Az öregecskedő Saab 9-3-as egyébként még ma is él és virul, a HVG mélygarázsában gyakran látom viszont, mert egyik kollégám néhány éve megvette tőlem, s azóta is féltő-óvó szeretettel viseli gondját. Szóval, a Volvót egy régebbi Saabhoz hasonlítani nálam nagy dicséret. Elmagyarázom. A Volvo ugyanis felnőtt a korábbi Saabokhoz. Ez még mindig nem dicséret. Az egyszeri saabosnál fontos, hogy a kocsi ne csak baromi kényelmes, baromi biztonságos és baromi svéd legyen. Kell még valami plusz. És ez a plusz – a teljesítmény mellett – az esztétikus elegancia. Ezt bizony – vessenek a mókusok elé – nagyon sokáig hiányoltam a Volvókból. Lehet, az én hibám, de nem volt miért szeretnem őket. Puritánok voltak, biztonságosak, praktikusak és családbarátok, de nem kényeztettek, csak szolgáltattak. Hiányzott belőlük az a plusz fűszerezettség, ami miatt el tudtam volna képzelni magamnak egy Volvót. Ma viszont már, ha a két autó egy árban lenne, komolyan mondom, megfontolnám.

Például azért, mert most meglepő módon hihetetlenül jól eltalált bőrülésekkel találkozom, amelyek nem csak fantasztikusan kényelmesek, de szépek is. Azért hadd mondjam el, hogy amikor a feleségem először meglátta a kocsit a parkolóban, úgy kiáltott fel, „hú, de csúnya!”, s talán még valami csótányságot is emlegetett. Averziója egészen addig tartott, amíg ki nem nyitotta az ajtót. Több rossz szava nem volt neki – legfeljebb a benzinkútnál, de erről majd később. Szóval, megvette őt kilóra a benti fáradt répaleves-színű bőrborítás, a krómbetétek és az elegáns fa. Tényleg szemet gyönyörködtető. És most nem a feng shuiról beszélek, hanem csak arról, hogy beül az ember, és az első néhány másodpercben csak a jól eltalált színeket, szép anyagokat és formákat nézi. Akár minden reggel, indulás előtt. Merthogy van abban valami esztétikai gyönyör, ahogyan az autó belülről nézve összeáll. Aztán megnyomjuk az indítógombot, és a gyönyör fokozódik.

További képek a galériában

am

Szépen brummog a motor, és némi hezitálás után neki is lódul az S60-as, rendesen. Ez a hezitálás, mondjuk, kicsit zavar, éppen úgy, ahogyan a régi (meg nem olyan régi) Saabokban. Itt is lomha ugyanis a hatfokozatú automata egyese, kell az a pár tizedmásodperc, amíg felpörög. Onnantól kezdve persze nincs gond, szépen kilő az autó, de addig örökkévalóságnak tűnik a gyorsulás. Kivéve, ha nyomunk egy erőteljes, nagyon agresszív padlógázt. De ki akar 50 literes fogyasztást a városban csak azért, hogy ne soroljanak be ketten-hárman minden piros lámpánál vagy a cammogó forgalmú Árpád-hídon elénk? Ha kézzel váltunk – mert ezt is lehet – akkor sem jobb a helyzet. Közepes gázadásnál, 2500-as fordulatnál megpöcköljük a váltót fölfele, aztán csak nézünk, mert már 5000-et forog a motor, amikor végre méltóztatik váltani az elektronikának. Lefele szerencsére gyorsabban vált.

Nem nagy autó, érzésre azt mondanánk, egy centivel sem nagyobb a 9-3-as Saabnál, valójában néhány milliméterrel rövidebb is. Ezért aztán inkább afféle S50-esnek tűnik kívülről és belülről is. Két embernek tökéletes, kis családnak is megfelelő. Be kell azonban valljam, hátul is jól éreztem magam benne. A csomagtartója mindössze 380 literes, aminél nagyobbat azért el tudnánk vad pillanatainkban képzelni. Amiben meghaladja viszont ez a Volvo a Saabot, az a technológiai kütyük tömege. A távolságkövető tempomat például, vagy a gyalogosfelismerő rendszer, hogy csak néhányat említsünk, tényleg viszonylag ritka a szegmensben.

Nem kell kulccsal bíbelődni, elég csak megrántani a kilincset, még gombbal sem kell variálni, záráshoz pedig elég finoman megnyomni a négy ajtó bármelyikének a kilincsét. Ráadásul mindent, de tényleg mindent nagyon hamar meg lehet tanulni kezelni az autóban. Tetszik a sebességmaximalizáló gomb is, ha nem bízunk a lábunkban és a féktelen ösztöneinkben, ezt benyomva, képtelenek leszünk túllépni a beállított, például 130 kilométer/órás sebességet. Sokaknak pedig kimondottan tetszhet a tudat, hogy nem tudják kihasználni a rengeteg okosságot az autóban. El lehet dicsekedni velük a haveroknak, de a hétköznapi autózásban nem biztos, hogy szükség lesz rájuk. De a tudat, hogy ott van, és bármikor használhatnám! És ez a feltételes mód bizony sokaknak sok pénzt megér.

am

Iszonyatos különbséget nem érzünk a sportos, a normál és az önveszélyesen sportos futómű-beállítások között, még a normál fokozatban is kicsit kopogósan megy az autó, annak ellenére, hogy állítólag ebben az autóban rejtették el a mérnökök a Volvo minden idők legjobb felfüggesztését. Nyilván, a 18-as kerekek kicsit tompákká teszik az érzékeinket, s nyilván, ha nagyon nyúznánk az autót, a beállítások közötti nüanszok rögtön megnőnének. Ám kétségeink vannak afelől, hogy a célcsoport vajon brutális nyúzásra vesz-e ilyen kocsit? Nem hinnénk, úgyhogy mi is inkább alkalmazkodunk a vélt úri sofőrök stílusához. Nyelünk egyet, és hibátlan úrvezetőkké válunk.

Őrült száguldozás híján is mindenütt megnézik az autót. Egy belvárosi utcában parkolva például odajött a brigádjával éppen egy költözést dirigáló vállalkozó, megcsodálta az S60-ast, majd a saját, korábbi S60-asára mutatott. Elismerően csettintgetett, miközben a munkások vissza-visszaszívva csöpögő nyálukat dehonesztáló megjegyzéseket tettek az autóra. „Hö, egy ilyen verdában már rég a kormány mellett kellene lennie a sebességváltónak, mint Amerikában, nem ott csúfoskodni, milyen ez már?” – tették fel a hasonlóan elmés, költői kérdéseket, majd mentek tovább trógerolni.

Mindig is orbitális parasztvakításnak tartottam a kinetikus dizájnt, amivel főleg a Fordot reklámozták eddig. „A száguldás illúzióját kelti” – szól a hirdetés. Amikor ezt olvastam, mindig arra gondoltam, ki a túró vesz azért ilyen kocsit, mert otthon, a garázs előtt a száguldás illúziójában óhajt gyönyörködni? Minden normális ember, akit a gyorsulás érdekel, gyors kocsit akar, nem olyat, amelyik gyorsnak látszik. Ezzel a Volvóval kapcsolatban azonban nem bántja annyira a fülemet a sok hülye megfogalmazás: a tartalomhoz illik a forma. A külső karosszéria vonalvezetése szemet gyönyörködtető, törnek jobbra-balra a fények, és a kocsi sem csak gyorsnak tűnik, tényleg gyors.

Akad benne számos olyan kütyü, amit kifejezetten élvezet tesztelgetni. Az autópályán, miután betettük a távolságtartó tempomatot 130-ra, alig teszünk 4-5 apróbb kormánymozdulatot, és hipp-hopp, másfél óra alatt le is értünk Pécsre. Kicsit kísértettük a sorsot, mert ugyan a használati kézikönyv ellenjavallja, de mi mégis kipróbáltuk: amikor váratlanul kivágott elénk egy bátor kamionos 90-el, legyőzve életösztönünket, nem léptünk azonnal a fékre, s lám, az autó magától lelassított, majd újra gyorsulni kezdett. Ezek szerint ilyen esetekben is megbízható társ a Volvo, talán már csak az automatikus középsőujj-felmutató rendszer hiányzik belőle, és a velünk szabálytalankodó autós rendszáma alapján választott nyelvű káromkodásgenerátor. Persze, ha a távolságkövető tempomatot használjuk, fel kell készülnünk arra, hogy előrelátóbban kell megterveznünk az előzéseket. Hiába állítjuk ugyanis a legkisebb fokozatra a követési távolságot, ha nem váltunk sávot időben, akkor a Volvo, érzékelve az előttünk haladó járművet, lelassít, és így megtörik az előzés lendülete. Ha már a technikánál tartunk, jó lenne bele egy lovaskocsi-felismerő rendszer is – némelyik szekérnek ugyanis feltehetőleg túl magasan van a platója, így a Volvónak esze ágában sincs lelassítani – majdnem rá is fáztunk Tokaj környékén egy éjjel. A Kelet-Magyarországon autózók pedig fél kartámaszukat is odaadnák egy részeg biciklista felismerő-rendszerért is.

am

Sokakat idegesíthet, hogy éles hang és villódzó piros fény figyelmeztet arra, ha menetközben túl közel kerültünk volna valakihez. Sajnos, ez akkor is így van, amikor mondjuk az M0-áson egy szélesebb kamion mellett evickélünk el – a technika csak azt látja, hogy közel kerültünk valakihez, s ebből ő azt a következtetést vonja le, hogy mindjárt ütközünk. Hát, mindenkinek a fantáziájára bízzuk, mit érezhet a rutintalan sofőr, ha centizgetés közben egyszer csak éles vijjogó hang, és vörös csíkok kezdenek el ugrálni a szeme előtt. Igaz, ezt a funkciót egy gombnyomással akár ki is lehet kapcsolni.

A gyalogosfelismerő-rendszert most nem teszteltük, egyszerűen nem találtunk olyan szuicid hajlamú ismerőst, aki akár még nagymennyiségű alkohol elfogyasztása után is kötélnek állt volna. De elhisszük azt, amit a Volvo állít, vagyis hogy a rendszer képes 35 kilométer per órás sebességig megállítani a kocsit egy ember előtt. Már, ha nem nyomjuk a féket. Ellenkező esetben szomorú lehet a történet vége. (lásd: http://automenedzser.hu/tesztek/20100708_volvo_s60_bemutato.aspx)

Szép és hasznos az autót körbepásztázó kamerarengeteg, bár hiába a visszapillantókon az okos kamera, magukat a tükröket simán el lehet vinni úgy, hogy semmi nem figyelmeztet a veszélyre. Pontos a tolatókamera is, s a visszaadott kép a központi konzolon még komoly politikai viharokat kavarhat. Tolatás közben ugyanis, ha netán túl közel merészkedünk a garázs falához, vidám kis piros négyzetek figyelmeztetnek a koccanásveszélyre. Na, ezek után szomorkodjanak azok az államtitkárok, akiknek tavasszal le kellett adniuk az Audi kulcsát! Nem csodálkoznék, ha a baloldali frakció egy emberként ülne át Volvókba.

Sajnos, a brutális fogyasztása is emlékeztet a régi, 2,3-as szívómotoros automata Saabomra, ami városban akár 15 litert is szippantott. A 15 évvel később gyártott Volvo megelégszik 13,5 liter benzinnek, igaz, van is anyag, amit mozgatni kell. Éjszakai forgalomban (vagyis forgalom nélkül) 11 literrel is elmegy, ez az autópályán csupán 9 liter 130-nál, míg 100 körül – tempomattal – leszorítható 6,5-7 literre. Vegyes használatban azonban nekünk csak nagy nehézségek árán sikerült 11 alá vinni, nem is értjük, hogyan adhatott meg a gyár 8,3 litert. Szóval, jól jön, hogy a benzintankba 67,5 liter üzemanyag fér el.

Izsák Norbert

További képek a galériában. Kattintson a képre!

am