„A törvény ahelyett, hogy a nyelvek használói közötti egyenlőséget erősítené, a kisebbségi nyelvet használókat többletkötelezettségekkel terheli és szankciókkal fenyegeti. A nyelvhasználatot nem csupán a gyakorlati szempontok által megkívánt mértékben, hanem ideológiai alapon, a mindennapi élet megannyi területén, elsősorban a nyilvános és hivatalos érintkezések számos vonatkozásában, szükségtelenül korlátozza. Ezzel aránytalanul és indokolatlanul beleavatkozik az emberek magánéletébe, és korlátozza a Szlovákiában élő magyarok és más kisebbségek jogait” – tartalmazza a minap elfogadott pozsonyi nyelvtörvényre reagáló négypárti nyilatkozat.
 
A teljes országházi paletta - színkülönbségeken felülemelkedő – egységét a fenti jogszabály nyílt magyarellenessége hozta létre. Khomeini, valamint a szaúdi és tálib rezsim vallási rendőrsége mintájára a pozsonyi hatóságok ezentúl „nyelvrendőrségként” is üzemelnek. Razziáznak, büntetnek, ha valaki hanyagul őrködik az államnyelv szentségén. Ironikus, de ezzel a fáziskésésben lévő hivatalos szlováktudat mai „etnikai fundamentalista” túllihegői a legrosszabb magyar nacionalista hagyományokat kopírozzák. Vajon miért is? 

„Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok” – mondta Kossuth Lajos. Rövidlátó felfogásával megásta a nemzeti függetlenség és a polgári forradalom sírját. A Habsburgok pontosan a soviniszta magyar nemzetiségpolitika folyományaként tudták ellenünk hangolni a kisebbségeket 1848-ban. Politikusaink a szabadságharc kudarcából sem tanultak. A kiegyezés által létrehozott dualizmus Magyarországán az asszimiláció volt a rendezőelv. Így a történelmi Magyarország nemzetiségi lakói csak névmagyarosítás, jogilag önkéntes – de nyilvánvalóan egzisztenciális okoktól motivált – identitásfeladás révén lehettek egyenrangúak a többségi köznéppel, illetve a hagyományos nemesi középosztállyal. Föderatív autonómián alapuló ország helyett központosított struktúrákat igyekeztek fenntartani.  E politikának is része volt abban, hogy Trianon nyomán  az ország területének kétharmadát elvesztette.  

Szomszédjaink is létrehozták a maguk főáramú – csőlátású, etnikai alapú, beolvasztásra törő – államnacionalizmusát.  A modern tömegdemokráciák korában erkölcsileg tarthatatlan a cselekedeteit revánsra – száz-százötven év sérelmeinek megtorlására – alapozó nemzetiségpolitika. A gyakorlatban mégis űzik. 

Az unió pedig nagyjából ugyanazt csinálja, mint annak idején a Népszövetségként elkeresztelt sóhivatal. Rosszallóan dünnyög, halkan korhol, lagymatagon békítget – vagy még azt se. Pedig Európa ultrái vigyázó szemüket Pozsonyra vetik. Ha ez, ami ott van, belefér, akkor nyilván máshol és másokkal is jöhet ugyanez – gondolhatják. Bevándorlókkal, vallási kisebbségekkel. Kinek melyik nem szimpatikus. Magyarországon a szlovák nyelvcenzúra a Jobbikot erősíti. Egyrészt gyújtóst biztosít az etnikai demagógia tüzének. Amellett nekik is biztatást jelent hasonló, csak más célpontú diszkriminációk jogi konstrukcióba csomagolására.

Ugyanakkor abból, hogy a nemzettudat-túltengésben leledző szlovák csúcsvezetés nyugodtan megteheti, amit tesz, nem kapunk választ rá, hogy pontosan miért is teszi. Szlovákia gazdasági éltanuló, a régió irigyelt bezzegországa. Akkor mi végre? Pont emiatt. Csak mostanában tanulgatjuk, milyen iszonyú áldozattal jár a szociális juttatások, ellátórendszerek megkurtítása, a költségvetés szerkezeti felülvizsgálata. A feszültségeket levezetendő, Szlovákiában a szociális demagógia pótlékaként jelentkezett a nemzeti demagógia. Ha kevesebb a jóléti kenyér, adjunk több nacionalista cirkuszt! – ez a szlovák politika receptje. A szlovákság fiatal nemzet, önálló állami létét tekintve gyerekcipőben jár. Ha az unió nem emeli fel hangját és veti latba tekintélyét, Szlovákia akár „fiatalkorú bűnözővé” is válhat. Ami neki és a kisebbségi magyaroknak egyaránt véres zsákutca lenne. Mert ahol pogromvirágok sarjadnak, ott a gazdasági prosperitás termése elrohad.       

Papp László Tamás