2020 nem az a fekete lyuk, aminek látszik
Rémlik még, milyen ártatlan lelkesedéssel vártuk ezt az évet? 2020 alaposan földhöz csapta a világot, és bár így visszatekintve az egész egy szorongással, aggódással és bizonytalansággal teli masszának tűnik, ennek az évnek is voltak azért árnyalatai, csúcsai és hullámvölgyei. Elvett sokat, de adott is. Elkészítettük a magunk számvetését az Élet + Stílus és a Kult rovatban.
Az elmúlt tizenkét hónapot felidézve az látszik, hogy nagyjából négy szakaszra tagolható az év. Januárban és februárban még boldog tudatlanságban tervezgettünk, a koronavírus csak valami távoli gondnak tűnt, Kína messze van, nekünk jobb dolgunk is akad, mint ilyesmin aggódni. Márciusban aztán nagyon gyorsan rá kellett jönnünk, hogy szó szerint mennyire kicsi a világ, a karantén miatt pedig még inkább beszűkült.
Áprilisban, sőt még májusban is a saját személyes terünkbe visszaszorulva igyekeztünk nem pánikba esni. Ezt követte a nyár hamis biztonságérzete. Az élet még nem hasonlított a normálisra, de legalább már mozoghattunk. Hogy aztán szeptemberre ismét magunkra zárjunk mindent, és a téli sötétségben tapogatózva várjuk ennek az egész rémálomnak a végét.
De mégis mi történt akkor idén? Segítünk felidézni, mert végső soron 2020 nem az a fekete lyuk, aminek látszik.
Januárban még olyan frivolságokkal foglalkoztunk, mint Harry herceg és Meghan Markle hangos kivonulása a brit királyi családból vagy éppen Gwyneth Paltrow vagina illatú gyertyája. De ekkor még olyan, ma már elképzelhetetlen események is voltak, mint egy nem Zoomon bonyolított Golden Globe- vagy Grammy-díj-átadó. És januárban még úgy tűnt, hogy az év beszólásának díját már akkor oda lehet ítélni Schobert Norbertnek, aki azzal tematizálta a közbeszédet, hogy a szülés után a lánykori súlyukat visszanyerni képtelen nők miatt mennek tönkre a házasságok.
Közben azt mérlegeltük, hogy vajon a budapesti kínai közösség életére milyen hatással lesznek a koronavírus miatt fellángoló előítéletek és a bűnbakkeresés, és akkor még nem győztük hangsúlyozni, hogy a vírus nemcsak egy bizonyos embercsoportot fertőz.
A február még megengedte, hogy legyen egy Oscar-gálánk – élő, színes, csillogó, igazi meglepetéssel. De baljós jelzésként értékelhetjük, hogy a télvíz idején épp Mikronéziában szörfözgető Bódy Sylvi már ekkor azt kérdezte Orbán Viktortól, hogy vajon lezárta-e már a kormány a határokat a kínai turisták elől.
És az év elején Demeter Szilárd is küldött már jelzéseket, bár azt akkor még nem sejthettük, hogy ezek aztán hová fajulnak az év végére. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója ekkor még azon merengett több interjúban, hogy ki számít magyar írónak, és a kört meglehetősen szűken rajzolta meg, például kizárta belőle azokat, akik LMBTQ-ideológiát hirdetnek, bármit jelentsen is ez. A februári híreket feltúrva vettük észre, hogy a nácizás már ekkor is téma volt, Schilling Árpád jegyezte meg egy Facebook-posztban, hogy Demeter Szilárd bizony náci nyelven beszél, amit a PIM-igazgató akkor azzal hárított, hogy ő székely, a székelyek pedig nem nácik. A Demeter körüli történések alapján joggal lehet olyan érzésünk, hogy 2020 az egy helyben toporgás éve volt, de erre majd a decemberi eseményeknél bizonyítékunk is lesz.
És február volt az a hónap is, amikor elbúcsúztunk Csukás Istvántól és a gyerekkorunktól.
Márciusban akkorát satufékeztünk, hogy a hatását még mindig érezzük. Fájdalmas hirtelenséggel ismerkedtünk meg a távmunka és a távoktatás fogalmának gyakorlati kivitelezésével, miközben a koronavírus gyakorlatilag lenullázta a naptárunkat: se színház, se mozi, se koncert, se tánc. Itt, a hvg.hu-n a magunk lehetőségei szerint próbáltuk tompítani ennek a sokkját, és az Örkény Színházzal közösen vittük be a nappalikba a színpadot.
Színházi témákban azért forró volt ez a hónap, márciusban robbant az Eszenyi-ügy, miután a Vígszínház volt társulati tagjai sorra álltak elő a saját és a kollégáik történeteivel az igazgató visszaéléseiről. Az intézményben alapjáraton igazgatóválasztásra készültek, de végül igazgatólemondás lett belőle.
Március második felét már a bezártság perspektívájából tudtuk csak értelmezni. Kerestük a helyünket, és kerestük, hogy ezt a helyet miként tudnánk élettel megtölteni. Az egyik legfontosabb tanács pedig, amit ekkor igyekeztünk magunkévá tenni: ne görcsöljünk rá a karanténra, nem kell minden percét hasznosan eltölteni.
Áprilisban már nagyon menekültünk volna a bezártságból, csak ezzel tudjuk magyarázni, hogy csatlakoztunk a karanténidőszak egyik legnépszerűbb tevékenységéhez, ami – a kenyérsütés mellett természetesen – nem más, mint a kihívások teljesítése. Egész pontosan a híres műalkotások karanténosításához, ami tényleg az egyik legértelmesebb tevékenység, amelyet négy fal között végezhettünk. Nyugtattuk magunkat azzal, hogy attól még senki sem rossz szülő, hogy nehezen bírja türelemmel a távoktatást, és a gyerek sem érdemel kettest, ha most épp nincs kedve úgy ugrálni, ahogy a testneveléstanár diktál.
De miközben befelé tekintettünk, azt is észre kellett vennünk, hogy az ember visszahúzódásával mintha magához tért volna a természet. Hogy aztán a kutatók rántsanak vissza a valóságba, miszerint annak, hogy egy időre szinte teljesen leállt a világ, semmi hatása nincs az éghajlatra. Sőt jobb, ha tudatosítjuk, hogy a környezetünk tendenciózus pusztítása hozzájárult a koronavírus-járványhoz.
Karácsony Gergely főpolgármester mindeközben hosszasan tárgyalt a kormánnyal arról, mi legyen a budapesti színházak sorsa, a kormány ugyanis a fővárosban és több fontos nagyvárosban elvesztett önkormányzati választás után bekeményített, és az új színházi törvénnyel átrendezte, ki is lesz valójában az önkormányzati színházak fenntartója – csak novemberben derült ki, hogy mennyire. Mindenesetre a Katona, az Örkény, a Radnóti, a Trafó és a Városmajori megmaradhattak valóban fővárosi fenntartásúaknak – bár ez sokba került a városvezetésnek.
Május volt az, amikor Orbán Viktor kovászos uborkája erjedni kezdett, mintegy jelezve a Facebook-követőinek, hogy változnak az idők, változnak a járványintézkedések. Nem változott viszont a kormány szembenállása az Isztambuli egyezménnyel, a Fidesz és a KDNP a veszélyhelyzet alatt szavazta meg a ratifikációjának az elutasításáról szóló politikai nyilatkozatot.
Felemelő történeteket is hozott magával a május, mint például Szegedi Dezsőét, a Miskolci Nemzeti Színház színészéét, aki 67 évesen simán lenyomott egy emelt szintű érettségit, minket pedig levett a lábunkról.
A Libri-díjat Láng Zsolt nyerte el a Bolyai című könyvével, de májusra érezhetően sok időt szenteltünk az olvasás mellett a sorozatnézésnek is. Az Obama család már ekkor bejelentkezett, Michelle Obama memoárja után egy dokumentumfilmet is kaptunk a volt first ladyről.
Májusra pedig az is körvonalazódott, hogy tanulás és szembenézés nélkül mi sem úszhatjuk meg ezt a járványt. Nem is úsztuk meg.
De előtte még úsztunk egyet a nyárban. Júniusban kezdett kinyílni a világ, elkezdtük felismerni azt is, hogy járvány idején a hősök néha kényszerből születnek. Vezsenyi László a vasalódeszkás tornatanárként vonult be a köztudatba, bár legszívesebben azonnal ki is vonult volna onnan. Hősöket találtunk a miskolci Dr. Ámbédkar iskolában, ahol az idei végzősök mindegyike óriási erőfeszítéssel jutott el az érettségiig.
És hős lett a Manchester United 22 éves csatára, Marcus Rashford is, aki rávette (sőt rákényszerítette) a brit miniszterelnököt arra, hogy a korábbi döntésével szembefordulva meghosszabbítsa a rászoruló gyerekek ingyenes étkeztetési programját.
Megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lehet az „új normális”, ha a jövőben nem mehet minden úgy, ahogy a járvány előtt volt. Eközben pedig Amerika a múlt sérelmei és a jelen igazságtalanságai miatt forrongott George Floyd halála után, választ keresve a kérdésre, hogy mégis mit számít a feketék élete.
Júliusra jutottunk el oda, hogy elmerengjünk az eretnek felvetésen, hogy a nyolc óra munka nincs kőbe vésve, és lehetne ezt másképp is csinálni, mint ahogy csináljuk.
Ez volt az a hónap, amikor a Vígszínháznak hivatalosan is új igazgatója lett Rudolf Péter személyében, és amikor még a szúnyogcsípést is bevállaltuk, hogy a szabad ég alatt mozizzunk. Távoli emléknek tűnik ugyan, de ekkor még multiplexbe is beülhettünk, meg is néztük a mozik újranyitása után bemutatott első új magyar filmet, a Pesti balhét.
Az amerikai elnökválasztási balhét vetítette elő az elnök unokahúgának, Mary Trumpnak a Trump család rémisztő történetét bemutató könyve.
Akkor még nem tudtuk, hogy később mennyire fontos lesz majd, hogy vannak, akik akarnak beszélni arról, hogy létezik más családmodell is, mint amit a KDNP üdvözítőnek tart. Például kétapás családmodell, mint Tamásé és Istváné, az ő örökbefogadásuk története az év végére csak még erősebb lett.
És július volt az, amikor el kellett fogadnunk, hogy Ennio Morricone már nem ír több zenét.
Hiába nyíltak meg a határok, augusztusra már tetemesek voltak a veszteségeink. Az egyik legnagyobb ezek közül kétségtelenül a Sziget Fesztivál hiánya volt, amit a magunk módján, már-már terápiásan próbáltunk meg orvosolni egy Pótszigettel. Elmaradt az Ünnepi Könyvhét, elmaradt a Pride, de bármennyi mindenről mondtunk is le, legalább volt néhány esküvő, amiről nem kellett.
És az augusztus robbantotta a közéletet azóta is tematizáló SZFE-ügyet, miután az Innovációs és Technológiai Minisztérium egyik közleményének az utolsó bekezdéséből csak úgy mellékesen kiderült, hogy a Nemzeti Színház főigazgatója, Vidnyánszky Attila lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. A hallgatók és a tanárok részéről azóta sem csökkent az ellenállás a kormány döntése miatt. Cserhalmi Györgytől kezdve Szinetár Miklóson és Fullajtár Andreán át egészen Sodró Elizáig nagyon sokan üzentek Vidnyánszkynak és szólaltak fel az egyetemi autonómia erővel való csorbítása miatt. Bánsági Ildikónál pedig olyan mértékben betelt a pohár, hogy felmondott a Nemzeti Színházban.
Miközben szeptemberben elkezdett számokban is kifejezhető módon felpörögni a járvány, a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél fáklyákkal, vastapssal és néma csenddel búcsúztatták az intézmény felmondott vezetőit és tanárait. Kovalik Balázs rendező pedig már akkor úgy látta, hogy „A színművészetis hallgatók akciói, épületfoglalása az egyik alapköve annak, hogy a jelenlegi oligarchikus hatalom egyszer megbukjon.”
Szürrealitásban egyébként erős volt a szeptember, különösen Dúró Dórának köszönhetően, a Mi Hazánk Mozgalom képviselője ugyanis annyira a szavazóinak akart játszani, hogy szó szerint ledarált egy mesekönyvet. Mesék így talán még soha nem tematizálták az országot, mint ezek a befogadásnak és a sokszínűségnek teret adó történetek. Dúró Dóra darálása egyébként jót tett a könyv sikerének, vitték, mint a cukrot.
Szeptemberben néztük meg az HBO egyik legnagyobb hatású magyar dokumentumfilmjét, a Visszatérés Epipóba címűt, és akkor még nem tudtuk, hogy Oscarra nevezett filmet láttunk, de nagyon le voltunk nyűgözve Horvát Lili szerelmesfilmjétől, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című alkotástól.
Ebben a hónapban két óriástól is el kellett köszönnünk: Ruth Bader Ginsburgtől és Jiri Menzeltől.
Októberben Demeter Szilárdnak még volt Facebook-oldala, amelyet nem először használt arra, hogy előzetes egyeztetés nélkül a megjelenése előtt kirakjon egy vele készült interjút, egész pontosan a hvg.hu újságírójának a kérdéseit, illetve a saját válaszait. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója viszont kimondta, hogy „semmiféle könyvet nem égetünk, nem darálunk”.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói ehhez azt tették hozzá, hogy intézményeket sem darálunk be, és ezt az álláspontot október 23-án több mint tízezren egy tüntetéssel is nyomatékosították. Mi pedig közelebbről is megmutattuk őket.
A hónap magyar sikertől volt hangos, ugyanis Lakatos Mónika, a Romengo és a Cigány hangok énekesnője nyerte el a nép és világzene legnagyobb elismerését, így lett a második magyar és az első cigány származású életműdíjas a WOMEX Artist Awards történetében.
A legnagyobb szerencsénkre és örömünkre megismertük Benedek Ágotát és az ő karanténnaplóját, amellyel sokkal elviselhetőbb lett ez az év. De a Rubik-kocka is sokat segített.
Novemberben két esemény is lehetőséget adott a valóság meggörbítésére: Donald Trump azt hitte, hogy legyőzte Joe Bident, Orbán Viktor pedig azt hitte, hogy legyőzte George Clooneyt. Az AC/DC viszont eközben legyőzte saját magát.
Pár pillanatig úgy tűnt, van, aki szembe tud menni a NER-rel: Eger önkormányzata nem volt hajlandó kinevezni azt a színházigazgatót, akit a kormány szeretett volna. A polgármester ugyanakkor pár nappal később visszakozni kényszerült, mivel a kormány közölte, ha Egerben nem úgy táncolnak, ahogy a minisztériumban fütyülnek, az félmilliárd forintba fog fájni. Ugyanezt pár nappal később Pécsen is nyomatékosították a színházigazgató-választáskor, így kiderült, nem véletlenül féltek egy évvel korábban, akik a színházi törvény ellen tüntettek: hiába került ki végül a törvényből az a szó, hogy a kormánynak vétójoga lesz a nem a kormány fennhatósága alá tartozó intézményeknél, attól még valójában vétójoga van. Csak ezt nem a törvény garantálja, hanem az anyagi függés.
Ez volt az a hónap is, amikor hagytuk magunkat elringatni egy monarchia illúziójába. És mire teljesen úrrá lett volna rajtunk a bezártság, jött Csutka István, és megnyitotta nekünk az Országos Kékkört.
Decemberre hosszúra nyúlt a veszteséglistánk, a járvány elragadta a magyar zene meghatározó arcait: távozott az omegás Benkő László és Mihály Tamás, utánuk a lírai rock királya, Balázs Fecó ment el, majd a Bergendy együttes alapítója és vezetője, Bergendy István halt meg. És az évfordulókban sem szabadultunk a haláltól: december 8-án John Lennonra emlékeztünk.
Prievara Tibor azt próbálta meg elmagyarázni nekünk, hogy hogyan lesznek zoombik a digitális oktatás útvesztőjében a Zoom előtt ülő diákokból, Majka pedig azt, hogy a hülyéket miért kell elküldeni a fenébe, ha hülyeséget beszélnek a járványról. Ő tudja, három hétig küzdött a koronavírussal.
Ferenc pápa megpróbált valami új irányt mutatni a világnak, Barack Obama pedig egy olyan párhuzamos valóságot mutatott fel, amelynek a létezéséről szinte már el is feledkeztünk.
Demeter Szilárd a náci tematikát folytatva mintegy keretbe helyezte az évet egy kis führerezéssel és sorosozással, 2020 ezzel végképp a saját farkába harapott.
Novák Katalin pedig egy már-már disztopikus világot rajzolt fel, amelyben a nők tudják, hol a helyük, és nem zavarja őket, ha nemcsak kevesebbet keresnek, mint a férfiak, de örömmel cipelik mások terheit is – ingyen.
Ezek után nem csodálkozunk azon, hogy voltak, akik meg sem álltak Olaszországig, mert ahogy Péterfy-Novák Éva magyarázta:
Ha egy országban egy bántalmazó hatalommal vagy kénytelen együtt élni, akkor, amíg azt a bántalmazó hatalmat valamilyen megmagyarázhatatlan okból az emberek fenntartják, neked nincs ott keresnivalód.
Miért lenne kötelező egyféleképpen emlékezni Trianonra?
Két hónapig úgy járt dolgozni, hogy titkolta a Vágó Istvánnál nyert millióit
A digitális király is meztelen – a tanárok leiskolázták a kormányt
Egy gyerek után baromi nehéz feldolgozni, hogy soha nem lesz ugyanolyan a tested
Bagossy László: Vidnyánszkyék kezébe adtak egy bombát, hogy dobják csak ránk
Mi is egy átlagos család vagyunk, csak nálunk két apuka van
„A vállalhatatlan bizonytalanság miatt felálltam” – sorban távoztak a kulturális szakemberek Pápán
„Nagy franc volt a Dezső”, avagy miért hallgatunk Kosztolányi antiszemitizmusáról az iskolában?
Egy szobában voltunk közel egymillió méhhel
Gyilkosságot sejtet a csillogó víztükör – íme a filmtörténet legendás medencés jelenetei
Mit szólna, ha rájönne, Orwell 1984-éből már sok minden megvalósult Magyarországon?
Ők állnak a sárga maszkok mögött: bemutatjuk az SZFE őreit
SZFE-hallgatók a blokádról: „Azt gondolják, ha lekapcsolják az áramot, hazaszaladunk?
Egy kormányfő, aki mosolyogva, mackónadrágban harcol a koronavírus ellen
A leszbikus, autista poéngyilkos visszatért, és még mindig zseniális
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
