„Arról, hogy a magyarok hogyan viszonyulnak az arabokhoz, nem igazán szoktunk beszélni”
Egy muszlim-magyar kapcsolat nemcsak a szerelemről, hanem a kultúrák találkozásáról és összecsiszolódásáról is szól. Ilona, az Egyesült Arab Emírségekben élő magyar nő azt mondja, a kívülállóknak általában két dolog jut eszükbe róla: vagy gazdag lehet, vagy elnyomott feleség. Pedig a helyzet ennél sokkal emberibb és hétköznapibb. A hidzsábot már magától értetődően hordja Abu-Dzabiban, Budapesten, a migránsellenes plakátok között viszont gyakran elfogja a düh.
„Elnézést, de nekem ehhez kell egy tükör” – mondja Ilona, és jobb híján a púderes dobozát pattintja fel. Rutinosan helyezi fel a finom anyagból készült, mályvaszínű hidzsábját, majd aprólékos, de gyors mozdulatokkal rendezi el arca körül a redőket.
Lopva szétnézek, vajon feltűnést kelt-e a belváros szívében, hogy egy nő kendővel fedi el haját, de a Deák téri turisták ránk se hederítenek. Talán más lenne a helyzet, ha a négyes-hatoson utaznánk, amelynek megállói nem olyan rég még tele voltak migránsellenes plakátokkal.
„Ott nem szívesen viselném” – pillant fel sokatmondóan hidzsábja mögül, amelyet csak a mi kedvünkért vesz fel, itthon egyébként nem hordja. „Az iszlám tanárom szerint, ha nem véd meg a hidzsáb, akkor vedd le, mert elveszti az értékét” – mondja, majd kezébe fogja a tükröt és minden szögből megvizsgálja magát, közben pedig arról mesél, hogy milyen reakciókat szokott kapni, amikor szóba kerül, hogy egy Egyesült Arab Emírségekbeli férfival él Abu-Dzabiban: „automatikusan két dolog jut az eszükbe, hogy gazdag lehetek, vagy elnyomott feleség”. Mire ezt kimondja, az utolsó hajtűt is eltünteti a kelme ráncai között.
Az Emírségekben sem az égből hull a pénz
„Persze, jól lehet keresni, főleg, ha tudást viszel az országba, de meg is kell dolgozni érte. Általában 10-12 órákat húztam le, és az sem volt ritka, hogy a műszakom után este 11-kor behívtak újra dolgozni” – emlékszik vissza azokra az időkre, amikor látványtervezőként dolgozott egy multinál, ám akkor sem unatkozott, amikor stewardessként az Etihad repülőgépein repkedett különböző földrészek között.
Az Emírségekben egyébként vasárnaptól csütörtökig tartanak munkanapok, nem ritka, hogy 10-12 órás lesz az eredeti 8 órás munkanap, a kétkezi munkások pedig ennél is többet dolgoznak. Azonban – az egykori légi kísérő tapasztalatai szerint – a munkavállalók nem igazán élnek panasszal. Mondjuk nincs is nagyon kinek, hiszen az alkalmazottak jogi védőhálója igen hiányos, és ezért korábban több kritika is érte az országot. A visszaélések elszenvedői rendszerint az Ázsiából érkező bevándorlók, közülük kerülnek ki a szobalányok, takarítók, házvezetők, bébiszitterek, az építkezéseken dolgozók többsége, míg az egyéb munkaköröket a nyugati országokból érkező expatok töltik be.
Ilona a saját területén nem tapasztalt visszaéléseket. A légiutaskísérő munkát azért adta fel, mert egyszerűen elege lett az életmódból és vissza szeretett volna térni az eredeti munkakörébe. „Egy mesterséges buborékban élsz: rengeteget keresel, amikor pedig nem repülsz, szabad bejárásod van a legjobb partihelyekre, ahol ingyen vagy kedvezményesen ehetsz, ihatsz. A partizás része hidegen hagyott, otthon is inkább a fiúkkal lógó lány voltam. Így találkoztam Hameddel (a nevet Ilona kérésére megváltoztattuk – a szerk.) is, emlékszem, épp meccset néztünk a barátaimmal. Megmondom őszintén, nem igazán terveztem, hogy egy muszlim, ráadásul helyi férfiba leszek szerelmes, és amikor ez mégis megtörtént, kicsit kétségbe is estem. Tudtam, hogy nehéz menet lesz sok szempontból” – meséli, és nem is tévedett nagyot.
A helyiek kiváltságosak
Szó szerint. Az állampolgárok, akik az ország népességének csupán 12 százalékát teszik ki, kivételezett helyzetben vannak, az állam intézményesen kényezteti őket. Alanyi jogon sokféle támogatást és juttatást élveznek születésüktől kezdve egészen a halálukig. Külföldinek ezt a státuszt nagyon nehéz megszerezni, még azoknak sem jár egyértelműen, akik tősgyökeres emírségekbelivel kötnek házasságot.
„A helyiek általában kedvesek, ugyanakkor zárkózottak és mindemellett rendkívül büszkék a származásukra. Bárkit szívesen látnak ugyan az országukban, de a családba csak ritkán fogadnak be idegeneket.” Ezt Ilona is megtapasztalta, mióta együtt van Hameddel. „Nem igazán tudtam magam befogadtatni az elmúlt öt év során” – mondja, hozzátéve, hogy család reakciója helyi viszonylatban nem egyedi, mert hiába nagy a kulturális keveredés Abu-Dzabiban, a vegyes házasság meg mindig nem bevett szokás a helyi születésűek között.
„Just a gold digger” – vagyis aranyásó. Ez az, amit sokan gondolnak azokról a nyugati, fehér nőkről, akik helyi férfiakkal mutatkoznak. Ilonát érthetően zavarja, hogy a dubajozó jelenség miatt a legtöbb fehér nőnek meg kell küzdeni ezzel a sztereotípiával, és szerinte Hamed családjának ellenérzéséhez is hozzájárul az Emírségekben elterjedt nézet. „Elfogadtam, és egyébként ez otthon is előfordulhat párválasztás során” – zárja rövidre a témát.
Nők hidzsábban, nők a kormányban
„Az arab országokban történő pozitív változások hírei csak nagy ritkán jutnak el a nyugatra” – mondja Ilona, akit ez egyre inkább zavar, hiszen ő is arab országban él, immár hetedik éve. Szerinte azt például csak kevesen tudják, hogy az Emírségekben az elmúlt évtizedekben sokat tettek a nemek egyenlőségéért. Példaként említi, hogy a kormányban kilenc nő ül, míg a parlamentjüknek a felét teszik ki a nők. A jogrendszerük ettől még erősen férfipárti, de az kétségtelen, hogy az Egyesült Arab Emírségek tesz azért, hogy emberi jogokat betartsák – a saját kulturális környezetükben.
Ilona szerint érthető, ha a nyugatiak számára furcsa, hogy a haladó gondolkodás mellett a hétköznapokban jelen vannak a régi kulturális, vallási szokások is. A tömegközlekedésen például szabadon utazhatnak együtt a nők és a férfiak, de mindenhol van úgynevezett Ladies Area, ahová viszont csak nők szállhatnak fel, és súlyos pénzbírságra számíthat az a férfi, aki ezt nem tartja tiszteletben.
A ruházkodáshoz is számos tévhit kapcsolódik a nyugati közbeszédben, például gyakori elképzelés, hogy az arab országokban szigorú előírások határozzák meg, hogyan öltözködjenek a nők. Valóban léteznek olyan konzervatív helyek, ahol az erkölcsrendész bottal figyelmeztet, ha kilóg pár hajszál a hidzsáb alól, de például Dubajban és Abu-Dzabiban a helyieket nem kötelezi szigorú ruhaviselet. Mégis, az Emírségekben a legtöbben a Korán előírásai szerint öltöznek: sok helyi nő abaját, míg a férfiak zöme fehér kandurát, bokáig érő, hosszú ujjú fehér ruhát visel fehér fejkendővel. Ilona azt mondja, ez a meglehetősen szerény és visszafogott viselet általában a legnagyobb státuszszimbólum az Emírségekben.
„Korábban a munkahelyemen átlagos európai öltözékben dolgoztam, munkán kívül viszont egy idő után elkezdtem hidzsábot, illetve abaját is hordani, először csak azért, hogy jobban passzoljak a helyi képbe. Egy idő után aztán úgy éreztem, ez így nem őszinte, és ma már mindenhol hordom őket. A párom és köztem egyáltalán nem téma, hogy leveszem, vagy felveszem, nekem ezeknek a ruhadaraboknak a viselése egyszerűen a mindennapjaim része, büszkén és önszántából hordom. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, még itt Abu-Dzabiban sem. Sok nőre gyakorolhat nyomást a férje, a családja, a társadalmi elvárások, hogy szabályos iszlám öltözékben járjon saját meggyőződése ellenére” – magyarázza Ilona.
Ilona szerint az Emírségekbeli nők helyzete nem sokkal különbözik a magyarországi nőkétől, elfogadott, hogy egy nő vezetői státuszban dolgozik, támogatják a nők továbbtanulását, karrierépítési terveit. Ilona például nemrég hozott létre egy saját kerttervező céget, amire ő és Hamed is büszke. „Minden nap biztat és segít, hogy sikeres legyek.
Biztos akadnak olyan családok, ahol szeretnék, ha a nő inkább otthon maradna, de ez véleményem szerint nem vallás, hanem inkább gondolkodásmód kérdése. Nem a hit, hanem a tanulatlanság a káros, nemcsak az Emírségekben, hanem szerte a világon
– mondja, és még megjegyzi, hogy az Emírségekben kétszer annyi a diplomás nő, mint a férfi. Az olyan országokra, ahol a nők elnyomott státuszban élnek ez nem igazán jellemző.
Két világ között
„Hameddel mindketten kíváncsiak vagyunk a másik kultúrájára, szokásaira, és tiszteletben tartjuk őket. Ha Budapesten vagyunk, természetesen ő is alkalmazkodik. Itt például úgy öltözködik, mint bármelyik hozzá hasonló fiatal, a kandurát otthonra, vagy más olyan külföldi városokra tartogatja, ahol nem bántják, hanem tisztelik érte. A nyugati országokban nem hordja, sőt, az Emírségekben kimondottan figyelmeztetik a helyieket, hogy ne viseljék a nemzeti ruhájukat olyan külföldi országban, ahol nem szokás. Mint a legtöbb helyi, ő is büszke a származására, tiszteli a vallást, de nem erőlteti a szokásait és hitet másokra” – mondja Ilona. A párja tudja, hogy milyen a saját kultúrájától eltérő országban élni, hiszen tanult és élt is Amerikában, Franciaországban és Angliában, ahogy az sem ismeretlen érzés számára, amikor valakit a bőrszíne, a származása miatt megítélnek. Érthető, ha llona félti a párját Magyarországon, ahol a kormány a Közel-Kelet háborús konfliktusai elől menekülőkből ellenségképet kreált.
„Igaz, az Egyesült Arab Emírségek sem nyitotta meg a határait a menekültek előtt, nagy különbség viszont az, hogy ott nem folyik gyűlöletkeltés, és míg itthon egyre nagyobb az idegenellenesség, addig az Emírségekben békében élnek egymás mellett a nációk és a vallások. Arról pedig, hogy a magyarok hogyan viszonyulnak az arabokhoz, a muszlimokhoz, nem igazán szoktunk beszélni, de Hamedről egyébként is leperegnek az előítéletek,
megszokta, hogy az arabokat sok helyen fenntartással fogadják. Inkább én vagyok az, akit vissza kell fogni.
Például, amikor a magyar reptéren az egyik ellenszenves reptéri dolgozó feltartott minket, csak mert gyanúsnak találta Hamed útlevélképét, ugyanis azon tradicionális fejkendőt visel. De akkor is alig bírtam magammal, amikor egy idős nő a buszon olyan gyűlölködve nézett Hamedre, mintha bombát rejtegetne a zakója alatt” – emlékszik vissza néhány kellemetlen budapesti esetre, aztán vidámabb témára vált.
„Jó látni, ahogy a családom közelében feloldódik. Budapesten például bátran megölel, vagy megfogja a kezemet. Ezeket Abu-Dzabiban nyilvános helyen nem szoktuk csinálni, nem azért, mert megbüntetnének minket, hanem azért, mert nem illik, nem szokás. Egy dolgot viszont nem tud megszokni: hogy a magyarok sokszor nagyon pesszimisták. Ebben sajnos igaza van, hazajövök, és arcul csap az apátia és a negatív hangulat. Azt vettem észre, hogy Budapesten szorongóbbá válok. Abu-Dzabiban biztonságban érzem magam, szeretem, hogy békében élnek egymás mellett a különböző országokból, kultúrákból érkezők, hogy az autóm zárjában hagyhatom a kulcsomat, mert nem kell attól félnem, hogy ellopják, hogy az emberek rám mosolyognak. Az Emírségek szerintem szép példája annak is, hogy az iszlám vallás nem áll ellentétben a tudományokkal, művészetekkel és a fejlődéssel” – mondja, miközben egy gyönyörű fa pipát vesz elő apró táskájából.
Ezt az Emírségekben főleg a férfiak szokták szívni. A nőknek nem illik – mondja, majd nagyot szív belőle. – Hogy mi szól hozzá Hammed? Mit szólna? Ő vette nekem.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
