Micsoda vircsaft ez, uraim?
Ha az LMP és a szocialisták nem akarnak asszisztálni egy funkcióját vesztett „többpárti országgyűlés” látszatának fenntartásához, képviselőiknek a házszabály-módosítás elfogadása pillanatától nem szabad részt venniük a „parlamenti” munkában, az Országgyűlés funkciója ugyanis 2012-től érdemben nem fog különbözni az 1990 előtti pártállami parlamentétől. Magyarországon Nemzeti Együttműködés Rendszere néven valójában pártállam épül – a potenciális külföldi hitelezők megtévesztésére néhány demokratikus díszlet meghagyásával. Az ellenzéknek semmi oka rá, hogy mindehhez a nevét adja.
Micsoda vircsaft ez, uraim? – kérdezte a miniszterelnök múlt hétfőn az ellenzéki képviselőktől a plenáris ülésen. Nos, ezt a vircsaftot úgy hívják, hogy parlament. (Matolcsy György kedvéért nem győzzük fordítani: Ország Gyűlés.) A múlt héten a Nemzeti Együttműködés Rendszere félreérthetetlen jelét adta, hogy kezd rádöbbenni: ez a vircsaft drága is, időpazarló is, felesleges is.
Igaz ugyan, hogy a hétfői vitában a Legfőbb Lény még más szellemben nyilatkozott, akkor kikérte magának, hogy vannak, akik gúnyos hangon beszélnek a T. Házról, „játszóháznak, fölszínesnek, nevetségesnek minősítik”, és a magyar parlamentarizmus szenvedélyes védelmekor egy csöppet se feszélyezte, hogy a teljes előző ciklust a büfében töltötte.
Azt is kibírta röhögés nélkül, hogy őszinte felháborodást mímelve vágja az ellenzék arcába: „ha önöknek lenne kétharmaduk, akkor a parlament kevésbé érdekelné önöket, mint amilyen fontosnak mi tartjuk, […] mi, akik tiszteljük nemcsak a magyar népet, nemcsak a magyar választópolgárokat, hanem Magyarország alkotmányos hagyományait is.”
Az Országgyűlés tekintélyéért aggódó Atya hangjába azonban némi keserűség is vegyült, szomorúan konstatálta, hogy itt „elárulják az embert, hátba támadják, és megtámadják az ország teljes, sőt, a nemzetközi nyilvánosság előtt”; kénytelen volt az ellenzéki képviselőknek szegezni a kérdést: „az első adandó lehetőséget, amikor önök úgy gondolják, hogy szabadon lehet gúnyolódni, azt azonnal, az ország érdekére való tekintet nélkül kihasználják? Micsoda vircsaft ez, uraim?”
Gúnyolódnak, megtámadnak, vircsaftkodnak! Döbbenet! Ám az Igazi Államférfi (megkülönböztetendő a Nemigazi Államférfitól, aki mostanság az elszámoltatástól retteg) úrrá lesz a személyes sérelmein, és nagylelkű ajánlatot tesz ellenfeleinek: „javaslom, mégis fontolják meg, pártpolitikai viták helyett nem akarnak-e esetleg egy nemzeti együttműködés keretében, egy nagyon fontos kérdés érdemi megvitatásában részt venni”.
Ha valaki nem fogta volna föl ekkor, hogy mit jelent a „pártpolitikai viták helyett, nemzeti együttműködés keretében”, annak a készséges vazallusok egyéni képviselői indítvány formájában elmagyarázták. Ezt úgy kell érteni, hogy ülésszakonként egyelőre csak hat alkalommal gyakorlatilag megszüntetik a parlamentet – legalábbis abban az értelemben, ahogy egy többpárti demokráciában a parlamentet elképzeljük –, de természetesen a határ a csillagos ég, hiszen a NER amúgy is az oxigénpalack nélküli csúcstámadások rendszere, mint tudjuk.
*
Tényleg, ez a sok pártpolitikai vita csak untatja, elkedvetleníti a lakosságot, és zavarja a koncentrálásban, pedig az ország újjáépítése föltartóztathatatlanul halad előre. Az újjáépítés pedig azzal kezdődik, hogy először kipakolom a hűtőszekrényt. Azután azzal folytatódik, hogy megpróbálom hosszú távra elérni, hogy csak én férjek hozzá az ebédlőasztalhoz.
Magyarország megújul. De még hogy!
Már tavaly decemberben is döbbenten szemléltük a Fidesz-KDNP-nek az akkortájt első ízben éjjeli üzemmódba kapcsoló, a Költségvetési Tanács kivégzését és a komplett magyar média hatósági felügyelet alá helyezését végrehajtó képviselőit. Láttuk, amint az LMP frakcióvezetője hajnaltájt az őt megvetően, karba tett kézzel bámuló fideszes és kereszténydemokrata képviselők gyűrűjében temeti el a szólásszabadságot.
Ha nem ekkor, akkor legkésőbb a kizárólag a kormánypártok által elfogadott úgynevezett alaptörvény születésének körülményei tették egyértelművé, hogy az „újjáépített” ország rendkívül szomorú hely lesz. Az államadósság elleni harc elvesztése óta pedig azt is tudjuk, hogy hosszú ideig szegény és eladósodott országként épített újra minket a Teremtő Kormányzói Akarat. Magyarország = Fehéroroszország plusz rovásírás.
Igazi szépségében viszont a múlt héten bontakozott ki előttünk, hogy milyen ország is épült fel a régi rendszer (az úgynevezett demokratikus jogállam) romjain. Alig több mint 24 óra alatt kiderült: Magyarország elveszti független jegybankját, a tavalyi, állítólag „szabad pénztárválasztás” során megtakarításaik védelmét választó állampolgárok nyugdíjukat, a magyar parlamentet pedig, amely Orbán Viktor kétharmados magánhadseregének hatalomátvétele óta a népszuverenitás letéteményeséből a magyar jogállam lebontásának engedelmes eszközévé vált, még az utóbbi másfél évben többé-kevésbé megőrzött egyetlen funkciójától is megfosztják.
Ha a független jegybank felszámolásában, a pénztártagok szemérmetlen kirablásában vagy a parlamentarizmus megszüntetésében bármi meglepőt találnánk, december 15-ét nevezhetnénk a magyar demokrácia fekete napjának – hogy nem tesszük, annak egyetlen oka van: ami történt, az minőségileg nem különbözik a Nemzeti Együttműködés Rendszerét megalapító aktus óta folytatott kormányzati politikától.
A magyar demokrácia és jogállamiság barátai voltaképpen hálásak lehetnek Orbán Viktornak a valóságnak megfelelő látszat kialakításáért, amely szerint Magyarország nemcsak köztársaságnak szűnik meg lenni, de parlamentáris demokráciának is.
Mostantól az ellenzéki pártok nemhogy a törvényhozási tömegtermelés folyamatára nem lesznek érdemi hatással, de még véleményüket sem mondhatják el szabadon a Ház elé (minősíthetetlen módszerekkel és színvonalon, lásd még „gránitalap”) kerülő jogszabály-tervezetekről.
Olyan hely, ahol az uralkodó párt erős emberei az állam erőszak-monopóliumát felhasználva lopják el bárkitől, ami megtetszik nekik, ahol a jegybank a kormány engedelmes pénznyomdája, a parlament egy, az ország finanszírozhatóságának megőrzéséhez nélkülözhetetlen, de éppen nyűgösködő nyugati demokráciák megnyugtatása érdekében lélegeztetőgépen tartott élőhalott – mint ahogy az „alaptörvény” sem más, mint Orbán Viktor magánvéleménye, az „államfő” pedig megválasztása óta titkári és szórakoztatóipari teendőket lát el a Nemzeti Együttműködés Kormánya mellett.
*
A sűrű napok nem ebben jelentenek fordulópontot. Sokkal inkább abban, hogy egyértelművé vált: némi porszem került a Nemzeti Együttműködés gépezetébe. Kiderült, hogy a rendszer még lopással sem finanszírozható, és emiatt Orbánék nem fogják tudni rendszerüket konszolidált körülmények között működtetni.
Az Európai Központi Banknak az MNB bedöntése ügyében született állásfoglalása, továbbá Viviane Reding uniós alapjogi biztosnak az alkotmány hatályba léptetésével kapcsolatos ellentmondást nem tűrő ultimátuma, majd Reding szóvivőjének a biztossal folytatott brüsszeli tárgyalásokról rutinosan füllentő Navracsics Tibort meghazudtoló nyilatkozata nyílt, többfrontos háborút jelez, miközben az ország utolsó pénzügyi tartalékait (a manyup-pénzt és a jegybank devizatartalékát) készül fölélni, és pénzért kuncsorog olyan szervezeteknél, amelyek számára az általa épp elpusztított értékek szentek.
Nem véletlen, hogy Orbán az év folyamán próbált olyanokat is letarhálni, akik tesznek a parlamentarizmusra, jegybanki függetlenségre és magántulajdonra, ám tőlük, a kínai kommunistáktól és a szaúdi arisztokráciától, fájdalom, nem jutott pénzhez, tehát rendszere ki van szolgáltatva európai és amerikai hitelezőinek, akiknek viszont a jelek szerint nem közömbös, ami az unió legproblémásabb tagállamában zajlik.
Az úgynevezett alaptörvény és a jegybanktörvény ügyében megfogalmazott aggodalmak azt mutatják, hogy Magyarországot nem tekintik teljes értékű demokráciának európai partnerei – az a tény pedig, hogy az IMF-EU küldöttséget nem Washingtonból, hanem Brüsszelből hívták vissza, azt jelzi, hogy ez a – megalapozott – vélemény közvetlen hatással lehet a rezsim finanszírozhatóságára.
*
Kérdés, hogy a – fogalmazzunk így – nem túl nagy formában lévő parlamenti ellenzéket, amelyet a kormánypártok minden joguktól megfosztanak, a rezsim finanszírozási nehézségei vagy léte zavarja-e jobban. Azaz: puszta jelenlétükkel (mert másra Orbánnak sem szüksége, sem igénye nincs, mint az kiderült múlt hétfői monológjából) hozzásegítik-e a kiépülő pártállamot a nyugati pénztárcákat esetleg valamikor kinyitó demokratikus látszat fenntartásához.
Szerintünk rosszul tennék, ha tovább játszanák a parlamentesdit, mert ezzel csak a kiépülő pártállam túlélését segítenék elő. A működésképtelen, béna vagy nevetséges önkényuralomban ugyanis nem a bénasága és a nevetségessége (tehát nem Matolcsy György és Kerényi Imre) a legzavaróbb.
Legalább mi, magyarok legyünk azzal tisztában, hogy egy központosított, korrekcióra képtelen, kontraszelekcióra épülő rendszer – még ha ideig-óráig sikeresnek tűnik is – végül biztosan nagyobb kárt okoz, jóval nagyobb káoszt hagy maga után, mint egy gazdasági válságból gazdasági válságba botorkáló demokrácia.
Tavaly, a jogállam módszeres lebontásának feljebb már felidézett megkezdésekor Orbán a még meglévő pénzt (nem a sajátját persze: a pénztártagokét és a különadóval sújtott vállalatokét) használta föl arra, hogy a parlamentáris demokrácia leépítésének időszakát „belső forrásból” finanszírozza. Most viszont, hogy pénzhez jusson, a parlamentáris demokrácia látszatának fenntartására van szüksége – ezért tartotta szükségesnek, hogy a parlamentarizmus fontosságáról papoljon a múlt hétfői plenáris ülésen.
Most a magyar ellenzéken a sor: ha az LMP és a szocialisták nem akarnak asszisztálni egy funkcióját vesztett „többpárti országgyűlés” látszatának fenntartásához, képviselőiknek a házszabály-módosítás elfogadása pillanatától nem szabad részt venniük a „parlamenti” munkában, a magyar Országgyűlés funkciója ugyanis 2012-től érdemben nem fog különbözni az 1990 előtti pártállami parlamentétől. Magyarországon Nemzeti Együttműködés Rendszere néven valójában pártállam épül – a potenciális külföldi hitelezők megtévesztésére néhány demokratikus díszlet meghagyásával. Minden, amit az elmúlt hónapokban láttunk, ennek szolgálatában áll: a döbbenetes választási törvény, a kivégzett Alkotmánybíróság, a jegybank felszámolása, a botrányos „Alaptörvény” és persze a mindig készséges „államfő”.
Orbán hiába dörgölőzött diktátorokhoz – Peking és Rijád nem finanszírozza rezsimjét. Most eljött a pillanat, amikor az általa jobb híján megkeresett demokráciák nem hajlandóak fedezni ámokfutásának költségeit.
Ami most jön, azért egyedül Orbán Viktort terheli a felelősség – az ellenzéknek semmi oka rá, hogy a többpártrendszer látszatához a nevét adja, és ezzel Orbánék brüsszeli és washingtoni kalapolását támogassa, az új pártállam építésének finanszírozását segítve elő.