elmúlt húsz év hazai történéseinek ő az egyik legalaposabb krónikása. S ha megjelenik két-három évtizede vezetett naplója: az lesz majd az igazi nagy csattanás.

Hankiss Elemér