© Gyimesi Zsuzsa

Kezdetben vala a középkori kolostorok szegény, jó barátainak böjti eledele, a darabka árpakenyér és egy korsó víz. Nem tudjuk, nagy elhivatottságukban vigasztalták-e magukat azzal, amivel az egyszeri ember: kenyeret, haját, bélit enni, az mindjárt három fogás, vízzel keverve pedig maga a leves…

Ám a legszigorúbb perjelnek sem volt ellenére, ha ünnepnapokon a víz borrá változott. Az első igazi kenyérleves mindjárt be is került a Gyógyítás Könyvébe (!), azaz a XIV.-XV. századi kéziratos receptgyűjteménybe: "Végy szeleteket jófajta cipóból. Vedd a póréhagyma fehér törzsét és szeleteld fel, áztasd bor, olaj és só kevercsébe. Pirítsd meg a kenyeret és tedd szépen tányérra, merjed reá a levet és úgy tálalhatod.”

A serital kedvelői ezt persze nem hagyhatták annyiban. Naná, hogy föltalálták a sörös kenyérlevest: a vajas, világos rántást fele-fele arányban húslevessel, sörrel felöntik, felfőzik, sózzák, tíz percig forralják. Tejszínnel, szerecsendióval ízesítik, pirított kenyérkockákat adnak hozzá, és paprikával meghintve tálalják.

A „másnapos levesek” – szorul magyarázatra? – sorát a dél-cseh kyselo vezeti. Itt már meg sem kell sütni a kenyeret, elég, ha van negyed liternyi kenyérélesztőnk. (Félliteres lábosba negyed liter langyos vizet öntünk, szétmorzsolunk benne 3 dkg élesztőt, belekavarunk 3 púpozott evőkanál  lisztet, hozzá hajintunk egy darabka kenyérhéjat, aztán letakarva sorsára hagyjuk másnapig.) Sós vízben maréknyi szárított gombát némi köménnyel puhára főzünk, besűrítjük a kenyérélesztővel, apróra vágott hagymával tányérokba merjük - na persze úgy, hogy az aljukon némi híg tojásrántotta foglal helyet.

 

© Gyimesi Zsuzsa

Az erdélyi szászok igen takarékos népség, ők száraz fekete kenyérből és megsavanyodott tejből rittyentik  a „kőlevesüket”. A szitán átszűrt savanyú tejet kevés liszttel elkeverik, enyhén sós vízzel felöntik, egyszer felforralják, s már zúdítják is a száraz kenyérre. Lefedve, gőzön türelmi időt kap, míg feltétlenül apróra vágott hagymát vajon világosra pirítanak feltétnek. Sőt, arra is képesek, hogy kenyérlevessel édesítsék az életet: a fehér fajtából szelnek vékony szeleteket, néhány tojássárgáját cukorral kikavarnak, óvakodva forró tejbe csurgatják, elkeverik, a kenyerekre öntik, néhány perc múlva a szájuk szélét nyalják.

Itáliában minden faluban röttyentenek zuppa pavese-t, azaz kenyérlevest. Szikkadt kenyérszeleteket tejjel öntözve, felvert tojással lezúdítva, sózva, borsozva, reszelt parmezánnal megszórva tepsiben átsütnek. Valamely húslét felmelegítve tányérokba mernek, és mindegyikbe jókora szelet sült, tojásos, sajtos kenyeret kerítenek. Bőven hintik rá az apróra metélt snidlinget. Az ínyenc toszkánok persze paradicsommal házasítják kenyerük maradék javát. Darabolnak pár fej lilahagymát, húsos, édes paprikát, zellerszálat, legalább három kövér, lehajazott paradicsomot. Olívaolajon megfuttatják, liter vizet  öntenek rá, összefőzik szép lassan a rakományt. Közben fokhagymával bedörzsölt kenyeret pirítanak, óvatosan tojássárgáját csúsztatnak rá, tányér aljára ügyeskedik. A levest rámerik, sajttal bőven meghintik.

© Gyimesi Zsuzsa

A spanyolok meg a portugálok nem lacafacáznak. Jókora kenyeret kerítenek a tálakba, majdhogynem csak sós, borsos forró vizet zúdítanak rá, s a tetejére ütik a tojást.

A kenyérleves akkor s attól lesz trendi, hogy egy neves konyhamester étlapra szedi, mert a maradékokkal kezdeni akar valamit. Például Bíró Lajos (Bock bistro, executív chef) is sajnálta kidobni – hála az ízlésének – a pácok, párolások sok zöldséges melléktermékét. Összeturmixolta, zöldborsót, spenótot mindig hozzáadva, hogy markáns zöld stichet adjon a holminak. Juliannra vágott zellerszárral megszórta, pirítósra ültetett buggyantott tojással megkoronázta, fokhagymás olívaolajjal körbecsurgatta, és beetette népével „kőlevesét”. Így az új kenyér ünnepe táján ajánljuk jó szívvel mindenkinek, tűzijáték előtt s után.