Azok, akik halála évfordulójára villámcsődületet hirdettek a Kossuth térre, azzal, hogy mindenki írja fel az aszfaltra kedvenc Bibó idézetét, előzőleg  felrakták a netre remek kis szövegét is, A szabadságszerető ember politikai tízparancsolatát.

Bibó István

A szabadságtisztelő liberális demokráciának, a toleranciától áthatott politikai kultúrának és a jóhiszeműségre alapozó közéleti erkölcsnek nem volt nála szerényebb, ám ugyanakkor megvesztegethetetlenebb és épp ezért vonzóbb képviselője a mögöttünk hagyott században. 

Bibó persze mindenekelőtt radikális demokrata, vagy másképp mondva plebejus demokrata volt. Írásai és cselekedetei egy olyan demokráciaeszményt képviselnek, amely a nyugati liberális demokrácia intézményrendszerét a szociális felelősség elvét érvényesítve fejleszti tovább. Mert a társadalom állapotát mindenkor az alul lévő milliók helyzetén méri. Demokráciaeszménye tevékeny közösségi polgárt, citoyent feltételez és kíván. Aki érdeklődik a közügyek iránt, felelősséget érez és vállal a közösségéért.  Parlamentáris demokráciát, de eleven önkormányzati élettel, önkéntes szövetkezéssel, gazdag egyesületi, kisközösségi élettel párosítva. Már csak azért is, mert ezek a demokratikus készségek nevelő iskolái.

„Aggodalmasan tárgyilagos, józanul mérlegelő, higgadtan érvelő gondolkodó”. „A legtürelmesebb magyar”, ahogy Szabó Zoltán írta róla, amikor 1960-ban közreadta Londonban Bibó 1945 és 1948 között írt politikai tanulmányait. Miközben a szerzőjük még javában a börtönben ült Vácon. Sugárzóan tiszta, bölcs, mértéktartó 56-os szereplésének, elemzéseinek jutalmául.

Bibó remek kis szöveget írt A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata címmel, valamikor 1938-40 között. A politikai cselekvés elveit, indítékait, motívumait foglalta össze benne a maga számára. Későbbi közírói és politikusi pályafutása, börtönévei és a Kádár-korszakban is tanúsított intranzigens magatartása a bizonyíték rá, hogy a szavait a legkomolyabban gondolta.

Azon töprengek, melyik parancsolat volna ma a legközkedveltebb, ha az új módi szerint netán ezekről is megkérdezné a kormány a választókat? Melyiket találnák a legsugallatosabbnak, az egykori Bibó-hívő szakkollégisták rendszerváltó liberális demokrata politikai közösségéből kinőtt populista jobboldali politikai szövetség közel egy éves kormányzása után?  Amely szövetség mára óceáni távolságba jutott ezektől a bibói evidenciáktól.

Melyiket vajon? A harmadikat? Ami szerint „A szabadságszerető ember a maga vagy más munkája értékének leszállítását, emberi munka kiuzsorázását, vagyoni vagy hatalmi helyzet kihasználását s egyáltalán, semmiféle kizsákmányolást nem tűr, magát vagy mást a maga igazából, világos jogából, megszolgált követeléséből semmiféle erőszakkal, megfélemlítéssel, rábeszéléssel fortéllyal kiforgatni nem engedi”.

Esetleg az ötödiket? „szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki szabadságát és méltóságát veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása…egyéni vagy hatósági hatalmaskodás s az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is fellép.”

Vagy inkább a hetediket? Amely szerint „semmiféle anyagi visszaélést vagy panamát el nem hallgat, sem elfedezni nem segít, bármilyen hatalmas embert kell is ezzel lelepleznie”.

Netán a kilencediket? „minden felismert közérdek ügyében kezdeményezőleg lép fel, minden közérdekű szövetkezésben vagy mozgalomban tehetsége szerint munkájával és adományával részt vesz s igyekszik azt győzelemre segíteni, tisztában lévén azzal, hogy a közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe kerülése egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történhetik.”

Jó lenne hinni, hogy a tizedik sem esélytelen. Amely szerint „a szabadságszerető ember bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom megelőlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándékok győzelemre vihetőségében való hitet.”

De arról is meg lehetne kérdezni a választókat, nem érzik-e ismét időszerűnek azt a bibói mondatot – amelyet a 2006-os gyurcsányi lelepleződés, az őszödi beszéd után oly nagy előszeretettel emlegettünk, akkori ellenzékiek, – hogy a politikában el lehet ugyan követni kisebb-nagyobb hazugságokat, de hazugságra nem lehet rendszert építeni, mert az előbb-utóbb összeomlik.