A fájlcsere legális, illetve illegális vetületeiről korábban már beszámoltunk weboldalunkon. Azóta több, a témába vágó kérdést is kaptunk olvasóinktól, ezért úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy mélyebben is kielemezzük ezt a sokakat érintő témát.

A torrent jogi szempontból kifogásolható

A szerzői jogról
A szerzői jog fogalma nem egyrétegű, a mű felhasználásának minden egyes módjához külön jogosultság és persze jogdíj tartozik. Egy műalkotás lehetséges „életciklusát” végignézve ez így is van rendjén: egy regényből például készülhet forgatókönyv és mozifilm, ezt a filmet levetíthetik a moziban, később kiadhatják videón és DVD-n, amely kölcsönözhető, majd megvásárolható. Ez mind külön felhasználás, amelyből minden felhasználónak csak a maga szeletét kell jogdíjfizetéssel legalizálnia. Ha nem így lenne, akkor az első láncszemnek, példánkban a megfilmesítőnek, vagy az utolsónak, a vásárlónak kellene a mű minden lehetséges felhasználásának jogdíját megfizetnie az alkotó felé, ami természetesen aránytalan és igazságtalan lenne. Ebből viszont az is következik, hogy az adott felhasználásért jogdíjat fizető kizárólag a szóban forgó felhasználás jogát szerzi meg, más típusú felhasználásét nem. Jogi nyelvezetről lefordítva: egy videokazetta megvásárlásával csak az otthoni vagy baráti körben történő vetítés jogát szerezzük meg, a mű egyéb felhasználásának, például forgalmazásának, nyilvános vetítésének, átdolgozásának –a jogait már nem.

A szerzői jogi törvény szerint az alkotónak személyhez fűződő és vagyoni jogai is vannak. Az előbbiek közé tartozik a nyilvánosságra hozatal joga, a visszavonás joga, a névfeltüntetéshez való jog és a mű egységének védelme, míg a második kategóriába a többszörözés, a terjesztés, a nyilvános előadás, a nyilvánossághoz közvetítés, az átdolgozás, valamint a kiállítás joga tartozik. A fájlcsere jogállásának megítélésénél, az előbbiek közül a „nyilvánossághoz közvetítés” lesz az érdekes. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy bár vagyoni jogokról és jogdíjakról esett szó, még senkinél sem kopogtatott a szerzőijogi díjbeszedő, hogy a letöltött Rolling Stones CD ellenértékét bevasalja. Ennek két oka van. 

Az egyik, hogy már fizettünk érte. Minden egyes megvásárolt üres adathordozó árában (pontosabban minden egyes Magyarországon megvásárolt adathordozó árában). Mi több, még a beépített merevlemezek árában is ott lapul a jogdíj. A másik ok, hogy a törvény feltételezi, hogy magáncélra másolunk (vagy töltünk le), és ez a szabad felhasználás körébe tartozik. A magáncélú másolás azonban korántsem az a fajta jolly joker, ahogyan sokan emlegetik. Számos regula köti meg a kezünket, amelyekkel nem árt tisztában lenni.

Egy kis történelem
Érdemes picit visszapillantani a múltba, hogy értsük, miért is vált mára harctérré a szerzőijog-védelem sokáig békés terepe. Amikor 1886-ban megszületett a mai szerzői jogi törvények alapjának tekinthető Berni Uniós Egyezmény, amely biztosította a szerzőknek azt a jogot, hogy műveikről kizárólag az előzetes engedélyükkel készülhessen másolat, azonnal egy kivételt is meghatároztak. Az Egyezmény megengedi, hogy a szabad felhasználás keretében valaki magáncélra másolatot készíthessen egy műről, ha ez közvetve sem szolgálja a jövedelemszerzés célját. Csakhogy akkoriban, alig húsz évvel a Deák-féle kiegyezés után egy ilyen jog biztosításának semmilyen kockázata nem volt a szerzőkre nézve, hiszen – mozgókép nem lévén – egy zeneművet lemásolni legfeljebb a kotta kézzel történő átírásával lehetett (a nyomtatás mindig is engedélyköteles tevékenység volt). Száz évvel később, a 20. század végére a technikai feltételek gyökeresen megváltoztak, míg a szabad felhasználást megengedő jogi környezet változatlan maradt.
A berni Uniós  Egyezmény tehát feltételekhez kötötte a szabad felhasználást, és ezek, szinte változatlan formában a hatályos magyar szerzői jogi törvényben is megtalálhatók:

33. § (1) A szabad felhasználás körében a felhasználás díjtalan, (...) (2) amennyiben nem sérelmes a mű rendes felhasználására és indokolatlanul nem károsítja a szerző jogos érdekeit, továbbá amennyiben megfelel a tisztesség követelményeinek és nem irányul a szabad felhasználás rendeltetésével össze nem férő célra.

Könnyen belátható azonban, hogy a megváltozó technikai feltételek csorbíthatják a szerző jogos érdekeit, így a két szabály együttes alkalmazása – a másolatkészítés szerzői hozzájáruláshoz kötöttsége, illetve a magáncélú másolás megengedése – feloldhatatlan ellentmondáshoz vezetett.
1965-ben a német jogalkotók előtt két alternatíva állt: vagy kijelentik, hogy az addigra már tömegessé vált otthoni másolás nem tekinthető tovább szabad felhasználásnak, hiszen sérti az általános feltételek között megfogalmazott szerzői érdekeket, vagy más módon próbálják kárpótolni a szerzőket és az egyéb jogtulajdonosokat a magáncélú másolás okozta bevételkiesésért. Hogy a német jogászok bölcsen döntöttek ez utóbbi mellett, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az üres adathordozók árába épített kompenzációs jogdíj később Európa szinte valamennyi országában meghonosodott, Magyarország például az elsők között vezette be 1982-ben.
A másik alternatíva egyébként azt eredményezte volna, hogy az otthoni másolatkészítés egy csapásra egyedileg engedélykötelessé válik, az engedély nélküli másolás pedig szerzőijog-sértéssé. Ez természetesen a társadalom széles rétegét kriminalizálta volna a sikeres törvényi fellépés leghalványabb esélye nélkül. Hogy a gyakorlatban ez hogyan nem vált volna be, annak illusztrálására elég megnézni az Egyesült Államok helyzetét, ahol nem legalizálták a magáncélú másolást, és ahol a kiadókat képviselő jogvédő szervezetek magánszemélyek ezreit perlik, egyelőre kevés sikerrel.

Magáncélra legális
Nézzük meg, hogy a jelenlegi szabályozás szerint mire jogosít fel minket, otthoni felhasználókat a magáncélú másolás. A szerzői jogi törvény 35. §. (1) bekezdése így fogalmaz:

Természetes személy magáncélra a műről másolatot készíthet, ha az jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálja. E rendelkezés nem vonatkozik az építészeti műre, a műszaki létesítményre, a szoftverre és a számítástechnikai eszközzel működtetett adatbázisra, valamint a mű nyilvános előadásának kép- vagy hanghordozóra való rögzítésére.

A törvény tehát egyebek mellett nevesíti a szoftvereket, és kivonja azokat a szabad felhasználás köréből, ezért illegális a szoftverek letöltése vagy másolása (leszámítva azt a szintén e törvényben biztosított lehetőséget – 59.§ (2) bek. –, hogy jogos felhasználóként a szoftverről saját célra egy példányban biztonsági másolatot készíthetünk).

Filmekre, zenékre és más jogvédett tartalmakra viszont kiterjed a magáncélú másolás lehetősége, ezeket tehát bárki szabadon töltheti le vagy másolhatja Magyarországon, nem követ el szerzőijog-sértést. Miért illegális akkor mégis a klasszikus fájlcsere? Nos, a feltöltés miatt. A törvény ugyanis úgy rendelkezik a nyilvánossághoz való közvetítésről – amely engedélyköteles tevékenység, ahogy az első bekezdésben ki is emeltük –, hogy az is annak számít,  „amikor a művet vezeték útján vagy bármely más eszközzel vagy módon úgy teszik a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, hogy a nyilvánosság tagjai a hozzáférés helyét és idejét egyénileg választhatják meg.” (26.§ (8) bek.) Ez a passzus, annak nevesítése nélkül is egyértelműen az internetre vonatkozik. (Érdekesség, hogy a szerzői jogi törvényben egyáltalán nem található meg az internet szó.)
Ahhoz tehát, hogy a szerzői jogot nem sértve meg tudjuk kerülni ezt a korlátozást, egyetlen kérdésre kell körültekintően válaszolnunk: milyen módszerrel, milyen programmal töltsünk le?

A kijelölt irány
A lefelé irányuló adatforgalom legalitása és a feltöltés tilalma kijelöli az elméleti irányt, vagy egyáltalán nem töltünk fel semmit, vagy csak olyan tartalmakat osztunk meg a számítógépünkön (kínálunk fel letöltésre), amelyek nem tartoznak a szerzői jog hatálya alá. Ilyenek lehetnek például ingyenes programok, a már lejárt szerzői jogi védelmű alkotások, a szerző kifejezett engedélyével terjeszthető művek vagy akár a saját műveink.
Sajnos rossz híreink is vannak. Van olyan fájlcserélő módszer, amelynél minden gondosságunk ellenére sem tudjuk elkerülni a jogsértő feltöltést. Ez épp a fájlcserélők koronázatlan királyának számító BitTorrent technológia.

A BitTorrent azért olyan gyors, mert a letöltendő állományokat apró szeletekben küldi a gépünkre, és ezeket a szeleteket egyből felajánlja letöltésre, növelve az állományok terjesztésének hatékonyságát. Ezáltal minél többen töltenek le egy adott fájlt, a letöltés nemhogy belassulna, épp ellenkezőleg, gyorsul. Csakhogy ez a működési elv a mi szempontunkból hátrány, ugyanis így nincs módunk befolyásolni, hogy a program milyen tartalmat tesz elérhetővé a többi felhasználó számára – mit „közvetít a nyilvánosság felé” –, azaz ha jogvédelem alatt álló tartalmat töltünk lefelé, amit a törvény szerint szabadon megtehetünk, akkor ugyanazt töltjük felfelé is, ehhez viszont már a szerző engedélye kellene, annak hiányában szerzőijog-sértésnek minősül.

Direct Connect: a legális fájlcsere

Van azonban más lehetőségünk, például a Magyarországon szintén népszerű DC (Direct Connect) kliensek valamelyike. Ezeknél a programoknál mi állíthatjuk be, mely könyvtárainkat „láthatja” a többi felhasználó, milyen fájlokat tölthetnek le tőlünk. Ha ezt elvégeztük, csatlakoznunk kell egy hubra, azaz hálózati csomópontra. Ez az a hely, ahol a program egy kereshető adatbázisba rendezi az adott hubra bejelentkező felhasználók megosztott állományait. A legtöbb hub szabályzata megköveteli, hogy a csatlakozott felhasználók a letöltés fejében maguk is megosszanak bizonyos mennyiségű adatot. (Ebben az esetben nyúlhatunk a szabadon terjeszthető tartalmakhoz, persze belátható, hogy ha mindenki így tenne, akkor értelmét veszítené a fájlcsere. Ha tehát jogvédett tartalmakat szeretnénk legálisan megszerezni, paradox módon mások törvénysértésében kell bíznunk.) Vannak azonban olyan hubok is, amelyek önkéntessé teszik a megosztást, az ilyen helyeken természetesen szabad a vásár.

A legfrappánsabb megoldást azok a tematikus oldalak kínálják, ahol egyfajta fórumjelleggel csupán a különböző tartalmakra mutató külső hivatkozásokat (Direct Link) helyezik el az oldal látogatói, maguk a fájlok pedig különböző ingyenes fájlhoszting szolgáltatást nyújtó weboldalakon várják a hívó szót. A sávszélesség növekedésével és a tárolókapacitás gigabájtonkénti árának csökkenésével az ilyen hoszting oldalak köre egyre bővül. A letöltéshez nincs szükség külön programra, a linkeket követve a böngészőnk tölti le a fájlrészleteket, amelyeket azután a saját gépünkön kell összefűznünk.

Szerzői jogvédői oldalról szinte lehetetlen fogást találni ezen a rendszeren: a jogvédett állományokat tároló oldalakon jellemzően nincs kereső, így nem lehet megvádolni őket azzal, hogy terepet biztosítanak az illegális fájlcseréhez; a feltöltött állományok elérési útját csak a feltöltő ismeri, ő terjesztheti a rájuk mutató linket. A hivatkozásokat publikáló fórumoldalakat szintén nincs miért elmarasztalni, hiszen a saját szerverükön nem tárolnak jogsértő tartalmat, a hivatkozások elhelyezése pedig nem ütközik törvénybe, ráadásul lehetetlen bizonyítani, hogy a két személy, aki a fájlokat feltöltötte, illetve a rá mutató linkeket egy másik weboldalon elhelyezte, azonos lenne. Minthogy a tárhely és a forrásoldal gyakran nem is ugyanabban az országban található, így a hatósági fellépés kilátástalan.
További érdekes részletekről és bírósági esetekről olvashatnak a Techline szakmai támogatásával készült IT Plusz 2009 kiadványban, amelyet megvásárolhatnak az újságárusoknál, illetve közelebbről is megismerhetnek a www.hvgplusz.hu oldalon.