Nem, a gazdagok adókedvezményei a gazdagokon kívül senkinek nem jók

Igazán kár, hogy egy világjárvány közepén, néhány nappal karácsony előtt adta ki a London School of Economics and Political Science A Gazdagok adócsökkentéseinek gazdasági következményei című tanulmányt, mert így az csak néhány rövidebb hírt kapott a médiában, pedig 2020 egyik legfontosabb közgazdasági elemzéséről van szó. Ugyanis a két szerző, David Hope és Julian Limberg azt mutatta ki, hogy a gyakorlatban nem működnek azok az elméletek, amelyek szerint ha a gazdagok adóit csökkentik, abból az egész nemzetgazdaság nyer. Természetesen a témát sokan kutatták már, de az ennyire sok országot ilyen hosszú időtávon át vizsgáló elemzés ritkaságnak számít a témában.

Induljunk jó néhány lépéssel hátrébbról! A leszivárgási növekedéselmélet (angol eredetijében trickle-down theory) még a XIX. század legvégén jelent meg a gazdaságpolitikában, logikus a kérdés, hogy mi történt az elmúlt nagyjából százhúsz évben, hogy most cáfolják meg. A válasz erre az: szinte csak politikusok és az elmélet kritikusai használták a fogalmat, azt, hogy tényleg működne az ötlet, nem tudták megbízhatóan igazolni. Nem véletlen, hogy mindez bekerült a Cambridge University Press tavaly kiadott, a közgazdasági zombielméletekról szóló könyvébe – olyan gondolatnak minősítették ezt is, amelynek csak a cáfolatáról születtek komoly kutatások.

• Szivárog, de hova?

Pedig az alapelképzelés tényleg nem hangzik rosszul. A koncepció az, hogy ha a vagyonos emberek adóterheit csökkentik, akkor több pénzük marad a beruházásokra, emiatt aztán sikeresebbek lesznek a cégek, jobb termékeket és szolgáltatásokat kap a középosztály és a szegények, a munkásoknak pedig lehet magasabb fizetéseket adni. Magyarul a támogatás leszivárog a társadalom alsóbb rétegeibe.

Vigyázzon, mit mesél, ezen is múlhat a vírusválság kimenetele

A vírusszerűen terjedő sztorik, azaz a narratívák hatnak a gazdaság alakulására - bizonyítja új könyvében Robert J. Shiller Nobel-emlékdíjas közgazdász. Elméletét a magyarországi viszonyokra is alkalmazni lehet.

Az első gyanús pont akkor jön el, ha utána akarunk keresni, ki volt az a közgazdász, aki ezzel az elmélettel elsőként előállt. Az illető ugyanis nem gazdaságpolitikus volt, hanem egy híres amerikai humorista, Will Rogers, aki az 1932-es kampányban poénkodott azzal: a Republikánus Párt gazdaságpolitikája olyan, mint ha abban hinnének, hogy a pénz a vízhez hasonlóan lefelé szivárog (itt olvasható az eredeti gondolatmenet, angolul - benne az elmélet névadó kifejezése, a trickle-down).

Ez aztán annyira megtetszett a jobboldalnak, hogy sokszor használták a gazdaságpolitikájuk elvi megalapozásaként a fogalmat. Azt pedig a XX. század egyik legnagyobb közgazdásza, John Keynes vetette fel még szintén az 1930-as években, hogy épp fordítva működik a gazdaság a valóságban, ha a középosztályt támogatják, akkor abból nyerhet mindenki más is, de ő ezt inkább a válságkezelésben adott gazdasági tanácsaiban próbálta a gyakorlatban megvalósítani, tehát precíz elméletnek ezt sem tekinthetjük. 

• Gyanú és leleplezés

A 2010-es években egyre többen hívták fel a figyelmet arra, hogy a leszivárgás elmélete a gyakorlatban nem igazán működik. A legnagyobb név közülük a Nobel-díjas Joseph Stiglitz volt, aki egy tanulmányában statisztikák kisebb tömegét hozta fel példának, hogy alátámassza: amikor az Egyesült Államokban a gazdagokat támogatja az állam, akkor annak az egyetlen látványos eredménye az, hogy megnő a társadalmi szakadék. A Bard College professzora, Pavlina Tcherneva annyival ment tovább, hogy az amerikai gazdaság 1949 és 2013 közötti mutatóiból hozta ki ugyanezt a megállapítást.

A most kiadott kutatás két szempontból hozott újdonságot az eddigiekhez képest. David Hope és Julian Limberg egyrészt az elődeiktől eltérően nem csak az Egyesült Államok adócsökkentéseit vizsgálták, hanem 18 OECD-tagállam 1965 és 2015 közötti adóreformjait elemezték (sajnos Magyarország nincs ezek között). Másrészt amíg mások a GDP-növekedést, a munkanélküliséget vagy épp a társadalmi egyenlőtlenségeket vizsgálták, ők egy olyan modellt alkottak meg, amely a gazdagok adócsökkentésének hatásait úgy próbálja modellezni, hogy megnézi, mi történt volna, ha nincs adóreform.

Első lépésben egy olyan mutatók készítettek, amely alapján 18 különböző országban egységesen vizsgálható, mekkorák a gazdagok adóterhei. A társadalom leggazdagabb 1 százalékának jövedelemadója, az osztalékadó legmagasabb kulcsa, a vállalati adók és a részvények, valamint más vagyonelemek után fizetendő adókulcsok súlyozásával egységesítették a különböző adórendszerek mutatóit, így már lehetett tovább számolni.

De ennyivel nem érték be. Azért, hogy a gazdaság egyéb változásainak hatását kiszűrjék, egy adóreform eredményét úgy vizsgálták, hogy megnézték mellé azt is, hogyan változtak a mutatók a gazdaságnak azokban a részeiben is, amelyet nem érintett a reform, sőt, azt is, hogy a hasonló pénzügyi helyzetből induló más országokban milyen gazdasági folyamatok voltak akkoriban. Emellé pedig azt is modellezték az ország múltja és más hasonló helyzetű államok folyamatai alapján, hogy ha nem lett volna valahol adóreform, akkor hogyan alakulhatott volna az ottani gazdasági helyzet. Mindezt nem a reform évének adataival, hanem az azt megelőző öt év átlagával vetették össze.

Arra az eredményre jutottak: három évvel a gazdagok adócsökkentése után a leggazdagabb 1 százalék részesedése az ország összes jövedelméből 0.6, öt év alatt pedig 0,8 százalékponttal nő.

A leggazdagabbak adócsökkentésének hatása az egy főre jutó GDP alakulására azonban statisztikailag elhanyagolható.

Ez után azt nézték meg, hogy a munkanélküliségre hogyan hat a gazdagok adócsökkentése. Itt már egy kicsi hatást valóban megfigyeltek: rövid távon csökken a munkanélküliség, öt évvel az adóreform után azonban újra nincs semmilyen érzékelhető hatás.

A következő lépésben pedig megnézték, mi történik, ki kibővítik a kört, mi számít a gazdagokat érintő adócsökkentésnek, hátha a felső középosztály tetejének támogatásáról kimutatható, hogy annak van mérhető gazdasági hatása. De nem lett különbség, csupán annyi, hogy ilyenkor a szupergazdagok vagyoni arányában mindössze 0,5 százalékpontos növekedést mértek.

Azt az elemzés szerzői is hozzáteszik, hogy vannak korlátai egy ilyen vizsgálatnak. A legfontosabb ezek közül az, hogy olyan országokat néztek meg, amelyek viszonylag jómódúak vagy épp a világ leggazdagabbjai közé tartoznak, és a vizsgált időszakban végig demokráciák voltak, azaz nem tudjuk, hogy milyen számok jönnének ki, ha egy szegényebb állam gazdagjainak adott adócsökkentéseket vizsgálnánk. De azt sem mérték, hogy egy adócsökkentés hogyan hat a gazdagok adóelkerülési szokásaira.

• Van, ahol működik

Valóban léteznek viszont olyan helyzetek, amikor igazolható, hogy működik a leszivárgás, csak épp ezek nem az adótámogatások. A – más témában végzett kutatásaiért 2018-ban közgazdasági Nobel-díjat nyerő – William Nordhaus például kimutatta, hogy az innovációkkal létrehozott gazdasági többlet 97,8 százalékát nem az innovátor kapja. A gazdaságtól jóval távolabb, a divatban is létezik ugyanez: több száz éve láthatjuk azt, hogy ha valamilyen divatra rákapnak a gazdagok, akkor nem sokkal később követi őket a középosztály, majd a szegényebbek is.

A nyitóképen Ifjabb Pieter Brueghel: Az adószedő hivatala – Wikipédia / Google Art Project / Közkincs