Az Elhallgatott múlt – A pártállam és a belügy című kötet (a két szerző, Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián) remek áttekintést ad az állambiztonsági szervek és a kommunista párt kapcsolatairól, a Belügyminisztérium különböző profillal létrehozott, de szorosan együttműködő osztályairól. A kötetben van néhány igazán figyelemre méltó ábra, melyen érdemes eltűnődni.

Itt van például egy egész oldalt betöltő sematikus vázlat a pártállam szerkezetéről: hatalmas, többrétegű kúpot ábrázol, és feltűnően hasonlít egy lövedékhez vagy egy űrhajó hajtóművéhez. Külső burkát és a csúcsát alkotja az MSZMP, az alapszervezetektől egészen a Központi Bizottságig, majd a felette álló Politikai Bizottság. Belül kaptak helyet a helyi és országos tanácsi szervek, valójában az egész államapparátus, a hierarchikusan szervezett igazságszolgáltatással, az országgyűléssel, a minisztériumokkal, a minisztertanáccsal és az elnöki tanáccsal együtt.

Az egész struktúra hihetetlenül bonyolult, valóságos labirintus, mely számtalan ponton kapcsolódik egymáshoz. A legkisebb falvak tanácsainak munkáját is felügyelték a pártszervezetek, melyek közvetlenül tájékoztatták feletteseiket, ha például kifogásuk volt a „szakmai vonalon” hozott döntések ellen. De mert a szakmai vezetők is tagjai voltak a pártnak, adott esetben ők is mozgósították politikai kapcsolataikat, így az érdekek konfliktusát soha nem lehetett megnyugtatóan lezárni, csak átmenetileg, a mindenkori erőviszonyoknak megfelelően.

Tegyük mindehhez még hozzá, hogy az információáramlás mind a párt, mind az államapparátusban egyszerre irányult alulról felfelé és felülről lefelé, teljesen zavaros volt, és alapjában véve szóban történt. A legfontosabb, telefonon elhangzott utasításokat, melyeknek végrehajtását elvárták, soha senki nem adta írásba. Így elképzelhetjük, miféle zűrzavar alakult minden olyan probléma esetében, melynek elintézése a mindennapi rutin szintjét meghaladta.

Erről a bonyolult ábráról az embernek a rendszerváltás óta szünet nélkül zajló államreform jut az eszébe. Ennek legújabb gyöngyszeme a napokban végrehajtott kormányátalakítás, az új minisztériumok létrehozása, az „államirányítási struktúra” racionalizálása, alkalmazása a „változó igényekhez”. Az első lépcsőben két összevont minisztérium, a Gazdasági és Közlekedési, továbbá az Önkormányzati és Területfejlesztési helyén három minisztérium jött létre: a három tárca irányítását egyesítő Közlekedési, Hírközlési és Energiaügyi, a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági, továbbá az Önkormányzati Minisztérium.

Molnár Károlynak, a kutatás-fejlesztésért felelős tárca nélküli miniszternek a 103/2008. (IV. 29.) Kormányrendelet szerint a K+F mellett a technológiai innovációt, továbbá a tudománypolitika koordinációját kell ellátnia. Ám a tudományra és a kutatásra fordítható költségvetési források felett továbbra is az Oktatási és Kulturális Minisztérium rendelkezik majd, ezért nem lehet kizárni, hogy a rektori konferencia korábbi elnökének iratok gyártásán és a reprezentáción kívül nem sok feladata lesz. Draskovits Tibor, aki az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium élén lehet a belügy és az igazságügy gazdája (lásd Bárándy Péter volt igazságügyi miniszterrel készített interjúnkat), mindeddig kevés sikerrel tudta a két szerepkört egyidejűleg ellátni.

Ki képes legalább vázlatosan lerajzolni a jelenlegi kormány döntéshozási mechanizmusának struktúráját? Ha a pártállami séma egy lövedékhez vagy űrhajóhoz, ez leginkább egy óriási dugóhúzóhoz hasonlít. Abban közös 1990 előtti elődjével, hogy a vezetés tagjainak ismeretei mindenekelőtt a különféle egyeztető mechanizmusok rejtelmeire, illetve a párhuzamos, rivalizáló döntéshozó struktúrákra irányulnak, ugyanakkor az egész apparátus, ugyanúgy, mint a hatvanas vagy a hetvenes években, alig tud valamit magának a társadalomnak a működéséről. Amikor szinte egyik évről a másikra több tízezer gyerek tűnik el az addig prosperáló és támogatott művészeti oktatásból, amikor egyetlen minisztériumnak sem állnak rendelkezésére pontos adatok arról, milyen jogcímeken és mekkora segélyeket vesznek fel a polgárok, és amikor a mozgássérültek pontos számáról sincs tudomásuk, mit lehet várni az állami struktúra legújabb átszervezésétől?

Áttekinthetetlen ismérvek szerint bocsátanak el és vesznek fel újra köztisztviselőket és közalkalmazottakat. Az állampolgárok nyilvántartását arra alapozzák, hogy a lehető legtovább, a lehető legtöbb iratot kell saját magukról otthon megőrizniük, melynek alapján majd döntenek az ügyeikben. A társadalombiztosítás nyilvántartási rendszerében óriási lyukak tátonganak,. Eközben azonban a csúcsokon szaporodik az államtitkárok száma, és új, tapasztalatlan emberek hozzájuk hasonlókat vesznek fel az általuk kitalált kormányzati feladatok elvégzésére.

De mielőtt elhamarkodottan arra következtetnénk, hogy miderről az „átkos” tehet, a szocialista múlt terheit hordozzuk még ma is, idézzük fel Weöres Sándor Az éjszaka csodái című versének néhány sorát:

„Én megmondtam már ezerszer
Hogy hibás a mai rendszer,
Államreform kéne régen,
Persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér…nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!”

Vígláb bácsi panaszát Weöres Sándor ugyanis 1940-ben vetette papírra, hatvannyolc évvel ezelőtt.

Pelle János