Kinek is fizetjük meg az egyre drágább élelmiszereket?
A koronavírus-járvány idején felértékelődött a helyi élelmiszerek fogyasztása - hallottuk sokszor. Egy évvel a járvány kitörése után annak jártunk utána, beigazolódott-e az a jóslat, miszerint az emberek szívesebben vásárolnak közvetlenül a termelőktől, sőt, akár maguk is termelni kezdenek.
Körülbelül a háromszorosáért kerül a boltok polcaira az alma, ahhoz képest, mennyiért vásárolják fel a termelőtől: egy hétköznapi példát nézve egy golden alma termelői felvásárlási ára az Agrárgazdasági Kutatóintézet legfrissebb adatai alapján nettó 150 forint/kg, 10 budapesti üzlet átlagát számítva a fogyasztói ára már 500 forint/kg.
Általános szabály azonban nincs annak kiszámítására, mennyit is kap egy termelő egy élelmiszer végső, fogasztói árából. A rendkívül komplex élelmiszeripari ellátási láncot leegyszerűsítve három fő szereplőt különböztethetünk meg: a mezőgazdasági szektort (a termelőket), a feldolgozóipart, és a disztribúciót (vagyis a nagy-, illetve kiskereskedelmet). Bár számtalan termékről beszélhetünk a kenyértől a répán át a készételekig, és országonként, sőt régiónként is lehetnek jelentős eltérések abban a tekintetben, hogy melyik szereplőnek milyen költségei (például energia, szállítás, marketing vagy bérköltség) vannak, milyen szabályozások és jogszabályi háttér vonatkozik az iparágra és a kereskedelmi gyakorlatra, vagy éppen, hogy egyes szereplők mennyire bírnak alkupozícióval.
Az ökölszabály a méretgazdaságosság: minél többet kínálsz valamiből, annál nagyobb valószínűséggel tudod haszonnal eladni. Az élelmiszeripar ráadásul élő anyagokkal dolgozik, az éghajlat, egy-egy aszályos időszak vagy éppen árvíz jelentősen befolyásolja a termést - és az az évi árakat. A tendencia azonban az, hogy hozzáadott érték szempontjából az elmúlt évtizedekben
egyre csökkent a termelők, és egyre nőtt a kereskedelem részesedése.
Az Európai Bizottság adatai szerint a farmerek "részesedése" ebből a szempontból 1995 és 2011 között 10 százalékkal csökkent, míg a kereskedőké nőtt. Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának egy 2013-as jelentése szerint minden egyes, élelmiszerre költött dollárból csupán 10 cent kerül egyébként magukhoz a farmerekhez.
Nem újkeletű a rövid ellátási láncok kérdése az élelmiszeriparban: az elmúlt három évtized tapasztalatai alapján ezalatt azt értjük, hogy az az előnyös, ha minél rövidebb a fizikai távolság a termelés és a fogyasztás között, valamint, hogy minél kevesebb köztes szereplő van az egész láncban.
A kérdés a koronavírus idején még aktuálisabbá vált: a határok nehezebb átjárhatósága, az akár több ezer kilométerre történő lezárások is akadozást idéztek elő az élelmiszer-ellátásban. A tavaszi termések nagy része a földeken rohadt – vendégmunkások hiányában szüretelni sem tudtak, miközben az élelmiszerüzletek polcain fellépő (időszakos) hiány lépett fel a pánikvásárlások miatt.
A szakértők szerint a koronavírus-járvány rányomja arra is a bélyegét mit és hogyan eszünk: amellett, hogy egyre többen kezdtek el otthon főzni, miközben egyre fontosabbá válhat a szigorúbb élelmiszerbiztonság, ennek jegyében pedig a jövőben kevesebb, távolról érkező, rizikósnak minősülő egzotikus élelmiszert fogunk fogyasztani.
A helyi ellátás azonban nem mindenhol megvalósítható, ebben az adott ország helyi, földrajzi és éghajlati adottságai rendkívül meghatározóak: míg Magyarországon a boltok polcaira kerülő élelmiszerek nagy részét itt meg tudják termeszteni, Abu Dzadiban már korántsem ez a helyzet: a nagyváros 80 százalékban élelmiszerimportra szorul, Szingapúrban is a lakosai által elfogyasztott élelmiszerek csupán 10 százalékát tudják megtermeszteni.
Az Európai Unió nem ilyen: itt 12 millió gazdaság állít elő mezőgazdasági termékeket, nekik azonban - a Zero Waste Europe egy 2019-es anyaga alapján - csupán 15 százaléka „üzletel” közvetlenül a vásárlókkal. A jellemzőbb az, hogy hosszú utat jár be egy alapanyag, mire késztermékként a fogyasztók elé kerül. A 12 millió termelőtől származó alapanyagot örülbelül 300 ezer élelmiszerekipari cég dolgozza fel, majd 2,8 millió kereskedő és szolgáltató cégnek adják át, hogy utána a kereskedőkön keresztül elérjék a termékek a közel félmilliárd fogyasztót. Ha csak az öt legnagyobb élelmiszeripari kereskedőt nézzük, ezek uralják a piac több mint felét.
Ez pedig azt is jelenti, hogy az általunk vásárolt élelmiszerek sokszor nem Magyarországról, hanem Európa valamelyi más termelőjétől, feldolgozójától érkeznek. „Az ellátási láncok kitettsége az elmúlt évben nagyon is megmutatkozott, mondhatni a globális élelmiszerbiztonság megrokkant, miközben jelentős és érzékelhető ellátási problémát vagy visszaesést nem okozott Európában. A sokkhatásnak az európai ellátási láncok rugalmasan ellenálltak. Nagyjából 5 százalékos drágulás volt Európában, míg sok déli országban akár 15-20-ot is elérte” – mondja Balázs Bálint, a környezeti társadalomkutatással foglalkozó ESSRG Kft. ügyvezető tulajdonosa és vezető kutatója. A fenntartható és helyi élelmezési rendszerek vizsgálatával foglalkozó kutató kiemelte: egy nemrég indult együttműködő kutatásban éppen azt vizsgálják, a helyi élelmiszer ellátási formák kapacitás-növelésével (felskálázásával) lehetséges-e elérhető áron közelebb hozni egymáshoz a termelőket a fogyasztókkal.
A kormány a járvány kitörése után tudatosan igyekezett rábírni a magyarokat a helyi élelmiszerek fogyasztására, ennek azonban sokszor méretkorlátai vannak: a nagy áruházláncokhoz való bekerüléshez szükség van egy bizonyos termelési szintre. Balázs Bálint szerint a helyi élelmiszertermelés felfuttatásán, és így a rövid ellátási láncon egyszerű dolog is lendítene: ha a helyi beszállítói programok valóban segítő módon a helyi kistermelők felé fordulnának. Ugyanakkor állítja: erősödnek a szolidaritás alapú kezdeményezések és a városi élelmiszertermelés is. „Számos nagyváros veszi saját kézbe a városi közélelmezést, és alakít ki olyan övezeteket, ahol élelmiszertermelésre van mód: a barcelonai Pla BUITS terv, a stuttgarti zöldtetők vagy a párizsi ehető tetőkertek. Sok önkormányzat ebbe, mint egészségügyi köszszolgáltatásba fektet be” – mondja.
A hazai élelmiszer-gazdaság kínálati oldalon a rendszerváltás óta páratlan koncentráción ment keresztül, a kereslet is végletesen koncentrálódott a közép-magyarországi régióra. És van még egy probléma: "hiába nő a kínálatban a hazai, ha ennek a minősége nem éri el a kistermelői áruk szintjét és minőségi, vagy magas hozzáadott-értékű szegmensben alig találni hazai gyártót” – hangsúlyozza Balázs Bálint. Emellett a magyarok árzékenysége is meghatározó: a helyi termelők portékái jellemzően drágábbak, így a becslések alapján egyelőre egy kisebbség tudja megengedni magának.
A kistermelők (országosan a szakértő szerint a tizedük) egyfajta kényszerhelyzet miatt is fordulnak a közvetlen értékesítés felé, mert kiszorulnak a kiskereskedelmi láncokból. A sokkhatáson enyhített, hogy egész Kelet- és Közép-Európában magas az élelmiszerönellátás aránya, a saját célra termelés (Magyarországon a lakosság 36, Csehországban 38, Lengyelországban 54 százalékban magának megtermeli az élelem egy részét). Ez persze nagyon messze van az önellátástól, különösen, hogy ezekben az országokban a városlakók aránya meghaladja a lakosság kétharmadát.
„Mindig is voltak Magyarországon a rövid ellátási láncra jellemző formák az élelmiszerellátásban, és hagyományosnak számítottak például a városi piacok, ahol helyi kistermelői árut lehetett vásárolni. 2012-ben lépett hatályba egyébként a helyi termelői piacon történő értékesítést egyszerűsítő rendelet. A magasabb egy főre jutó jövedelemmel jellemezhető településeken az elmúlt tíz évben egyre több termelői piacot is találni, ahol a kistermelők érvényesíteni tudják az árprémiumot a magasabb minőségű termékeikért.
A pandémia és a piacok
Míg Nyugat-Európa több országában is bezárták a termelői piacokat, Magyarországon az őstermelők a mai napig szerves részét képezik a piacoknak, és egyre több a kimondottan termelőkre specializálódott értékesítési pont. A koronavírus-járványnak is köszönhető, hogy a tervezettnél nagyobb méretben valósult meg a 2020 októberében indult Dunai Kincses Kert Termelői Piac, mint ahogy azt eredetileg tervezték: „Szilágyi Irén alapítótársammal 10-20 árussal terveztünk először, még a világjárvány előtt, ehhez képest az első alkalomra 50-en jelentkeztek és nagyjából 1000-2000 látogatónk volt” – emlékszik vissza Tiringer Ákos, a helyi termelői piac egyik alapítója. Minden 40 kilométeren vagy a megyén belülről származik és csak olyan terméket lehet árusítani, amit maga a termelő vagy kézműves állít elő, viszonteladás nincs.
Szerinte a számukra is megdöbbentő siker mögött több tényező húzódik: egyrészt a termelők és a kézművesek lehetőségei is beszűkültek a korlátozások miatt (egy szabadtéri piac pedig a megfelelő óvintézkedések között, de a világjárvány alatt is működhetett), másfelől – alternatíva hiányában - családi programmá is vált a havonta megrendezett, szombat délutáni piac. Az árkérdés azonban viszonyítás kérdése Tiringer Ákos szerint, hiszen egy termelői piac kínálata esetében prémium termékekről beszélhetünk: „Inkább olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy egyáltalán nem vészesek az árak vagy olcsó is valami, mert egy üzletben is ugyanennyibe vagy még többe kerülne például egy ízesített fürjtojás” – teszi hozzá.
Azt ő is megerősíti, hogy a koronavírus-járvány már elinduló, a pandémia előtt is létező trendekre erősített rá. „Egyre nagyobb itthon is a termelői piacok beágyazottsága és kultúrája, sikerre vannak ítélve. A trendet az is erősíti, hogy az emberek egyre inkább meg akarják ismerni a termelőt és egyre fontosabb, hogy a vásárlással őket tartják életben, nem egy külföldi nagytermelőt, ez a kereskedelmi bizalom alapja. Egy jó minőségű, helyi termékért pedig hajlandóak a bolti árnál többet is kifizetni, mert tudják, hogy jó helyre megy” – hangsúlyozza.
Bár a Dunai Kincses Kert Termelői Piac erősen indított és ezt azóta is tartják, az alapítók inkább attól tartanak, hogy a járvány lecsengésével, és a nyitásokkal – családi program révén – fel tudják-e venni a versenyt egy állatkerti programmal vagy egy élményfürdővel is.
Kölcsönös szolidaritás
Bár még kevésbé elterjedt, de Magyarországon is egyre népszerűbb a közösségi mezőgazdálkodás. „2020 tavaszán mi is azt tapasztaltuk, hogy a lezárások eredményeképpen nagyon megnőtt a tudatosság, sokan kezdtek el hirtelen közösségi mezőgazdaságokhoz és bevásárló közösségekhez csatlakozni” - emlékszik vissza Perényi Zsófia, környezetgazdálkodási agrármérnök, a Tudatos Vásárlók Egyesületének (TVE) a közösségi mezőgazdálkodásért felelős munkatársa. Perényi Zsófia is úgy látja, a világjárvány következtében nagyon felértékelődött az egészséges étkezés, és arra is megnőtt az igény, hogy tudjuk, honnan jön az, amit megeszünk.
„Nyilván az is hatással volt erre, hogy a nagy élelmiszerláncoknál a házhozszállítási lehetőségek hamar beteltek, és sokan ennek hatására kezdtek el keresgélni, honnan, kitől lehetne még élelmiszert szerezni” – idézi fel. A szakértő szerint is pozitívum, hogy a személyes kötődés is megmaradt, mert heti egyszer, a szabályok betartásával természetesen, de kültéren át lehetett venni a gazdától a megvásárolt terményeket tartalmazó dobozokat. „A közösségi mezőgazdálkodások jól működtek egész évben, a kialakult rendszert nem zavarta meg a járvány, nem voltak fennakadások” – magyarázza.
A közösségi gazdálkodás nemzetközi hálózatának felmérése szerint is a koronavírus-járvány miatti korlátozások kevésbé érintették a közösségi gazdálkodást. „Annak, hogy kültéren átadsz, vagy átveszel pár doboz zöldséget, járványügyileg sincs akkora kockázata, mintha egy beltéri üzletben tennéd ezt, sok más vásárló között” – fűzi hozzá Perényi Zsófia.
„A nyugat-európai országokhoz képest nálunk jobban megmaradt a kiskerti gazdálkodás. Sokan termesztenek valamit a kertjükben, vagy van egy vidéki rokon, nagymama, aki csirkét tart, zöldségeket ültet. Magyarországon erősebb a kapcsolat az emberek és a kertek, az élelmiszer között” – mondja. Bár a TVE munkatársa szerint egyelőre itthon kevesebb a közösségi mezőgazdaság, mint például Németországban, Franciaországban vagy Angliában, az érdeklődés egyre erőteljesebb és nagyobb a közép-kelet-európai régióban is. „A fiatal biogazdálkodók számára is ez egy jó megoldás, mert így felvásárlók helyett közvetlenül a vásárlóknak adnak el. Lehet, hogy mi még az elején járunk a közösségi gazdálkodásnak, de mindenképpen egy mozgalom születésének lehetünk szemtanúi” – hangsúlyozza.
A szakértő szerint az is hangsúlyos lett a koronavírus-járvány alatt, hogy míg korábban azzal is érveltek a közösségi gazdálkodás mellett, hogy ezzel közvetlenül a gazdákat támogatjuk, most megmutatkozott ennek a fordítottja is: „Több gazda is jelezte azoknak a tagoknak, akik például évek óta a vásárlói, hogy ha valaki anyagilag nehéz helyzetbe került, csak jelezzék és kitalálnak valamit. Felmerült, hogy a többiek dobnák össze az ő doboza árát, de arra is volt példa, hogy a gazda felajánlotta, néhány hónapig vállalja, hogy biztosít élelmiszert annak, aki most elveszítette a munkáját. Ezt egy boltban nem tennék meg veled.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
