Feltevésük szerint éppen az ilyen hatalmas képződmények gravitációs "fogságából" kiszabadult felhevült gáz válhatott az élet kialakulásához szükséges nehézelemek egyik forrásává.
 
A Harvard-Smithsonian asztrofizikai központ kutatói szerint a világegyetemünk keletkezését megindító ősrobbanás után a kezdeti korokban az univerzumban csak hidrogén és hélium volt. A nehezebb kémiai elemeknek az első csillagok mezőiben kellett "összeállniuk", azt követően pedig szét kellett szóródniuk az egyre jobban terjeszkedő univerzum térségeiben, hogy végül bejussanak a következő nemzedék csillagaiba és azok bolygóiba. A még kozmikus méretekben is óriási távolságokra történő "szétszórásukban" éppen a fekete lyukak működhettek közre.
 
A kutatók szerint a fekete lyukak egyáltalán nem mindent felfaló kozmikus szörnyetegek. Mindaddig, amíg a gáz túl nem lép egy bizonyos határon - az úgynevezett eseményhorizonton -, képes marad arra, hogy kitörjön a fekete lyuk rettenetesen erős vonzásköréből, de ez a gáz hőmérsékletétől függ. Egy nemzetközi tudóscsoport megállapítása szerint a csillagrendszerek középpontjaiban elhelyezkedő fekete lyukakból eredő kozmikus "szél" akár galaxisok közti távolságokra is el tudja juttatni az olyan nehéz elemeket, mint például a szén és az oxigén.
 
Az NGC 4051 katalógusjelű aktív galaxis közepén lévő óriás fekete lyuk "tevékenységét" figyelemmel kísérve és tanulmányozva, az asztrofizikusok felfedezték, hogy a gáz képes megszökni a rejtélyes kozmikus objektumokhoz sokkal közelebb lévő térségekből is, mint ahogyan azt korábban gondolták. Az elkészült értékelések alapján kiszámították, hogy az ilyen körzetekből kitört anyag óránként több mint hatmillió kilométeres sebességgel száguldott. Ily módon évezredek alatt ez az anyag iszonyúan nagy távolságokra tudott eljutni, és végső soron részévé válhatott azoknak a kozmikus gáz- vagy porfelhőknek, amelyekből új csillagok és bolygók alakultak ki, és közreműködhetett az élet létrejöttében is.