„A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége elhatározta, hogy a korábbi évek politikai pereiben ártatlanul elítélt és kivégzett elvtársainknak, akiket a párt Központi Vezetősége már korábban rehabilitált és párttagsági jogukba visszaállított, meg kell adni a munkásmozgalom harcosait, forradalmárait megillető végtiszteletet. Rajk László elvtársat, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő alakját, a Központi Vezetőség s a Politikai Bizottság volt tagját, Pálffy György altábornagy és Szőnyi Tibor elvtársakat a Központi Vezetőség volt tagjait és Szalai András elvtársat, a Központi Vezetőség volt osztályvezető helyettesét a Kerepesi úti temetőben katonai gyászpompával helyezik örök nyugalomra, a munkásmozgalom nagy halottai számára fenntartott sírhelyen.”

Ez az október 3-án született közlemény másnap jelent meg a kommunista pártlapban, a Szabad Népben. A közlemény jelezte, hogy a magyar pártvezetés kénytelen szembenézni a szörnyű múlttal, amikor nemcsak a kommunista párton kívül ellenségként megbélyegzett embereket kezdték üldözni a negyvenes évek végétől, hanem az állampárton belül is megindult a tisztogatás.

Hol van Kádár és Gerő?

A Szabad Nép mindehhez hozzátette: „A Központi Vezetőség, a Politikai bizottság a temetés megrendezésére az alábbi bizottságot küldte ki: Apró Antal, Bata István, Csébi Lajos, Gáspár Sándor, Kiss Károly, Kovács István, Lukács György, Major Tamás, Marosán György, Mező Imre, Mód Péter, Münnich Ferenc és Vég Béla elvtársak.”

Rajk László újratemetése 1956-ban

MTI

A névsor „impozáns”, későbbi '56-os kommunista áldozatok és a megtorlás végrehajtói és elrendelői egyaránt szerepelnek itt. Ugyanakkor a listáról hiányzik október eleji Magyarország két legfontosabb vezetője. Az egyik Gerő Ernő, aki Rákosi társaként fontos szerepet játszott a koncepciós perekben, és aki 1956 októberében éppen a Magyar Dolgozók Pártja, vagyis az állampárt első embere volt. A másik pedig Kádár János, aki akkor lépett előre informálisan a párt második számú emberévé, amikor Gerő 1956 júliusában a párt első titkári posztján felváltotta Rákosi Mátyást.

Kádár távolmaradása sem véletlen azonban a Rajk-újratemetésen. Bár ő maga is utóbb megjárta Rákosi börtöneit, gyászos szerepet játszott a Rajk-per idején, hiszen éppen Kádár váltotta Rajkot a belügyminiszteri poszton, és ezt a tisztséget végig betöltötte az 1949-es koncepciós per idején. Kádár konkrét szerepe a Rajk-perben máig nem teljesen tisztázott, de a politikai vezetés aligha kívánta megkockáztatni az 1956 október eleji forrongó közhangulatban, hogy Kádár maga is exponálja magát az újratemetésen.

Majd következett a temetés napja. Október 6-án a Szabad Nép címoldalán öles cikket közölt: „Soha többé!” címmel. Ebben az írásban a pártlap hangsúlyozza: „Rajk László elvtárs, a magyar kommunista mozgalom kimagasló alakja, Szőnyi Tibor, Pálffy György, a Központi Vezetőség volt tagjai és Szalai András, a Központi Vezetőség káderosztályának volt helyettes vezetője nem az ellenforradalom terrorjának esett áldozatul. Nekik és egész pártunknak tragédiája, hogy a mi rendszerünkben vetették börtönbe és végezték ki őket; hogy a nép és a szocializmus nevében hangzott el a halálos ítélt a párt, a nép, a szocializmus hűséges – haláluk percében is hűséges katonái iránt.”

Szovjet-jugoszláv, jugoszláv-magyar megbékülés

Minthogy ekkoriban újabb látványos állomásaihoz érkezett a szovjet-jugoszláv megbékélés, Moszkva a magyar pártvezetőket is erőteljes nyomás alá helyezte, hogy – a délszláv állam elleni Rákosi-érabeli hidegháborús propagandát felváltva – igyekezzenek kiengesztelni Belgrádot. Ennek köszönhető alighanem a cikk érvelése: „A párt tudatában van annak, hogy Rajk László elvtársnak és más elvtársainknak kivégzése, a szocialista törvényesség sorozatos súlyos megsértése nagyon nagy kárt okozott a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Különösen fájlaljuk, hogy a Rajk-per, amelyet a jugoszláv elvtársaink ellen szervezett provokációhoz kapcsoltak, ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy ezt a provokációt rendkívüli módon kiélezzék. Annál határozottabban kell biztosítani, hogy soha többé ezek a hibák elő ne fordulhassanak.” (A Rajk-per részben a Tito-ellenes, Jugoszláviával szembeni kampány része is volt ugyanis 1949-ben.)

Az sem véletlen ezek után, hogy 1956-ban ugyanezen a napon, október hatodikán számolt be a pártlap arról, hogy „október 15-én találkoznak a jugoszláv és a magyar párt képviselői”. A lap szerint „a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége részéről a megbeszéléseken Gerő Ernő elvtárs (a delegáció vezetője), Apró Antal, Hegedüs András, Kádár János, Kovács István elvtársak vesznek részt”.

A temetés - Kossuth óta nem volt ilyen?

A temetés másnapján a Szabad Nép oldalakon át ismerteti az eseményeket. Az október 7-ei lapszám címoldalán egyfajta vezércikkpótló hírösszefoglaló is olvasható: „Nem lehet számot adni arról – ami ilyenkor szokás – hány ember zarándokolt el a Kossuth-mauzóleum előtt felállított négy ravatalhoz, hányan voltak, akik legalább egyetlen tekintettel elbúcsúzhattak a vértanúktól, s hányan voltak, akiknek nem adatott ez meg – hiszen a tömeg beláthatatlanul hömpölygött némán, megrendülten a temető útjain. Egy bizonyos: Kossuth Lajos temetése óta nem volt még olyan gyászszertartás, amelyen ennyi könnyesen és könnytelenül, de egyaránt megrendült érzésekkel gyászoló ember zarándokolt volna el a Kerepesi úti temetőbe.”

Rajk László

„A munkásmozgalom nagy halottainak emléke előtt a végső tisztelgés délben, tizenkét órakor kezdődött, de már tizenegy órakor megindult Budapest és a vidék népének néma felvonulása. A temető útjain gyülekeztek, várták a tizenkét órát, hogy elvonulhassanak a ravatalok előtt - írta a pártlap. Majd a semleges tudósítás hirtelen átcsap valamiféle érzelmes, indulatos és bocsánatkérő hangnembe: „Megkezdődött a néma tüntetés. Lehet-e erről számot adni, tények, az események egymásutánjában következő benyomások alapján? Nem lehet, hiszen ezrek vonultak el a koporsókra függesztett tekintettel anélkül, hogy egy szó, egy hang hagyta volna el bárki ajkát; csak a szemek izzottak és az arcvonások keményedtek meg, amikor a koporsók oldalán a mártírok nevét olvasták: Szalai András, dr. Szőnyi Tibor, Pálffy György, Rajk László. Mártírok, ártatlanul kivégzett elvtársak – harcostársak, akik a népnek szentelték az életüket. Így kellett találkoznia a népnek velük! Nem, nem lehet csupán gyászról beszélni, amikor e felvonulásról beszámolunk. Nemcsak a gyász érzése némította el az embereket a koporsók előtt – hanem az izzó gyűlölet is, az az emlékezés, hogy ezeket az elvtársakat, ezeket az embereket mint a haza, a nép ellenségeit végezték ki! Elhitették velünk – s mi hajlandók voltunk elhinni rólatok a gyalázatot, bocsássatok meg ezért elvtársak!”

A gyászünnepség

A gyászünnepség hivatalosabb része csak délután kezdődött. A felravatalozott koporsók mellé három óra előtt a Politikai Bizottság tagjai álltak díszőrségként. Pontban háromkor pedig a párt, a szakszervezetek és a kormány vezetői előtt Apró Antal, a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese mondott beszédet. „Soha nehezebb és tragikusabb kötelességet nem teljesítettünk, mint most, amikor pártunk, kormányunk, a Hazafias Népfront nevében, a szocializmust építő forradalmi munkásosztály és egész dolgozó népünk nevében búcsút veszünk kiváló elvtársainktól, Rajk Lászlótól, Szőnyi Tibortól, Pálffy Györgytől, Szalai Andrástól, akiket 1949-ben provokációs, hamis vádak alapján halálra ítéltek” – kínlódott Apró, hozzátéve: „utolsó aktusát végezzük el annak a rehabilitációnak, amelyre pártunk Központi Vezetőségének határozatai és népünk akarata kötelez bennünket”.

Apró Antal

Wikipedia

„Mélységesen fájlaljuk, hogy a súlyos hibák és bűnök elvtársaink tragédiájához vezettek” – folytatta a Kádár-rendszerben egyre magasabb posztokra emelkedő politikus. „1953 előtt pártunk, államunk vezetésében sok esetben a szocializmustól teljesen idegen vezetési gyakorlat kerekedett felül, sokszor megszegték a szocialista törvényességet, megsértették alkotmányunkat, az emberi szabadságot, és ennek következtében a szocializmus építésének ügye és a szocialista humanizmus eszméi sok esetben elváltak egymástól” – hangsúlyozta Apró.

Soha többé

„A párt- és állami vezetésben felelősségre vontuk és vonjuk azokat, akik ezeket a szégyenteljes törvénytelenségeket elkövették. A párt, a kormány mélyen elítéli a történteket. Elvtársaink sírja előtt valamennyi magyar kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amelyeknek drága elvtársaink áldozatul estek” – hangzott a beszéd.

Majd még egyszer megismételte a „Soha többét” Apró: „Elvtársak! Fogadjuk meg Rajk László és a többi elvtárs sírja lőtt, hogy mindent megteszünk a biztosítékok megteremtésére, annak érdekében, hogy hasonló törvénysértések soha többé ne fordulhassanak elő, hogy a párt és a nép – a munkásosztály és a nemzet – a szocialista építés és a humanizmus ügye soha többé ne válhasson el egymástól.”

Szász Béla a rendszert temette - túl korán

Az egyik legnagyobb hatású beszédet ugyanakkor Szász Béla író mondta el a temetésen. Szász maga is vádlott volt a koncepciós perben, amelynek végén kivégezték Rajk Lászlót. Így nem véletlen, hogy kemény hangot ütött meg a temetésen: „Koholt vád, bitó vetette hét évre jeltelen sírba Rajk Lászlót, de halála ma a magyar nép és a világ előtt figyelmeztető jelképpé magasodik. Mert amikor százezrek vonulnak el a koporsók előtt, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végső tisztességet, de szenvedélyes vágyuk, megmásíthatatlan elhatározásuk, hogy egy korszakot temessenek el, örökre eltemessék a törvénytelenséget, az önkényt és a szégyenletes esztendők erkölcsi halottait, örökre veszélytelenné tegyék az ököljog és a személyi kultusz magyar tanítványait.”

Sajnos Szász Béla jóslata és helyzetelemzése nem állta meg a helyét. Az október 6-ai újratemetés ugyan a Rákosi-korszak bukását hozta magával, de az október 23-án kitört forradalom november 4-ei leverése után szörnyű megtorlás következett, ami a Rákosi-rendszer borzalmait idézte, és a hosszú ötvenes évek egész az 1963-as nagy amnesztiáig tartott.