Egy vasalódeszka tetején úsztunk be a nyárba
Kemény volt a június is ebben az évben, sok szembenézéssel és erőfeszítéssel, de néhány ember, akivel ebben az elmúlt hetekben a cikkeinkben foglalkoztunk, azt is megmutatta, hogy mi számít igazán. Összegyűjtöttük a hónap legjobb cikkeit az Élet + Stílus és a Kult rovatból.
A koronavírus-járvány egyik felismerése volt, hogy a hősök néha kényszerből születnek, és sokkal jobban hasonlítanak azokra emberekre, akikkel nap mint nap találkozunk, mint azt elsőre gondolnánk. És hogy valóban hősies feladatok vártak rájuk ebben a járványhelyzetben. Mint például a tornatanárra, akire egyszer csak rászakadt a digitális távoktatás, és a lehetetlen küldetés, hogy a távolból bírja mozgásra a gyerekeket.
Vezsenyi László nem tervezte és nem akarta, hogy a neve napokon át visszaköszönjön az újságokban és a közösségi oldalakon, de van, amikor egy ártalmatlannak és viccesnek gondolt ötlet túlnő önmagán. A vasalódeszkás úszásoktatással pillanatok alatt országos hírnévre szert tevő pedagógust az otthonában, Makón látogattuk meg, ahol aztán kiderült, hogy bár egy fél ország röhögött a tanár úr videóján, az ő élete kevésbé alakult ilyen vidáman.
Vezsenyi László nem akar népi hős lenni, és bár harminc éve a pályán van, szeretik a diákjai, a kollégái, most az sem biztos, hogy pedagógus marad.
Pedig jó, kreatív és innovatív pedagógusokra szükség lenne – ezt a mostani járványhelyzet is megmutatta. Ők pedig bebizonyítottak, hogy tudnának önállóbban, a mindenkori helyi feladatokhoz alkalmazkodva dolgozni. De a tanárok elhivatottsága és találékonysága sem változtatott azon, hogy Magyarországon a tanulók egy jelentős részét nem érte el a digitális oktatás, ez a réteg egyébként is a leszakadók közé tartozott, most a lemaradásuk csak fokozódott.
Csapó Benő oktatáskutatónak nem voltak illúziói e tekintetben, amikor interjút adott nekünk. A kiesést szerinte lehet ugyan kezelni, de nem szabad azt gondolni, hogy „a lemaradókat azonos idő alatt, azonos ráfordítással szintre lehet hozni: sok többletidőre, személyes törődésre és eszközökre van szükség a különbségek kiegyenlítéséhez.”
A hátrányból indulást sokan ismerik Magyarországon, de vannak olyanok, akik segítséggel ezt mégis le tudják gyűrni, és nem veszítik szem elől a céljaikat. Júniusban, az érettségik időszakában megnéztük, hogyan is működik a társadalmi felemelkedés.
A miskolci Dr. Ámbédkar iskolában az idei végzősök mindegyike óriási erőfeszítéssel jutott el az érettségiig. Hogyan lehet anyaotthonról anyaotthonra menekülve tanulni? Vagy egy olyan családból érkezve eljutni a sikeres vizsgákig, ahol a feladás a minta? És milyen romaként ragaszkodni az érvényesüléshez egy olyan országban, ahogy – mint a polgárjogi aktivista Setét Jenő fogalmazott: „ma állami akarat van a cigány gyerekek együttnevelésének megakadályozására”? Ezek nyilván olyan kérdések, amelyeknek a megválaszolására sokkal szélesebb körű kibeszélésre és érdemi válaszokra van szükség, mint amit egy olyan kezdeményezés képes adni, mint a Dr. Ámbédkar iskola. Annyi biztos, hogy a miskolci intézmény falai között dolgozók teszik a dolgukat. Lehet utánuk csinálni.
A múlt sérelmeinek és a jelen igazságtalanságainak a kibeszélését országos szintre emelte ebben a hónapban az Egyesült Államokban a rendőri erőszak legújabb brutális megnyilvánulása. George Floyd halála és az azt követő tüntetéssorozat rengeteg kérdéssel szembesítette az amerikaiakat, amelyek közül a legalapvetőbbet egy egész mozgalom igyekszik megválaszolni: mégis mit számít a feketék élete? A Black Lives Matter hiába hosszú ideje hívószava az amerikai közéletnek, mégis sokak számára nehezen érthető. Pedig még a zenészek is segítenek a megértésében.
Hogy miért érzik szükségét, hogy kimondják, a feketék élete számít? Mert ők egy olyan országot látnak maguk körül, ahol másodrangú állampolgárok, és születésüktől fogva abba nőnek bele, hogy a mai Egyesült Államokban egy fekete élet nem igazán ér annyit, mint egy fehér, hiszen – mondják – ahogy a rendőri erőszak megnyilvánulásai vagy a többségi társadalom előítéletei is bizonyítják: még semmit sem tettek, de a bőrszínük már veszélybe sodorja őket.
Amerikai közben arra is rádöbbent most, hogy mit is jelentett annak idején Colin Kaepernick térdelése. Az amerikai futballista protest gesztusát könnyű volt félremagyarázni az elmúlt években, és ezt sokan meg is tették, nyilván nem függetlenül attól, hogy könnyebbnek tűnt felháborodni, mint megvizsgálni a több évszázadra visszanyúló igazságtalanságokat, amelyek a fekete közösségeket érték.
Valami hasonló (ön)vizsgálatot kér a világtól és a kollégáitól Lewis Hamilton, akiből George Floyd halála és a rasszizmus elleni tüntetések kihozták a polgárjogi harcost. A Forma–1-be tizenhárom éve az első fekete versenyzőként megérkező, ma már hatszoros világbajnok sokáig azt az álláspontot képviselte, hogy inkább nem csinál ügyet a bőrszínéből, de most már missziójának tekinti a rasszizmus visszaszorítását. Nem vagyunk biztosak benne, hogy a hófehér Forma–1 nem fogja kényelmetlenül érezni magát Hamilton szembesítése miatt, de a brit versenyző legalább olyan elszánt, hogy változást érjen el, mintha a hetedik világbajnoki címéről lenne szó.
És elszántság kellett ahhoz a változáshoz is, amelyet egy 22 éves labdarúgó ért el Nagy-Britanniában. Marcus Rashfordnak sikerült rávennie (sőt rákényszerítenie) a brit miniszterelnököt arra, hogy a korábbi álláspontjával és döntésével szembefordulva meghosszabbítsa a rászoruló gyerekek ingyenes étkeztetési programját. A brit sajtó egy része rögtön a világ egyik legbefolyásosabb sportolójának nevezte a 22 éves játékost, aki egy kis világosságot hoz ezekbe a sötét időkbe. Az biztos, hogy bebizonyította, a labdarúgás befolyása túlmutat önmagán. Mármint nem abban az értelemben, ahogy a stadionokkal teleszórt Magyarországon, hanem hogy képes egy jó ügy érdekében a mozgósításra, és az erők, az emberek egyesítésére – ami akár giccsesen és nyálasan is hangozhat, de azt senki sem vitathatja, hogy Marcus Rashford a labdarúgás képviseletében pont ezt tette.
Kicsit azt érezhettük az elmúlt hetekben, hogy egy egészen másik ügy is túl nő önmagán, miután a német rendőrség új szálat font a 13 éve megoldatlan Madeleine McCann-rejtélybe. Hogyan lett egyetlen brit gyerek eltűnése a 21. század egyik legismertebb bűnügye? És miért nem hagyja nyugodni a közvéleményt még 13 évvel később sem? Az biztos, hogy a McCann szülők annyira be akarták vésni a lányuk vonásait és a saját tragédiájukat az emberek tudatába, hogy ebben a folyamatban közben belőlük is sztori lett.
Saját magából és a traumáiból csinált sztorit, pontosabban stand-upot Hannah Gadsby, aki idén júniusban tért vissza a Netflixre egy új produkcióval. A humorista két évvel ezelőtt a Nanette című műsorával nagyon bátran robbantotta szét az ismerős elképzeléseinket arról, hogy mi a vicces, és hogy kin vagy min nevetünk, zavarba hozva ezzel a közönségét. Az új show-ja, a Douglas – már sokkal könnyedebb, játékosabb hangnemben – az autizmust járja körbe, és arról szól, hogy a traumák után is van élet.
Hogy milyen élet van a koronavírus-járvány után, azt több cikkben is megpróbáltuk feltérképezni, miután sokan figyelmeztetnek arra, hogy „új normálisra” van szükség, nem mehet minden úgy, ahogy a járvány előtt volt. Ha például tudjuk, hogy a mostani pandémia kialakulásához a biológiai sokféleség drasztikus csökkenése is hozzájárul, amiről pedig mi emberek tehetünk, akkor meg kell tanulnunk tenni is az élővilágért, és helyrehozni valahogyan a természetben okozott károkat. Aszalós Réka ökológus az interjúnkban adott ehhez néhány támpontot. Például, ha csak egy dolgot tennénk a biodiverzitás érdekében, akkor mondjunk le azokról a termékekről, amelyekben pálmaolaj vagy pálmazsír van.
De jó, ha arról is tudunk, hogy az épületeinkkel például jobban szennyezzük a levegőt, mint azzal, hogy közlekedünk. Ha tehát fenntartható jövőt szeretnénk, a passzívházak ebbe az irányba mutatnak egy megoldást. Szekér László építésszel beszéltük át, hogy mitől is passzív egy ház, mennyivel drágább, és miért érheti meg mégis.
Demetrovics Zsolt pszichológussal pedig azt beszéltük át, hogy bár vannak kockázatai annak, hogy a járvány miatti bezártság idején megnövekedett a számítógép előtt töltött idő, akár még pozitív hozadéka is lehet, hogy most munkaeszközként jelentek meg a kütyük a gyerekek életében.
És bár a járvány utáni helyzettel is foglalkoznunk kell, a járvány maga is itt van még velünk, mi meg várjuk, hogy végre elkészüljön a koronavírus elleni vakcina, és végre felszabaduljon az egész világ. Persze, ha valaki annyit beszél a vakcináról és annyit foglalkozik vele, akkor az rögtön gyanús lesz. Főleg, ha ez a valaki Bill Gates, aki az összeesküvés-elméletek híveinek és terjesztőinek köszönhetően egyszer csak a koronavírus Soros Györgye lett.
Már egy öt évvel ezelőtti, profetikusnak bizonyuló beszédében arra figyelmeztetett, hogy az emberiségre leselkedő legnagyobb veszély nem az atomháború, hanem egy vírus, amely milliók életét fenyegetheti. És ezt nagyon könnyű volt kiforgatni úgy, hogy tulajdonképpen Bill Gates szabadította a világra a koronavírust, de legalábbis tuti, hogy hasznot húz belőle.
Az igazi hasznot viszont az az ember könyvelhette el júniusban, aki rábukkant az arannyal és más kincsekkel teli, egymillió dollárt érő ládára, amelyet az amerikai milliárdos, Forrest Fenn tíz évvel ezelőtt rejtett el szándékosan a Sziklás-hegységben azzal a nemes céllal, hogy a felfedezés örömére buzdítsa a fiatalokat. A kincskeresés ősi szenvedélyét mi is át tudtuk érezni, össze is gyűjtöttük a kedvenc kalandfilmjeinket – részben a sikeres kincsvadász tiszteletére, részben a magunk szórakoztatására.
És azt említettük már, hogy végre moziba is lehet menni? Ha mégis színdarabot néznének, továbbra is a vendégeink az Örkény Színház legendás előadásaira!
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
