Rendszerváltók30
Sorozatunk a modern Magyarország meghatározó évének meghatározó szereplőiről szól. A HVG is történelmet írt 30 évvel ezelőtt, a hetilap akkori legfontosabb portréinterjúit most itt, a hvg360-on olvashatják. Eddigi az alábbi személyiségek portréit közöltük: Antall József: Saját személyemet nem szeretném előtérbe tolni /// Orbán Viktor: A Fidesz semmiképp sem lesz párt /// Horn Gyula: Életem legnehezebb elhatározása volt a határnyitás /// Kis János: Leginkább a Fideszt érzem közel magamhoz /// Kónya Imre: Nem hiszem, hogy van ilyen, hogy magyar sajtó /// Matolcsy György: Nem vagyok félős típus /// Surányi György: A legbüszkébb a Bokros Lajossal írt könyvemre vagyok /// Dicső Gábor: Van egy Lenin-szobrom. Befektetésnek sem rossz /// Klapka György: A politika a legpiszkosabb üzlet a világon /// Demszky Gábor: Feleségemmel csak írásban beszélgettünk /// Ómolnár Miklós: Az egész olyan, mint egy kábítószer /// Jeszenszky Géza: Nem nekem való a szónoklás /// Hankiss Elemér: Ha nem lennék tévéelnök, ott szomorkodhatnék Kaliforniában /// Bokros Lajos: A társadalmi vagyon 20%-át az állampolgároknak lehetne juttatni /// Kupa Mihály: Matolcsy rögtönzéseivel nem értettem egyet /// Györgyi Kálmán: Az ügyészség nem kvázi kegyelmi fórum /// Kopátsy Sándor: A reformra a nacionalisták a legveszélyesebbek /// Sólyom László: Nem barátkozom könnyen, nehezen tegeződöm /// Princz Gábor: Pandúr voltam, most a rablók oldalán állok /// Mádl Ferenc: Az SZDSZ és a Fidesz túlzott radikalizmusát nem pártolom /// Alexander Brody: Férfinak csak nővel szabad nyelvet tanulnia /// Széles Gábor: Camus-n és Kafkán nőttem fel /// Nagy Sándor: Kádári módon sakkoztak a káderekkel /// Lezsák Sándor: Soha nem gondoltam arra, hogy képviselő legyek /// Zwack Péter: Az Unicum a kedvenc italom, jól alszom tőle /// Palotás János: Ott volna a helyem a Fidesz-frakcióban is /// Ormos Mária: Utópiák nélkül még mindig a fákon ugrálnánk
HVG: Ön korábban már többször is a miniszteri bársonyszék várományosának érezhette magát, mégis előbb Medgyessy Péter, majd Villányi Miklós megelőzte. Nem volt elegendő politikai kapcsolata, netán nem volt elég népszerű?
Békesi László: Ezt a kérdést nem nekem kellene feltennie. Én nem láttam ebben semmi rendkívülit. Lehettek spekulációk, talán szóba is került a nevem, egy viszont tény: nekem nem szóltak. Az annak idején sokkal inkább a meglepetés erejével hatott, hogy amikor 1986-ban megüresedett a fővárosi tanács elnöki posztja, tízévi tanácstagság és több esztendős elnökhelyettesi munka után a hivatalos jelölők nem engem javasoltak, noha a tanácstagok egy része — mint 1989-ben is — szorgalmazta jelölésemet.
HVG: Maradjunk jelenlegi beosztásánál. A pénzügyminiszter majd mindenütt a leginkább reflektorfényben álló, ugyanakkor legnépszerűtlenebb kormánytagok egyike. Ön mennyire képes megbékélni azzal, hogy örökös közutálatra van ítélve?
B. L.: Ez valóban nem kis konfliktust okoz a számomra, s nem azért, mintha mindenáron népszerűségre vágynék. Nekem mindenesetre az a feladatom, hogy az elkerülhetetlen, kedvezőtlen visszhanggal járó intézkedések közül a legkisebb rosszat sikerüljön kiválasztanom. Döntőnek érzem, hogy képesek legyünk a jövőben mindig igazat mondani a gazdaság helyzetéről, s hogy ne kergessünk hamis illúziókat.
HVG: Korábban miniszterhelyettesként, illetve pártbizottsági titkárként számos hibás döntés részese volt. Hogyan tud erről elszámolni saját magával?
B. L.: A döntéseknek nem voltam részese, az előkészítésnek igen. Számos esetben volt komoly összeütközésem, vitám az iparszerkezet átalakítása, voluntarista gazdaságpolitika körül, de rendre vereséget szenvedtem.
HVG: Az adóreformot is ellenezte e formájában?
B. L.: Ennek kidolgozásában nagy szerepem volt; ma is az a nézetem, hogy meg kellett csinálnunk. Nem szívesen vállalom viszont a megkötött rossz kompromisszumokat: példaként említeném a személyi jövedelemadó progresszióját és az emellett bevezetett durva központi bérszabályozást. Ezt körmöm szakadtáig elleneztem, mégis ez valósult meg.
HVG: Van-e ön szerint személyi felelőse eladósodásunknak?
