A csernobili tragédia 30. évfordulóján hogy-hogy nem, újra előkerült az a régi mantra, hogy Európa valójában az atomerőmű-építési reneszánsz felé robog. És még ha nem is lesz meg az a 100 új reaktor 2050-ig, amiről az iparág lobbiszervezete, a Foratom immár hivatalosan is ábrándozik, az új paksi nukleáris erőmű építésének kormánybiztosától az első blikkre  még hitelesnek hangozhat hogy lám: jelenleg az EU-tagországok felében égnek efféle atommáglyák, s a víziókban továbbra is fontos szerepet szánunk mindennek a karbonmentesített uniós jövőben.

Balgaság volna ma arra – vagy az ellen – fogadni, hogy az évszázad közepéig építenek-e új atomerőművet például a finnek vagy a franciák, vagy hogy a Paks II. projekt előtt tornyosuló akadályhegyek megmászhatók-e, és ha igen, mikorra. Hogy okosabbak leszünk-e, mint Brüsszel és/vagy mint Moszkva ebben a kérdésben, vagy sem; sőt, arra se érdemes még mérget venni, hogy az épp az adósságai alatt térdre rogyott VEB (Vnyesekonombank) nem lesz majd képes kiperkákni azt a 10 milliárd eurót, amire Putyin az Orbánnal 2014-ben kötött paktum alapján az orosz állami bankot kötelezi.

Idealizált csendélet atomerőművel

AFP / Guillaume Souvant

A nukleáris reneszánszról szőtt álmokkal  kapcsolatban azonban azt mindenképpen érdemes végigvenni, hogy mindez a várakozás milyen alapokon is áll.

Aszódi azt írja, hogy az EU 14 tagállamában ma összesen 129 nukleáris reaktor működik, melyek összteljesítménye eléri a 120 GW-ot. Ezek átlagéletkora meghaladja a 30 évet (ami azt tekintve, hogy a legtöbbjüket 40 évre tervezték, máris felvet pár kérdést). Ez az adatsor annyiban módosul, hogy éppen a napokban jelentette be Franciaország, hogy bezárja az 1977 óta Fessenheimben üzemelő, amúgy a legrégibb atomerőművét. Annak ellenére döntöttek így, hogy hogy öt éve az erőmű működési idejét 10 évvel meghosszabbították. A fessenheimi erőmű ikerblokkjának 920 MW-os teljesítményét tehát ki lehet vonni az összképből, és a jelenleg 39 éves erőmű leállítása az európai nukleáris reaktorok átlagéletkorán is javít egy picit.

Aszódinak tényszerűen természetesen igaza van abban, amikor azt írja, hogy jelenleg 10 uniós ország tervez hivatalosan új atomerőművet. És betű szerint abban is, hogy ezek közül Finnországban, Franciaországban és Szlovákiában összesen négy reaktor „áll építés alatt”. Az is tényszerűen igaz, hogy Finnországban, Magyarországon és az Egyesült Királyságban engedélyezési fázisban vannak új atomerőmű-építések, s papíron az sem cáfolható, hogy összesen öt  országban (Bulgáriában, Csehországban, Litvániában, Lengyelországban és Romániában) ezzel a munkával "előkészítési fázisba" jutottak.

Csakhogy.

A felsorolást kezdő, „építés alatt álló” reaktorok valójában permanenes csúszásban vannak: a 2000 óta épülő új olkiluotoi blokk a finneknél, de a francia Flamanville-ben is ahol az építkezés 9 éves késésben van, valójában csak dagonyáznak, miközben mindkét projekttel jócskán túllépték az eredeti költségkereteket. A cseh energiaóriás, a CEZ esete is csak azért más, mert mindössze két éve tett le a temelini bővítésről szőtt álmairól.
Ami az „engedélyezési fázist” illeti: a finn Hanhikivi orosz pénzre vár, álljt nyomtak Paks II.-re, és Hinkley Point C-re is. Az "előkészítési" fázisban lévők pedig aligha tekinthetők többnek jelenleg, mint papírra írt politikai szándéknak – ami igazából még senkit semmire nem kötelez.

Az egyáltalán nem véletlen, hogy ’89 óta az EU területén nem épült új reaktor, s hogy az elmúlt 25 évben negyedével csökkent a kontinensen a nukleáris reaktorok száma. Azért nem, mert az a ’80-as évektől kezdve egyre nyilvánvalóbb, hogy problémákat okoz a technológiai továbblépés. Csernobil katasztrófája után a biztonsági kérdések, illetve egyre inkább: a hulladékkezelési kérdések kerültek előtérbe, és felértékelődnek. Fukusima pedig csak további akadályokat gördített az atomerőmű-építési boom eljövetele elé.

A Siemens az egyik legjobb példa arra, hogy az innovációs boom a megújuló energiatermelés fejlődését segíti

Siemens

Az atomerőmű szektor új fénykorának eljövetele helyett az utóbbi években az a vélemény erősödik inkább, hogy ez a teljes hidegháborús technológia halálra van ítélve, mivel nemcsak hogy túl drága, egyre inkább kockázatosnak is látszik, miközben az általa képviselt, egykoron az energetikát is alapvetően meghatározó szellemi vonal a műszaki tudományokban is kifelé tart a centrumból. És az innovációhajhász, problémamegoldó generátorral dolgozó megújuló energiatermelés a tudósoknak is „sokkal érdekesebb”.

A világ azon országaiban, ahol az atomenergia militáris érdekeket is szolgál (ilyen például az USA, Oroszoroszág, Anglia, India, Kína és Franciaország is) persze erős pozíciói vannak – és jó ideig maradnak is – a nukleáris iparágnak, elvégre 40-50 év tapasztalata és nyomatéka nem illan el egyik pillanatról a másikra. Az is borítékolható, hogy az utóvédharcok során sem adják majd olcsón a bőrüket. Ugyanakkor érdemes ezügyben a brit példát ismét, valamint a kínaiak mozgását elővenni annak érdekében, hogy az iparági kilátások jobban láthatóvá váljanak.

David Cameron Hinkley Pointban is kampányol

AFP / Pool / Tim Ireland

Az új Hinkley Point-i projekttel közel egy évtizede küzdenek a britek, és miután fontmilliárdokat költöttek el az egymás után érkező és majdan busás hasznot remélő cégek a különböző előkészítő és megalapozó munkákra, ma valójában messzebb vannak az építkezéstől, mint korábban bármikor. (Eközben csak az utóbbi években az európai élvonalba lőtte magát a szigetország szél-, de napenergia-hasznosításban is.)
Ami Kínát illeti: kétségtelen, hogy világviszonylatban a legtöbb atomerőművet itt építik. Ugyanakkor azt látni kell, hogy az érdeklődésük leginkább a technológia-transzfernek szól. Gyakorlatilag a világ minden atomerőműtípusából „bevásároltak” már, ami 2014-ben 9 milliárd dolláros befektetést jelentett. Azonban ez egyrészt meg sem közelítik a ’70-es években az atomerőmű-építésben szárnyaló Franciaország szintjét, másrészt viszont Kína ennek az összegnek a bő kilencszeresét, 84 milliárd dollárt azért mégiscsak inkább a szél- és napenergia-termelésének felfuttatásába pumpált bele.

Mindezeken felül a fontos dolgok és a körülmények változékonyságára is kitérni. Éppen a Paks II. projekt biztonsági paraméterezésének ügye teremtett eklatáns példát erre. Amikor a márciusi, brüsszeli terrortámadás után felmerült annak lehetősége, hogy a terroristák egy belga atomerőműben akartak robbantani.

Oda Becker a müncheni közmeghallgatáson

hvg.hu

Tavaly októberben, a Münchenben tartott magyar atomerőmű-építésről szóló közmeghallgatáson a magyar delegáció csak lenézően megmosolyogta Oda Becker nukleáris biztonsági szakembert, aki rendszeresen ahhoz a kérdéshez kanyarodott vissza, hogy Paks II. paraméterezve lett-e egy nagy utasszállító repülőgép rázuhanására, avagy: terrortámadásra. Választ nem kapott. Ma már nem kérdés, hogy akár felárat is fizetnénk azért, hogy ez a tétel is ki legyen pipálva. Ugyanakkor éppen ez a példa (meg Csernobilé, meg Fukusimáé) világít rá arra is, hogy az atomerőmű-építésben nincs olyan, hogy „mindenre gondoltunk, mindennel számoltunk”.

Akkor se, ha az újabb és újabb tételek mind csak drágábbá teszi az építkezést. De ezzel, az ár/érték/haszon/biztonság mátrixban elfoglalt pozícióval szemben már van alternatíva. Amikor nálunk a Paks II. szerződést megkötötték, az olcsó villamos energiával indokoltak. Mára e kérdésben az a kialakuló helyzet, hogy Amerika megőrült a zöldenergiáért, az Atommániás franciák fejes ugranak a szél-, illetve a napenergiába – s utóbbiról az is feketén-fehéren kiderül, hogy Indiától Ausztráliáig mindenhol a fejlődési potenciálnövelés zálogaként kezelik, és még  Kanadában is épp versenyképessé válik.