„Az Apollo–11 programjában kitűzött feladatok tudományos értékéről szólva ki kell emelnünk a tudósok nagy érdeklődését olyan feladatok iránt, mint a talajminták vétele és elemzésük. (...) Ám figyelembe kell venni, hogy mindezek a feladatok elvben önműködő állomásokkal is megoldhatók” – idézte a Magyar Nemzet az Anatolij Blagonravov szovjet akadémikussal a Novosztyi hírügynökség által készített interjút 1969. július 25-én. A tudományos fejtegetésnek álcázott kommentár valójában az amerikai űrprogram világraszóló sikerének relativizálását célozta, négy nappal az után, hogy Neil Armstrong és Edwin Aldrin Apollo-űrhajósok a Hold felszínére lépve kitűzték ott a csillagos-sávos lobogót. Nem véletlen, hogy az akadémikus a továbbiakban fanyalogva azt fejtegette: „az űrhajósok létbiztonságával kapcsolatos nehézségek folytán (például a jelentéktelen mennyiségű oxigénkészlet miatt) tartózkodásuk ideje a Holdon korlátozott. A holdkomptól való eltávolodás lehetséges sugara sem nagy. Ráadásul a befogadóképesség és a megengedhető terhelés korlátozza nagyobb mennyiségű tudományos kutató, távmérő berendezés és áramforrás használatát.”

A jövő a szovjet verzióé – jutott el Blagonravov az obligát következtetésig –, amely először automata holdszondák segítségével telepít majd lakható holdbázisokat, méghozzá már a következő évtizedben. Ezekben a kutatók, úgymond, akár évekig is biztonságban tanulmányozhatják a világűr titkait. (Az Élet és Tudományban a Holdra szállás 30. évfordulóján megjelent összeállítás szerint ezek a tervek nem csupán propagandalózungok voltak. A szovjetek az 1970-es évek legelejére már elkészítettek egy önjáró holdautót és egy automata kutatóbázist, és ez utóbbi tizenegy hónapon át faggatta a Hold felszínét. Az Apollo-expedíciók után azonban okafogyottá váltak a további emberes expedíciók, amelyekről a birodalmi adminisztráció mégis csak 1976-ban mondott le.)

Neil Armstrong fotója Buzz Aldrinről © NASA

A szovjet–amerikai rivalizálás aktuális állásáról persze csupán a sorok között olvasva lehetett kisilabizálni a lényeget. Az 1969. július 13-án a Hold felé indított Luna–15 nevű szovjet szondáról például még azt sem árulták el, hogy mi – tudniillik kőzetmintavétel – a célja. (Ezt a brit Jodrell Bank Obszervatórium révén nemrégiben előkerült, eddig elveszettnek hitt hangfelvételek is alátámasztják.) A béketáborbeli sajtó erről jobb híján csak nyugati találgatásokat idézett. „A hétfő reggeli nyugatnémet lapok (...) idézik a TASZSZ (a szovjet állami hírügynökség) erről szóló közleményét, s hozzáfűzik azokat a Nyugaton már korábban elterjedt feltevéseket, hogy az újabb Hold-szonda talaj- és kőzetmintát vesz majd a Holdról, és így tér vissza a Földre” – szemlézett például a Magyar Nemzet július 14-ei száma.

A Luna–15 után három nappal indított Apollo-misszió kapcsán ugyanakkor a hazai napilapok nem maradtak le egyetlen botrányszagú hírmorzsáról sem. Például arról, hogy Spiro T. Agnew, az USA alelnöke „a rajtot követően kijelentette, hogy az amerikai űrkutatásnak most a század végéig embert kell szállítania a Marsra. A törvényhozásban több politikus haladéktalanul lecsapott a kijelentésre, követelve, hogy az űrhajózásra fordított milliárdokat előbb az égető szociális kérdések megoldására használják fel. A Fehér Ház sürgősen bejelentette, hogy az alelnök (...) ezúttal csupán magánemberként beszélt, és a Mars-űrhajó nem jelent hivatalos programot” – zárta a leszállást négy nappal megelőző beszámolóját a Magyar Nemzet.

A jenki űrhajósok magyar idő szerint 21-én hétfő hajnalban értek Holdat, így a napilapok csak másnap tudtak részletesen beszámolni az eseményről. A címlapokon tálalt aprólékos híradások mindegyike kitért – nemegyszer dőlt betűvel nyomatékosítva – arra, hogy a Sas becenevű amerikai holdkomp automatikája csődöt mondott, és Armstrong „az utolsó pillanatban kézi vezérlésre tért át”, mivel a jármű „nyílegyenesen egy futballpálya nagyságú kráter s a tőszomszédságában lévő sziklák csoportja felé tartott”. Arról már jóval kevesebb szót ejtettek, hogy a Luna–15 fél nappal később, elrontva a fékezést, üstökösként csapódott be a Föld égi kísérőjébe. A sajtóorgánumok a TASZSZ-jelentést idézve csupán annyit említettek meg, hogy a szonda „Holdat ért és befejezte pályáját”, illetve szűkszavú tárgyilagossággal az önműködő navigációs rendszerek – bővebben nem taglalt – tudományos eredményeit emlegették.

Az amerikai bravúrhoz egyébként a Népszabadság külön keretben közölt kommentárjában gratulált – ahogy azt a Nixon elnöknek táviratozó Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke is megtette –, de szerkesztőségi publicisztikájában már arra hívta fel a figyelmet, hogy „aligha akadt egy is a televíziót figyelő százmilliók közül, aki ne gondolt volna arra, hogy az Apollo Saturnus rakétája nemcsak az ember Holdra repítésére alkalmas, hanem a civilizáció elpusztítására is. (...) Az űrverseny nem csak nagy nemzetek bámulatra méltó vetélkedése egyetlen, közös cél szolgálatában. Egyszersmind kozmikus vetülete az emberiség megosztottságának is. (...) Nem feledheti az emberiség azt sem, hogy hadi és háborús célokra használja ugyanez az állam erőforrásainak sokkal nagyobb hányadát itt a Földön.” Hidegháborús kritikába burkolta tudósítását a Világ Ifjúsága című, az ifjabb korosztályokat meglepően naprakész, bár erősen szűrt nyugati bulvárhírfolyammal is ellátó, a mai retrokedvelők szemében igen tetszetős külcsínű havilap. Az augusztusi számban közölt, az „emberiség mellének szegezett” atomrakétákról szóló összeállítás kiemelte az Apollo–11-et szállító hadieszközt mint gyilkos fegyvert.

Poétikusabb, bár nem kevésbé moralizáló hangot ütöttek meg a holdséta előtti hét végén megjelenő Élet és Irodalom vezércikkei. „S most Akarattya felől a mindenség mechanikája hangtalanul betolja a zúgó tó fölé a világirodalom egyik legrégibb kellékét, a Holdat” – kezdett például Vajda Miklós Búcsú a Holdtól című lírai siratójába. Miután pedig felvázolta a rút, „varázstalanított” jövőt, „Ne haragudj, jobb ha megmondom: nem lehetsz többé az, ami voltál” sóhajjal merengett a modern civilizáció fonákságain. Üdítő kivétel volt a következő években a Hold-kutatással szinte minden számában foglalkozó Élet és Tudomány, amely bátran azt hangoztatta szerkesztőségi vezércikkében, hogy „a Hold meghódítása (...) az egész emberiség erőfeszítéseinek nagyszerű eredménye”.

A magyar sajtóban aztán igen hamar a békekongresszusok, barátsági szerződések, az új gazdasági mechanizmus eredményei és a vietnami háború hírei szorították háttérbe a nagy eseményt. Július utolsó napjaiban egyébként a tömegtájékoztatás már néhány soros hírre sem érdemesíthette azt a csődületet, ami a budapesti amerikai nagykövetség előtt támadt, amikor afféle országimázskellék gyanánt ingyen osztogatták az – egy évvel korábban ugyanott még Johnson elnök bábuját égető – állampolgároknak az emberiség nagy ugrásának aposztrofált holdséta sokszorosított propagandafényképeit.

VAJNA TAMÁS