Hatvan évvel ezelőtt, 1950. január 29-én, vasárnap a Szabad Nép "nevezetes" évfordulóról számolt be, hiszen másnap, hétfőn lesz öt éve, hogy Rákosi Mátyás hazatért Moszkvából. (Rákosi 1940 és 1945 között volt a Szovjetunióban, 1940-ben cserélték ki őt 1848-49-es honvédzászlókra.)

A „Rákosi elvtárs öt éve ismét közöttünk" című Szabad Nép-cikk így kezdődött: "Hétfőn van öt esztendeje, hogy Rákosi elvtárs hazatért Magyarországra. A nagy Szovjetunió mentette meg a magyar nép hős vezérét a vérszomjas fasizmus karmai közül." Megtudhatjuk a nem túl informatív, de annál hízelgőbb cikkből azt is, hogy "Rákosi elvtárs a távolból is a magyar politikai élet fontos tényezője volt – hazatérte mégis fordulópontot jelent napjaink történetében."

Mit köszönhetünk Rákosi elvtársnak?

"Mindenki előtt ismeretes, mégis újra el kell mondani: elsősorban Rákosi elvtársnak, az ő bölcs vezetésének köszönheti Pártunk, hogy a helyes úton járt és sikert sikerre ért el. Az ő irányítása nélkül többet hibáztunk volna, az ő útmutatása nélkül előrehaladásunk botladozóbb lenne. (...) Ami a magyar népben értékes, haladó, forradalmi, az Rákosi elvtársban testesül meg, mint ahogy az ő ereje teszi népünket is erősebbé." 

Mindez már a személyi kultusznak nevezett korszak terméke. Az egyszemélyi vezetés előtérbe állítása szovjet példára, természetesen Sztálinéra vezethető vissza. A Szabad Nép írásában ezért nincs szó arról, hogy Rákosi csak akkor, 1945. január 30-án ért Debrecenbe, amikor a szintén Moszkvából hazajött társai, Nagy Imre, Farkas Mihály és a szovjet titkosszolgálat, az NKVD embere, Gerő Ernő már 1944 őszén elkezdték a kommunista párt újraszervezését Magyarországon. Sőt, az ugyancsak Moszkvából hazaküldött Vas Zoltán is ekkor, 1944 őszén szervezte a pártot, némileg függetlenül a többi "moszkovitától" - ez Vas Hazatérés 1944 című könyvében olvasható.

Három néven, kétféle kommunista vezetés

A világháborút Magyarországon átvészelő kommunisták is feloszlatták közben szerveződésüket, a Békepártot, és egyszerűen Kommunista Pártnak nevezték el magukat - ennek vezetője Kádár János volt előzőleg. Vas azt is leírja, hogy ahol ő szervezte újjá a pártot, ott a Kommunisták Magyarországi Pártja alakult meg, a nemzetközi munkásmozgalomra utalva. Ahol viszont a többi moszkovita - Gerő, Farkas, Révai - alapította újra a szervezetet, ott egy harmadik név vetődött fel: Magyar Kommunista Párt (MKP). Ez a párt "magyar" kötődését akarta hangsúlyozni. Végül a háromból egy név maradt fenn: a Magyar Kommunista Párté. A Horthy börtöneiben 16 évet töltő Vas Zoltán 1944 végén vette észre, hogy ennek a pártnak a vezetőségében nem is szerepel a neve, csak négy másik Moszkvából visszatért emberé: Gerő, Farkas, Révai és Nagy Imre tűnik csak fel a "krónikákban". 

Sokáig a pártnak tehát három neve és kétféle vezetése volt, hiszen vidéken a moszkoviták (eltérő pártnevekkel), Budapesten az egykori békepárti hazai kommunisták szerveződtek, és csak 1945-ben hoztak létre egységes pártirányítást. Ráadásul az MKP neve sem maradt fenn túl sokáig: 1948-ban vette fel a Magyar Dolgozók Pártja elnevezést, amikor magába olvasztotta a szociáldemokrata pártot.

A népellenes királyság

Persze akadt más évforduló is hatvan évvel ezelőtt. A Szabad Nép 1950. február elsején azt idézi fel, hogy 1946-ban kikiáltották a Magyar Köztársaságot: "Négy esztendeje annak, hogy formálisan is lezártuk a királyság rosszemlékű és népellenes évszázadait: Magyarország köztársaság lett. A köztársaság kikiáltása jelentős napja Magyarország történelmének. A királyság Magyarországon a hercegek és grófok, a tízezerholdasok önkényuralmát jelentette, cégére volt a kapitalista reakció népelnyomó rendszerének, eszköze a magyar függetlenség gúzsbakötésének. (...) Négy évvel ezelőtt a magyar politikai küzdőtéren még jelentős pozíciók birtokában voltak a nép ellenségei, azok, akik a földosztást, a királyság eltörlését, a dolgozó nép fiainak benyomulását az államhatalom szerveibe csak átmeneti állapotnak tekintették. A Dálnokyk, Nagy Ferencek, Mindszentyk és Rajk Lászlók gyűlölettel szemlélték, hogy a magyar munkásság, a magyar dolgozó nép győzelmet győzelem után arat, s folytatták, erősítették a népellenes, demokráciaellenes összeesküvések sorozatát."

Nagy Imre is ünnepelte a Parlament előtt a Magyar Köztársaság kikiáltását 1946-ban © MTI

Vagyis a cikk összemosta a rendkívül kemény kommunista hírében állt Rajk László belügyminiszter (akit koncepciós perben 1949-ben végeztettek ki) és Dálnoki Miklós Béla (Horthy tábornoka, a szovjetek által létrehozott ideiglenes kormány vezetője 1944-ben), a kisgazda miniszterelnök, az 1947-ben emigrációba szorított Nagy Ferenc és az 1949-ben börtönbe vetett Mindszenty bíboros szerepét. Ezek az emberek a valóságban természetesen teljesen eltérő politikát folytattak, csak a közös ellenségképet gyártó kommunista propaganda gyúrt belőlük egységes csoportosulást.

A cikk folytatja is e logikát: "Négy évvel ezelőtt ezek felé a sötétben szervezkedő, népellenes erők felé hangzottak el Rákosi elvtárs figyelmeztető szavai: 'Nincs olyan hatalom, mely a magyar népet még egyszer letéríthetné felfelé vető útjáról.' És a négy esztendő fényesen igazolta Rákosi elvtárs szavait. Nem csak a monarchista összeesküvőket zúztuk szét. Nem csak a nagybirtokos-nagykapitalista uralom visszaállítását célzó terveket húztuk keresztül. Nem csak azt akadályoztuk meg, hogy a nép ellenségei visszafordítsák fejlődésünk kerekét. Pártunk biztosította azt is, hogy a magyar dolgozó nép megingathatatlanul haladjon felfelé vezető útján."

Ezt a felfelé vezető utat jelölte meg már négy évvel ezelőtt Rákosi elvtárs: 'A köztársaság megalkotása – mondta – csak az első lépés. A munka neheze még előttünk van. A munka neheze, az, hogy a fiatal magyar köztársaság formáját valóban demokratikus, valóban népi tartalommal töltsük meg.' (...) 1946. február 1-je az első lépés volt abban a győzelem-sorozatban, amely 1949. augusztus 20-ig, Magyarország történelmének nagy napjáig, a Magyar Népköztársasági alkotmány törvénybeiktatásáig vezetett.”

A sztálinista alkotmány - amely formailag mindmáig érvényben van, de tartalmilag megváltozott - és a népköztársaság kihirdetése államjogilag is betetőzte tehát a kommunista diktatúrát Magyarországon 1949-ben.

Magát is ünnepli a Szabad Nép

1950. február elsejei számában a Szabad Nép önmagát is megünnepelte. „Évfordulónk" című írásukban ez olvasható: "Ma nyolc esztendeje annak, hogy a Szabad Nép első illegális száma megjelent. (...) A kezdetlegesen sokszorosított illegális újság ugyanazt hirdette, amit ma a rotációsok alól ömlő lappéldányok: a Párt szavát. A Párt, az üldözött, elnyomott Párt szervezett, lelkesített, agitált az illegális Szabad Nép hasábjain, amelyek fölött büszkén hirdette a felírás: 'Rákosi Mátyás lapja' - és a Párt, a magyar dolgozók milliós tömegpártja, az ország vezető ereje szól ma is lapunkon keresztül az ország népéhez."

A Szabad Nép ezután "visszafogottan" így fogalmaz: "A dolgozók azóta is naponta adják millió tanújelét lapunk iránti szeretetüknek és ez a szeretet elsősorban a Párt iránti hűséget, a Párthoz való ragaszkodást fejezi ki. Ma, a nyolcéves fordulón ez a szeretet jelöli ki számunkra a követendő utat: a bolsevik sajtó nagy példáját követve, harcos hirdetője lenni a Párt igazságainak, milliószálúvá és eltéphetetlenül erőssé tenni a köteléket, mely népünket a Párthoz, Rákosi elvtárshoz, sikereink szervezőjéhez fűzi.”

Hogy mennyire szerették a dolgozók a Pártot, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Szabad Nép február ötödikei cikke, amelyben olyan verseket elemez a lap, amelyeket munkások és parasztok írtak a Pártnak, vagyis a Magyar Dolgozók Pártjának. A cikk hangsúlyozza: "A verset író munkásoknak és parasztoknak az élete a Párttól kapott értelmet és szépséget, a Párt mindennapi harcaiban szabadult fel és izmosodott művészi tehetségük, s ezért első szavuk a költészetben, döntő, legfontosabb mondanivalójuk szükségszerűen, természetesen, szinte magától értetődően: a Párt volt."

"De legjobb, ha a versek beszélnek önmagukért" - írja a Szabad Nép, és ebben - talán először - tényleg igaza van a szerzőnek. Szűcs Sándor elvtárs például ezt a verset küldte a pártlapnak:

"Magyar dolgozóknak pártja
született az új országban.
Harcok dúltak romok felett
nagy szegénységben született.
Elnyomottak igazsága
szülte meg az új hazában."

Szoóh Bálint, fülpösdaróci parasztfiú azt írta a lapnak: „Megnyílt előttem az út a továbbtanuláshoz, ami számomra kimondhatatlan érzés és eljutottam életem legboldogabb újesztendejéhez, amely részemre alig kifejezhető nagy örömet okozott: tagjelölt lettem.”

Ráadásul erről verset is írt:

"Van már pártjelvényem, boldogan 
                                     [viselem,
van már jelölt-könyvem, mindennél több
                                    [nekem.
Ezév első napján, hideg téli este
mondta a párttitkár, megjött a 
                                   [könyvecske."

Berkes Jánosné elvtársnő, vasgyári dolgozó verse:

"Gyenge voltam, mint viharban
lombtalan fa, s rajta
fészkét védő madáranya.
Társtalan, mint millió,
kik nem nyújthattak
egymásnak kezet soha.
A Párt adott értelmet életemnek,
munkát otthont biztató holnapot,
s hogy megismerjem mindennek
                            [értelmét,
könyvet kezembe a Párt adott,
iskolát adott, hol tegnap még
pincébe kényszerült fiam tanul,
pirosnyakkendős úttörő-leányom:
Leninről, Sztálinról dalol."

Érdekes, hogy nem mindenkinek írta ki a nevét a Szabad Nép. Ennek oka nem derül ki a cikkből, de furcsa, hogy E. I. a Danuvia-gyárból csak monogramjával és versével szerepel: 

"Munka után a Pártba megyek,
elvtársak ott várnak reám,
és megbeszéljük, hogy is áll minden
az élet, a munka vonalán.
Egyik a normát vitatja meg,
a másik – mit mondott Sztálin,
és így megyünk szépen sorba
a világ összes dolgain.
Így dolgozom a Pártban én is
én és többi elvtársaink,
így egybe, óriássá nőnek
hatalmas, izmos tagjaink.
Így lesz az élet teljes egész,
a gondolat nemcsak villanás,
hanem kenyér puha meleg otthon,
boldog kacagó asszony, s gyermek
a városban és a falvakon."

A cikk végül így záródik: "Íme, ízelítőül néhány részlet a szabad munkások és parasztok feltörő kibontakozó tehetségének gazdag terméséből. Világos, hogy e versek szerzőinek csak egészen kis töredéke lesz költő. De az ilyen írásokban mégis nagy tanulság rejlik: e munkások és dolgozó parasztok költői érzéseit éppen a Párt iránti szeretet, s a pártszerűség 'követelménye' fejlesztette ki, s formálta verssé. A Párt az, amely szárnyat adott nekik.”