A fenntartható(bb) életmóddal lehet spórolni is, meg rá is lehet fizetni. Jóval olcsóbb például, ha vegyszermentesen takarítunk, ecettel és szódabikarbónával. Spórolhatunk a rezsiköltségen, ha kevesebb energiát és vizet fogyasztunk az otthonunkban. Emellett azonban vannak jelentős kibocsátással, jókora ökológiai lábnyommal járó tevékenységek: ilyen a repülés, vagy a belső égésű motorokkal közlekedő, tehát a benzines és a dízeles személyautók használata.

A University of British Columbia Sauder School of Business egy kutatása szerint az emberek hajlandóak többet fizetni a repjegyért, ha azzal hozzájárulnak a környezetvédelemhez. A kutatásban részt vevők 14 dollárt fizetnének azért, hogy kompenzálják az utazással kapcsolatos szén-dioxidkibocsátást, azonban nem mindegy, ezt minek nevezzük: karbonkompenzációnak vagy éppen adónak. És az sem, hogy a karbonkompenzáció az üzemanyag termelésének és szállításának, vagy az utazásunknak a kibocsátását „semlegesíti”: az utóbbi szempont már nem villanyozta fel annyira a kutatásban résztvevőket.

Ez volt az elmélet, és most jöjjön a gyakorlat: a német utasok csupán 9 százaléka kompenzálja azt a szén-dioxidmennyiséget, ami a légkörbe kerül azzal, ha repülőre ül – mondta Corinna Gather, a német szövetségi környezetvédelmi ügynökség képviselője a Deutsche Wellének. Ha például Münchenből Mallorcára repülünk, azzal turistaosztályon körülbelül 309-592 kilogrammnyi szén-dioxidot „bocsátunk ki”: ennek kompenzálása a cikk szerint pont 14 euróba kerül. Több légitársaságnál a jegyrendelésnél ezt közvetlenül megtehetjük: így tett a Ryanair, a Qantas, a Lufthansa vagy a Delta is.

AFP / Andreas Arnold

Ugyanakkor arra is kitért Gather, hogy más kutatások még alacsonyabb arányról számolnak be. A szakértő ezt alapvetően arra vezette vissza, hogy a legtöbben nincsenek tisztában azzal, mivel is jár az a környezetre nézve, ha repülőre ülnek, és az sem segít, hogy nem is látják át transzparensen, azok a karbonsemlegesítési programok, amelyeket támogathatnak, hogyan is működnek pontosan.

A kompenzálni vágyó cégek sincsenek könnyű helyzetben: gombamód szaporodnak azok a kezdeményezések, amelyek azt ígérik, kompenzálnak helyettük, azonban nagy a szórás: az egyszerű faültetésen túl az sem mindegy, hogy az adott, sokszor fejlődő országokban működő projektek mennyire járulnak hozzá a helyiek támogatásához, vagy éppen a biodiverzitás megőrzéséhez.

Tankolással a faültetésért

2020 végén 4,7 millió belső égésű motoros autó közlekedett a magyar utakon, ami azt jelenti, hogy a hazai személyautók több mint 99 százalékát fosszilis tüzelőanyagok hajtják. A Shell május 4-én indította el Magyarországon a karbonsemlegesítési szolgáltatását, ami a vásárlók karbonlábnyomának csökkentésére irányul. Ennek keretében, ha a Shellnél tankolunk, a literenként 6 forintért (tehát 40 liter tankolása után 240 forintot fizethetünk pluszban) a vállalat természetvédelmen alapú megoldásokkal foglalkozó programokba fektet: olyan programokat támogatnak világszerte, amelyek az erdőirtások elkerülésén, erdőtelepítéseken és újraerdősítésen dolgoznak, mocsaras, mezőgazdasági, valamint füves területeken is. Ezért a vállalat ún. karbonkrediteket kap: ezeket összevetve a kibocsátásával válhat karbonsemlegessé.

Reviczky Zsolt

Kapitány István, a Shell globális alelnöke arról számolt be a program bejelentésének sajtótájékoztatóján, hogy már 14 országban ezt elindították és nagyon pozitívan fogadták a vásárlók: „Van egy szegmens, akiknek ez igenis fontos” – mondta. De mennyien is vannak? Az alelnök a hvg.hu kérdésére elmondta, hogy azokban az országokban, ahol nagyon jól fogadták az emberek a kezdeményezést, a vásárlók 10 százaléka fizetett a karbonlábnyom csökkentéséért. Az alelnök szerint más cégek hasonló programjaihoz képest ez nagyon jó aránynak számít. Hasonló fogadtatást vár a Shell a magyar vásárlók körében is. Bujdosó Andrea, a Shell Hungary Zrt. Magyarországért és Szlovéniáért felelős értékesítési menedzsere kiemelte azt is, hogy az előzetes vásárlók körében végzett felmérésük bátorította őket a program bevezetésére: eszerint a magyarok még nyitottabbak is felelősségvállalásra, mint a nyugat-európaiak. A Shellt egyébként május végén kötelezte a holland bíróság, hogy 2030-ra 45 százalékkal csökkentse a kibocsátását.

"Zöldre mosási mechanizmus"

Méhes Martina, az Energiaklub ügyvezetője és szakmai igazgatója szerint bár alapvetően számtalan fogyasztói tanulmány eredménye azt mutatja, hogy a fogyasztók hajlandóak akár 6 százalékkal többet is kifizetni egy termékre, ha az valamilyen szempontból fenntarthatóbb vagy „zöldebb”, ugyanakkor ez a fajta felelősséghárítás mind erkölcsi, mind gazdasági szempontból teljes mértékben elfogadhatatlan és számtalan aggállyal jár együtt: „Egyfelől ez egy olyan zöldre mosási mechanizmus, amely lehetővé teszi az egyének számára, hogy zöld bizonyítványt vásárolhassanak maguknak anélkül, hogy valóban megváltoztatnák fogyasztási szokásaikat. Pszichológiai szinten az, hogy egy harmadik félre bízzuk a környezeti hatások semlegesítését, felmenti az egyént a bűntudattól, és kevésbé ösztönöz a túlzott fogyasztás csökkentésére” – mutat rá.

Az Energiaklub ügyvezető és szakmai igazgatója szerint továbbá ez a gyakorlat lényegében engedélyezheti a vállalatoknak, hogy növeljék a kibocsátásukat és általános fogyasztásukat, hiszen az ő szempontjukból ismét egy harmadik félre, az egyénre hárul a felelősség és a költségek megfizetése. „Tehát, a vállalatoknak nem mint B-terv kell arra felkészülniük, hogy miként finanszírozzák a kibocsátás-csökkentésüket, ha a fogyasztók nem hajlandók megfizetni az általuk okozott környezetkárosítást, hanem alapvetően egyetlen A-tervük kell, hogy legyen: viseljék a felelősséget és a költségeket” – hangsúlyozza.

AFP / NICOLAS ECONOMOU

Nem feltétlenül fát kellene ültetni

Méhes Martina szerint azonban nem kell teljes mértékben elvetnünk a szén-dioxid-ellentételezés koncepcióját. „A károsanyag-kibocsátás a mai gazdasági működésünk elkerülhetetlen mellékhatása, így a kiegyenlítés mérsékelheti a kárt, ha helyi szinten már nem tudjuk tovább csökkenteni. Például a megújuló energiával kapcsolatos projektekbe fektető szén-dioxid-kompenzációs alapok általában sokkal jobban teljesítenek, mivel ellenőrizhető, hogy mennyivel csökkentik az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. Egyes vállalatok faültetési projektjei, úgy tűnik, semmilyen különbséget nem jelentenek, sőt: további súlyos természeti károkat okozhatnak” – magyarázza.

Hogy milyen aggályokat vet fel a kibocsátás ellensúlyozása? Méhes Martina szerint ezeknek két fő csoportja van: a tudományos hitelességük és az ezzel való elszámolás, amilyen az ún. addicionalitás is. Ez azt jelenti, hogy a javasolt tevékenység eredményez-e valamilyen "extra jót"  a jövőben az alapállapothoz képest. Így azonban a hangsúlyok is másra helyeződnek. „Ha nincs a kompenzáció, akkor is befektetett volna a helyi önkormányzat, az állam vagy a vállalat megújuló energiákba? Az egy hektár esőerdő védelme azt jelenti, hogy egy másikat apróra vágnak? Akkor is elültették volna azt a fát, ha nincs ellentételezési projekt?” – sorolja az ügyvezető és szakmai igazgató azokat a kérdéseket, amiket a kompenzáció felvet.

Heves vita van a faültetés kapcsán is, ami ráadásul a kompenzáció egyik leggyakoribb példája. „A faültetésekkel kapcsolatban sok kétség merült fel a fák szénmegkötésének mértékével kapcsolatos bizonyítékok minőségével és azzal kapcsolatban, hogy ez hogyan változik. Látszólag ezek a projektek jó befektetésnek tűnnek, de bonyolulttá válik, ha konkrétan szén-dioxid-kompenzációhoz kötjük. A fák 15–35 éves korukig nem érik el az átlagos szén-dioxid-tároló kapacitásukat, és ahhoz, hogy az erdő „ellensúlyai” valóban működjenek, a fáknak minimum egy évszázadig életben kell maradniuk. Mivel tűz, betegség, vihar, pusztulás és illegális erdészeti tevékenységek veszélyezteti őket, nehéz megállapítani, hogy a fa ültetésére kifizetett pénz végül valóban hozzájárul-e valamennyi szén-dioxid megkötéséhez. Továbbá, nehéz kiszámítani az erdőben ténylegesen tárolt szén-dioxid mennyiségét is, ez pedig megnehezíti az ellentételezés számszerűsítését” – magyarázza Méhes Martina.

AFP / Hu Gaolei

Ha pedig a társadalmi és gazdasági megközelítésből is vizsgálódunk, akkor további problémákba botlunk. Méhes Martina szerint csak abban az esetben elfogadható a szén-dioxid-ellentételezés koncepciója, ha szigorú szabályozásokkal és elszámoltathatósággal biztosítjuk annak valós hasznosságát: „Ha a magánszektor vállalhatja a költségeket, ez visszafoghatja az államot a zöld beruházásoktól. Másrészt, ha az egyénre háríthatók a költségek és a felelősség, akkor a vállalatok sincsenek rákényszerítve a tényleges, hosszú távú megoldásokra. Nyugodtan folytathatják a környezetromboló, természetvédelmi projektnek álcázott PR-tevékenységeiket. Tehát az egész mechanizmussal egy ördögi körbe kerülünk, aminek a vége az, hogy minden felelősséget és költséget az egyénre hárítanak, miközben érdemi pozitív változás nem következik be az erőforrások és a természet védelmében.”